Visszafejlődés-regény | Ingo Schulze: Jóravaló gyilkosok

Eszéki Erzsébet |

Különös szerkezetű könyv a neves kortárs német író, Ingo Schulze új regénye. Egy ismert drezdai antikváriusról szól, az első, hosszabb fejezetben életidegen, a könyvei között és azok világában élő emberként ismerjük meg Norbert Paulinit, aztán következik két rövidebb rész, más szemszögből, másmilyen elbeszélői stílusban, újabb, váratlan fordulatok sorával. Mi meg a végén rakosgathatjuk fejben a mozaikkockákat: ki is valójában ez az ember?

Úgy indul a regény, mint egy mese: „Drezda Blasewitz nevű városrészében élt egyszer egy antikvárius, aki könyvei és műveltsége révén, valamint azáltal, hogy csekély hajlandóságot mutatott meghajolni kora elvárásai előtt, egyedülálló hírnévnek örvendett. Nemcsak a helyiek keresték fel őt, és nem csupán Lipcsében, Berlinben vagy Jenában adták kézről kézre a címét, de még a Keleti-tenger szigeteiről, Rügenről és Usedomról is odautaztak az olvasás szerelmesei.”

Ahogy tovább olvasunk, hamar rájövünk, hogy a kissé régimódi elbeszélői stílus jól illik ehhez a figurához, aki hatalmas könyvtárat örököl fiatalon elhunyt édesanyjától, és ennek köszönhetően hamar fölfedezi, milyen élvezetes tevékenység az olvasás. Felnőttként antikváriumot nyit, amely rövid időn belül irodalmi-szellemi központ, olvasók és írók találkozóhelye is lesz. Közben feleségül vesz egy fodrásznőt, akit hosszabb ideje ismer – vagy ismerni vél.

A könyvek világában élő antikvárius 1989/90-ben sem törődik a németországi változásokkal, nem is követi az eseményeket. Annál drámaibban érinti végül minden: elveszíti a házát, a vevőkörét és a feleségét (akiről kiderül, hogy a Stasi besúgója volt, és jelentett róla meg az antikváriumba járókról). Kénytelen Szászország egy eldugott településére költözni, ahol még további csapások érik.

Nem mesélem el a fordulatokban bővelkedő történetet, de legalább vázlatosan érdemes beavatni az olvasókat néhány részletbe ahhoz, hogy érthető legyen, amiről írok. Ráadásul nem krimiről van szó, hanem gondolkodásra bőven lehetőséget adó regényről, így aztán aki elolvassa a regényt, hosszan töprenghet még a talányokon. A rejtvényfejtés pedig jó játék.

Az első rész legvégén meghökkentő változás következik be, mintha hirtelen nem is ugyanarról a Pauliniről lenne szó. Megjelenik két rendőr, és arról faggatja, hol volt a fia, és hol volt ő április 20-án (ez Adolf Hitler születésnapja – E. E.). Mert több szemtanú látta a huszonéves Juliant, amint halálfejes pólóban száguldott motorkerékpáron, fején a Wehrmacht acélsisakjával.

Paulini kikéri magának a gyanúsítgatást, és támad: „Nem zavarja magukat, hogy nekem idefent kell meghúznom magam, miközben több ezer, több tízezer frissen érkezett fiatal férfi maga választhatja ki, melyik városban kegyeskedik letelepedni a szociális hálóra, mit hálóra, a szociális rendszer kipárnázott karosszékeibe, hogy aztán szorgosan nemzze a gyerekeket, és közben naponta többször homlokukkal érintse a mecset szőnyegét? Maguk szerint ez igazságos? (…) egyébként mindenki a magafajták között érzi jól magát, ez szerintem világos. Ezek az összes kéményből minaretet akarnak csinálni. Ezt talán mégse kéne hagyni!”

Pár sorral lejjebb megszakad az elbeszélés, a 160. oldal alján befejezetlen mondattal zárul az első rész.

• Olvass bele!

Idáig, az első fejezet végéig nem tudjuk meg, ki mesélte el az eddigi történetet egyes szám első személyben. Csak a második, az előzőnél jóval rövidebb részben lesz világos, hogy a félbeszakadt mondatig egy kéziratot olvastunk, befejezetlen regényt a regényben: egy Schultze (ott egy „t” betű!) nevű szerző ír könyvet a drezdai antikváriusról. Azt szeretné megmutatni a keletieket lenéző nyugatnémeteknek, hogy létezett igazi műveltség az NDK-ban, ám az újraegyesítés sokak életét derékba törte.

De vajon miért szakadt meg a kézirat a két rendőr felbukkanása után? Elbizonytalanodott Schultze, ezért hagyta abba mondat közben az írást? És az miként lehetséges, hogy akit olvasott antikváriusnak hittünk, valójában szélsőséges rasszista? A kézirat szerzője talán rájött, hogy az évek során félreismerte Paulinit? Vagy eleve prekoncepciója volt, és ennyire erősen akarta látni benne a művelt értelmiségit?

A harmadik, szintén rövidebb részben ismét változik a nézőpont, ebben ugyanis egy nő, Schultze nyugatnémet lektora jut szóhoz – és még inkább elbizonytalanít minket. Igaz, ekkor már meg se lepődünk, hiszen talányok sora húzódik végig a regényen, amely a német kiadás után hamar megjelent magyarul is Nádori Lídia érzékeny fordításában.

Németországban évtizedek óta zajlik az irodalomban is a Vergangenheitsbewältigung, a múlttal való szembenézés. Nagyjából a hatvanas évek közepére, második felére nőtt fel az a nemzedék, amelynek ifjú tagjai a szüleik elé álltak, és nekik szegezték a kérdést: te hol voltál, mit csináltál a világháborúban? (Kivéve az NDK-t, ott csupa antifasiszta élt…) A ’68-as nemzedék tagjai közül élen jártak ebben az írók, úgy hívták ezt az irányzatot: Vaterliteratur. Apairodalom.

A múltfeldolgozás ma is mindennapi gyakorlat Németországban. Ezért is nehezen emésztem meg, hogy létezik a rasszista AfD nevű párt, amely nemrég, a szeptember végi németországi választásokon nagyjából 10 százalékot ért el. Követőik főként a volt NDK területén élnek, sokan éppen Szászországban. A frusztrációjuk egyik forrása az lehet, hogy egyesült a két Németország, és ez a folyamat milliók életében okozott gyökeres, sokszor drámai változásokat.

Ez történhetett a regényben szereplő kézirat „főhősével”, Paulinival is. De kicsoda ő valójában? Milyen hatások miatt radikalizálódhatott a hajdanvolt apolitikus könyvmoly? Egyáltalán, mi lehet a valóság a többféleképpen elénk tárt, és ettől igazán izgalmas történetből?

Van min töprengenünk, az bizonyos. A „visszafejlődés-regény” végén gondolkozhatunk el igazán még azon is, mire utalhat a cím: Jóravaló gyilkosok. Így, többes számban.

Ingo Schulze: Jóravaló gyilkosok
Fordította: Nádori Lídia
Prae Kiadó, Budapest, 2021
260 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2993 Ft
ISBN 978 615 619 9188

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Norbert Paulini köztiszteletnek örvendő antikvárius Drezdában. A könyvek szerelmesei bármikor kincsekre vagy hasonló gondolkodású emberekre találhatnak, ha betérnek hozzá. A Vasfüggöny lebontását követő új időkben, amikor a régi vevők elmaradoznak, ő akkor is igyekszik megtartani státuszát és a könyveit. Ám hirtelen egy indulatos, békétlen, embergyűlölő Paulinival találjuk szemben magunkat, akit ráadásul azzal vádolnak, hogy idegenellenes akciókban vett részt. Elképzelhető, hogy a szenvedélyes olvasó, a könyvek embere gonosztevővé változott?
Ingo Schulze 1962-ben született, Drezdában. Berlinben él. Könyvei komoly sikert arattak, akad köztük, amely iskolai ajánlott olvasmány lett, és olyan is, amelyből filmet forgattak. 30 nyelvre fordították le eddig a műveit. Számos németországi és nemzetközi irodalmi díjban részesült.