Mattias Edvardsson: Látszólag normális (részlet)

// 1 //

Egy látszólag normális család voltunk. Érdekes, jól fizető munkát végeztünk, baráti körünk kiterjedt, szabadidőnk eltöltésében egyaránt helyet kapott a sport és a kultúra. Péntekenként a tehetségkutató tévéműsorok előtt ülve ettük a házhoz rendelt vacsorát, és még a közönségszavazás előtt elbóbiskoltunk. Szombatonként a városban ebédeltünk, vagy egy bevásárlóközpontban. Kézilabda-mérkőzésekre jártunk, néha moziba, olykor megosztottunk a barátainkkal egy üveg bort. Esténként összebújva aludtunk el. A vasárnapokat az erdőben vagy egy múzeumban töltöttük, hosszan csevegtünk a szüleinkkel telefonon, vagy egy-egy regénnyel a kezünkben olvasgattunk a kanapén. Vasárnap este gyakran előfordult, hogy papírok, mappák és számítógépek hevertek körülöttünk az ágyban – készültünk a következő munkahétre. Hétfő esténként a feleségem jógázni járt, én csütörtökönként teremhokizni. A házra felvett kölcsönünket kötelességtudón törlesztettük, szelektíven gyűjtöttük a szemetet, betartottuk a sebességkorlátozást, használtuk az indexet, és a könyvtári könyveinket mindig idejében visszavittük.

Idén későn mentünk szabadságra, július elejétől augusztus közepéig. Több, Olaszországban eltöltött nyár után úgy határoztunk, hogy a külföldi utakat meghagyjuk télre, a nyarakat pedig otthoni lazítással töltjük, és időnként kisebb tengerparti kirándulások keretében meglátogatjuk a rokonainkat és barátainkat. Ebben az évben egy nyaralót is kibéreltünk Orustban.

Stella a H&M-ben dolgozott, jóformán egész nyáron. Pénzt gyűjtött, hogy télen Ázsiába utazhasson. Még mindig bízom benne, hogy elutazhat.

Ulrika és én mondhatni újra felfedeztük egymást az idén nyáron. Közhelynek hangzik, kicsit talán nevetségesnek is; ki hitte volna, hogy húszévi házasság után valaki újra beleszerethet a feleségébe? Mintha a gyerekkel eltöltött évek zárójelbe kerültek volna szerelmünk történetében. Mintha csak erre vártunk volna. Legalábbis valami ilyesmit érez az ember.

Egy gyerek felér egy teljes munkaidős állással. Amikor csecsemők, alig várjuk, hogy önállók legyenek, azért aggódunk, nehogy valamit félrenyeljenek, vagy orra essenek. Amikor óvodások, azért aggódunk, mert nincsenek állandóan a szemünk előtt, és mi lesz, ha leesnek a hintáról, vagy ha a védőnő szerint nem fejlődnek megfelelően. Amikor elkezdik az iskolát, azért aggódunk, hogy lemaradnak a tananyaggal, vagy hogy barátok nélkül maradnak, jön a házi feladat és a lovaglás, a kézilabda és a pizsamapartik. Amikor felső tagozatosak lesznek, és még több barát veszi őket körül, jönnek a bulik és a konfliktusok, a fogadóórák és az ide-oda furikázások. Aggódunk az alkohol és a drogok miatt, hogy rossz társaságba keverednek, mígnem a tinédzserkor százkilencven kilométer per órás sebességgel elszáll, akár egy szappanopera. A gyerek hirtelen felnő, és az ember abba a hitbe ringatja magát, hogy mostantól egyszer és mindenkorra felhagyhat az aggódással.

Ezen a nyáron több hosszú pillanatot is megéltünk úgy, hogy nem aggódtunk Stella miatt. A családi életünket még sosem éreztük ennyire harmonikusnak. Aztán minden megváltozott.

A nyár végén, egy pénteki napon Stella betöltötte a tizenkilencet, én pedig asztalt foglaltam a kedvenc éttermünkbe. Olaszország és az olasz konyha mindig is közel állt a szívünkhöz, a város nyugati részében pedig van egy kisvendéglő, amely isteni tésztát és pizzát készít. Már előre örültem a nyugodt és meghitt családi estének.

– Una tavola per tre – szólítom meg az őzikeszemű, orrpiercinges pincérnőt. – Adam Sandell. Este nyolcra foglaltam asztalt.
A lány idegesen körülnéz.
– Egy pillanat – mondja, majd eltűnik a zsúfolt helyiségben.
Ulrika és Stella felém fordult, míg a pincérnő a kollégáival vitatkozott gesztikulálva és grimaszolva.
Kiderült, hogy aki a foglalásomat intézte, véletlenül csütörtökre vezette be a naptárba.
– Tegnapra vártuk magukat – magyarázta a pincérnő, tollával a nyakát vakargatva. – De semmi baj, megoldjuk. Öt percet kérünk.

Egy másik társaságot felállítottak, míg a személyzet bevonszolt egy pótasztalt az étterembe. Ulrika, Stella és jómagam próbáltunk úgy tenni a teli helyiségben, mintha nem látnánk a többi vendég bosszús pillantásait. A legszívesebben elmagyaráztam volna, hogy nem a mi hibánk, hanem a személyzeté.
Amikor végre elkészült az asztalunk, gyorsan elrejtőztem az étlap mögé.
– Elnézést, elnézést – mondta egy ősz szakállú férfi, feltehetőleg a tulajdonos. – Természetesen kompenzáljuk önöket. A desszertre a vendégeim.
– Nem tesz semmit – biztosítottam. – Elvégre emberek vagyunk.
A pincér felvette az italrendelésünket.
– Egy pohár vörösbor? – szólalt meg Stella.
Kérdőn nézett rám, én pedig Ulrikára pillantottam.
– Különleges nap a mai – bólintott a feleségem.
Intettem a pincérnek.
– Egy pohár vörösbort a születésnaposnak!
Vacsora után Ulrika átnyújtott egy mintás borítékot Stellának.
– Egy térkép?
Jót derültem a furfangos ötletünkön.
Követtük Stellát ki az étteremből, majd befordultunk a sarkon. A délután folyamán oda állítottam az ajándékát.
– De apa, én mondtam… Ez nagyon drága!
Kezével az arcához kapott, és eltátotta a száját.

Egy rózsaszín Vespa Piaggio. Néhány hete nézegettünk egy ilyet a neten, és hát igen, drága volt, de végül rábeszéltem Ulrikát, hogy vegyük meg.
Stella a fejét csóválta, és sóhajtozott.
– Miért nem hallgatsz rám, apa?
Felemeltem a kezem, és mosolyogtam.
– Egy köszönöm is megteszi.

Tudtam, hogy Stella leginkább a pénznek örült volna, de az olyan unalmas ajándék. A Vespával gyorsan és könnyedén eljuthat a városba, a munkahelyére vagy a barátaihoz. Olaszországban minden tinédzsernek Vespája van.

Stella mindkettőnket megölelgetett, és többször is megköszönte, mielőtt visszamentünk volna az étterembe, valamiért mégis csalódottnak éreztem magam.

A pincérnő felszolgálta a kárpótlásul beígért tiramisut. Mindhárman kijelentettük, hogy egy morzsát sem bírnánk már lenyelni, annyira jóllaktunk. Aztán mégis eltüntettük az egészet, biztos, ami biztos.

Limoncellót rendeltem a kávé mellé.
– Lassan mennem kell – kezdett fészkelődni Stella.
– Máris?
Az órára néztem. Fél tíz.
Stella összeszorította a száját, nem találta a helyét a széken.
– Egy kicsit még maradhatok – mondta végül. – Tíz percet.
– Születésnapod van – jegyeztem meg. – Délelőtt tíz előtt csak nem nyit az üzlet, ugye?
Stella felsóhajtott.
– Nem dolgozom holnap.

Nem dolgozik? Minden szombaton dolgozni szokott. Így harcolta ki magának a helyet a H&M-ben. A szombati munkákból nyári munka lesz, aztán még több munkaóra.

– Egész délután fájt a fejem – válaszolta kitérőn. – Migrén.
– Tehát beteget jelentettél?
Stella bólintott. Nincs ezzel semmi probléma, fejtette ki. Egy másik lány nagyon szívesen helyettesítette.
– Nem így neveltünk – mondtam, amikor Stella felállt, és leemelte a dzsekijét a székről.
– Adam – kérlelt Ulrika.
– És hova ez a nagy sietség?
Stella megvonta a vállát.
– Aminával van programom.
Bólintottam, és próbáltam lenyelni a neheztelésemet. A tizenkilenc évesek már csak ilyenek.

Stella melegen átölelte Ulrikát. Én éppen felkászálódóban voltam, amikor hozzám lépett, és nyújtotta a karját, így az ölelésünk merevre és féloldalasra sikerült.

– És a Vespa? – kérdeztem.
Stella Ulrikára nézett.
– Hazavisszük – ígérte meg a feleségem.
Amikor Stella eltűnt, Ulrika lassan megtörülgette a száját egy szalvétával, és rám mosolygott.
– Tizenkilenc év. Milyen gyorsan eltelt.

Ulrikával mind a ketten nagyon fáradtan értünk aznap haza. A kanapé két sarkában ültünk, ki-ki a maga megszokott helyén, olvastunk, miközben rekedtes hangján Leonard Cohen énekelt a háttérben.

– Én továbbra is azt mondom, kissé jobban is megbecsülhetné, amije van – jegyeztem meg. – Különösen az autós incidens óta.

Az autós incidens – a családban már csak így emlegettük.

Ulrika közönyösen hümmögött, fel sem nézett a könyvéből. Odakint feltámadt a szél, s megrecsegtette a falakat. A nyár sóhajtott fel, mély levegőt véve; gyakorlatilag véget ért az augusztus, de én nem bántam. Mindig is szerettem az őszt, az újrakezdés érzését, mint egy friss szerelem kezdetét.

Mire letettem a regényemet, Ulrika már elaludt. Óvatosan felemeltem a fejét, és becsúsztattam alá egy párnát. Nyugtalanul megmoccant álmában, és egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy felkeltsem-e, de inkább újra elővettem a könyvem. Nem sok időbe telt, hogy a betűk összefolyjanak, a gondolataim pedig elkalandozzanak. Nehéz szívvel aludtam el. Nyomasztott a Stella és köztem támadt szakadék, aközött, akik valaha voltunk és akivé lettünk, a gondolataimban élő képek és a valóság között.

Amikor felébredtem, Stellát láttam a szoba közepén. Egyik lábáról a másikra állt, az ablakon beáradó holdfény a fejére és a vállára vetült.

Ulrika is felébredt, és a szemét dörzsölte. A szobát hamarosan szipogás és sóhajtozás hangja töltötte be.

Felültem.
– Mi történt?
Stella a fejét rázta, hatalmas könnycseppek peregtek le az arcán. Ulrika átölelte, és amire a szemem úgy-ahogy hozzászokott a sötétséghez, észrevettem, hogy a lányom reszket.
– Semmi.

Fordította: Bándi Eszter

Mattias Edvardsson: Látszólag normális
Partvonal Kiadó, Budapest, 2019
400 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft