Edith Eva Eger: A döntés (részlet)

Posted on 2018. szeptember 20. csütörtök Szerző:

0


Hozzák a rabruhákat, szürke, rossz szabású ruhadarabokat, amelyek durva pamutból és gyapjúból készültek. Sötétedik az ég. A komor és kezdetleges barakkokhoz terelnek minket, ahol többszintes priccseken fogunk aludni, hatan jutunk egy deszkaágyra.

Megkönnyebbülés, amikor belépünk ebbe a csúf helyiségbe, mert így végre nem kell tovább látnunk a szűnni nem akarón füstölő kéményt. A kápó az a fiatal nő, aki ellopta a fülbevalómat, kijelöli a hálóhelyeinket és elmagyarázza a szabályokat. Éjjel senkit nem engednek ki. Itt a csöbör, ez lesz az éjszakai fürdőszobánk. Magda és én az éjszakai hálótársainkkal együtt kipróbáljuk, milyen fekvés esik a priccsünkön, amely a legfelső szinten található. Felfedezzük: nagyobb helyünk van úgy, ha felváltva fekszünk: egyikünk lábbal, másikunk meg fejjel kifelé. Még így sem tud egyikünk sem megfordulni vagy átrendezni a testrészeit anélkül, hogy ki ne szorítana valaki mást. Kidolgozunk egy rendszert arra, hogy együtt forduljunk meg, összehangoljuk a mozdulatainkat. A kápó minden új fogolynak kezébe nyom egy csajkát. El ne hagyjátok, figyelmeztet minket. Akinek nincs csajkája, az nem eszik. Állunk a barakk növekvő sötétjében, és várjuk, most milyen parancs következik. Enni kapunk? Aludni küldenek? Zene üti meg a fülünket. Arra gondolok, nyilván csak képzelem a fafúvósok meg a vonósok hangját, de egy másik fogoly elmagyarázza, hogy van itt egy tábori zenekar egy világklasszis hegedűművész vezeti. Klára!, gondolom. Azonban a hegedűs, akiről ő beszél, Bécsből érkezett.

Ugatásszerű német beszéd hangja üti meg a fülünket a barakkon kívülről. A kápó vigyázzba vágja magát, ahogy hangos reccsenéssel kinyílik az ajtó. A küszöbön álló alakban felismerem az egyenruhás tisztet, aki szétválogatott minket. Tudom, hogy ő az, a mosolyáról ismerem meg: ajkai szétválnak, és kivillan a hézag az elülső fogai között. Megtudjuk, hogy dr. Mengelének hívják. Kifinomult gyilkos, és a művészetek kedvelője. Esténként átfésüli a barakkokat, tehetséges foglyok után kutat, akiknek megparancsolja, hogy szórakoztassák őt. Ma este asszisztensei kíséretében besétál hozzánk, és hálóként veti ki tekintetét ránk, újonnan érkezettekre: ott állunk előtte a lötyögő ruhánkban, a sietősen megnyírt fejünkkel. Csak állunk ott, háttal a termet szegélyező fapriccseknek. Tanulmányoz bennünket. Magda szinte észrevétlenül megérinti a kezemet. Dr. Mengele elvakkant egy kérdést, és még mielőtt felfoghatnám, mi történik, a hozzám legközelebb álló lányok, akik tudják, hogy Kassán balettoztam és tornáztam, az előtérbe tolnak engem, így közelebb kerülök a Halál Angyalához.

Végigfürkész a tekintetével. Nem tudom, hová nézzek. Egyenesen előrefelé meredek, a nyitott ajtóra. A zenekar odakint éppen előttünk gyűlt össze. Csendben várakoznak, várnak a parancsokra. Úgy érzem magam, mintha csak Eurüdiké lennék az alvilágban: várok Orpheuszra, hogy megpendítsen egy akkordot a líráján, meglágyítva ezzel Hádész szívét, és így kiszabadíthasson engem. De az is lehet, hogy Salome vagyok, akinek táncot kell lejtenie mostohaapja, Heródes előtt, és addig emelgetni le egyik fátylát a másik után, míg elő nem tűnik a meztelen teste. Vajon a tánc ad neki erőt, vagy éppen hogy a tánc szívja el az erejét?

– Kis táncos – szólal meg dr. Mengele. – Táncolj nekem! – Utasítja a zenészeket: kezdjenek játszani! A Kék Duna-keringő ismerős kezdődallamai szivárognak be a sötét, levegőtlen helyiségbe. Mengele kimeredő szemekkel bámul rám. Mázlista vagyok. A Kék Dunához ismerek egy gyakorlatot, amelyet álmomban is el tudnék táncolni. Csakhogy a végtagjaim nehezek, mint valami rémálomban, amikor feltűnik a veszély, és nem tudsz elfutni. Táncolj! utasít ismét, és érzem, hogy a testem mozogni kezd. A grand battement-nal kezdem. Aztán jön a pirouette és a fouetté. A spárga. És fel. Miközben lépek és hajlok és forgok, hallom, hogy Mengele az asszisztensével beszél. Egy pillanatra se veszi le rólam a tekintetét, de miközben néz, ellátja a feladatait. A zenén túlról hallom a hangját. A másik tiszttel éppen azt beszéli meg, hogy a jelen lévő száz lány közül kiket öljenek meg következőkként. Ha elrontok egy lépést, ha bármivel kivívom a nemtetszését, én lehetek az egyik. Táncolok. Táncolok. Táncolok a pokolban. Nem bírok a hóhérunkra nézni, miközben épp eldönti a sorsunkat. Lehunyom a szememet.

A lépéseimre koncentrálok, az edzéseken évek alatt összeszedett tudásomra, testem minden egyes vonala és görbülete összerendeződik, akárcsak szótagok egy strófában, testem egy történetet kezd mesélni. Egy lány megérkezik a táncmulatságba. Izgatottságában várakozás közben pörögni kezd. Aztán megáll, töpreng és figyel. Mi fog történni az elkövetkező órákban? Kivel találkozik majd? Egy szökőkút felé fordul, lendületesen felemeli a karját, majd ölelő mozdulatot tesz, az egész színt magához öleli. Lehajol, hogy virágokat szedjen, aztán egyenként odadobálja őket a csodálóinak és a többi mulatozónak, virágokat szór az embereknek, odaadása tanújeleiként osztogatja őket. Hallom, hogy a hegedűk hangja erősödik. Hevesen ver a szívem. Odabent, a lehunyt szemem sötétjében anyám szavai visszhangoznak bennem, mintha csak ő is ott lenne abban a sivár helyiségben, és suttogása bekúszna a zene alá. Csak arra emlékezz: senki sem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz. Dr. Mengele, a csontsoványra fogyott, éhező fogolytársaim, a dacos, aki túléli majd, és a másik, aki hamarosan halott lesz, de még a szeretett nővérem is eltűnik, és egyedül a fejemben megjelenő világ létezik tovább. A Kék Duna-keringő elhalkul, és most Csajkovszkij Rómeó és Júliáját hallom felcsendülni. A barakk padlója a budapesti Operaház színpadává változik. A nézőtéren ülő rajongóimnak táncolok. A reflektorok izzásában táncolok. A szeretőmért, Rómeóért táncolok, aki magasra emel a színpad fölé. A szerelemért táncolok. Az életért táncolok.

Edith Eva Eger

Miközben táncolok, szert teszek egy tapasztalatra, amelyre ezután már mindig emlékezni fogok. Sohase fogom megtudni, a kegyelemnek miféle csodája ajándékoz meg ezzel az éleslátással. A későbbiekben még számos alkalommal megmenti majd az életemet, még azután is, hogy a borzalmaknak vége. Azt látom meg, hogy dr. Mengele, a tapasztalt gyilkos, aki csak ma reggel ölte meg az anyámat, szánalomra méltóbb, mint én. Én az elmémben szabad vagyok, ő pedig sosem lesz az. Mindig együtt kell majd élnie azzal, amit tett. Ő inkább fogoly, mint én. Miközben egy kecses spárgával lezárom a gyakorlatot, imádkozni kezdek, de nem saját magamért imádkozom. Hanem érte. Az ő érdekében imádkozom, azt kérem, ne kelljen megölnie engem.

Minden bizonnyal hatással volt rá az előadásom, mert egy vekni kenyeret vet oda nekem, utóbb ez a gesztusa életmentőnek bizonyul majd számomra. Amikor az este éjszakába fordul, megosztom a kenyeremet Magdával és az ágytársainkkal. Hálás vagyok a kenyeremért. Hálás vagyok azért, hogy élek.

Fordította: Farkas Nóra

Edith Eva Eger: A döntés
Libri Kiadó, Budapest, 2017