Mattias Edvardsson: Jó szomszédok (részlet)

1. MIKAEL

A baleset után // 2017. október 13., péntek

Ahogy kinyitom az ajtót, meghallom a szirénákat. Egy csoport diák ácsorog az iskolaudvaron, felém néznek, és integetnek.

– Jó hétvégét!

A bicikli csomagtartójára teszem a sporttáskát, a kosárba előre a laptoptáskát. Amikor lekanyarodom a főútról az alagút felé, abbahagyom a pedálozást, és engedem, hogy az arcomba csapjon a szél. A járdaszegélyen két kislány ül Bella óvodájából. Tölcsért csinálnak a kezükből, és huhognak, mint a baglyok. Visszhangzik az alagút, a lányok meg nevetnek.

Felfelé menet érzem megfeszülni a combomat, de csak tekerek tovább, izzadásig. Félig leeresztett focilabda hever a parkban, a játszótéri hintákat lengeti a szél. Üdvözlök egy nőt, akinek az uszkárja épp a lábát emeli egy lámpaoszlop tövében.

Egyre közelebbről hallom a szirénákat. Hátrapillantok, de nem látok villogást. Itt nem is lehet autóval közlekedni, a zöldterületet kerékpárutak szabdalják és járdák szegélyezik. Ami azt illeti, ezért is költöztünk Köpingébe. Hogy a gyerekeinknek ne kelljen autók között csalinkázniuk az iskolába menet és hazafelé.

Kitátom a számat, és nagyokat harapok a csípős őszi levegőből. Átjár a szabadság érzése, egy hétvége „muszájok”, kötelező feladatok nélkül. Már nagyon rám fér, hogy elengedjem magam, és csak úgy legyek. Együtt a családommal. Esetleg lesz pár órám, hogy ígéretemhez híven megnyírjam a sövényt, de igazából az is várhat tavaszig.

Ahogy bekanyarodom az utcánkba vezető bicikliútra, szemben találom magam a legközelebbi szomszédjainkkal, Åkéval és Gun-Britt-tel. Egymásba karolva, szapora léptekkel igyekeznek valahova. Jó pár napja, hogy utoljára láttam őket. Itt így megy. Kora ősztől késő tavaszig mindenki visszahúzódik, és bezárkózik az otthonába. Április végén indul a mozgolódás. Amikor felszárad a reggeli dér, és a levegő megtelik pollennel, a házak között megjelennek a rollerező, labdázó gyerekek, sapkában, naptejjel bekenve. Erőlködve, köhögve felpörögnek az első fűnyírók, valaki elővesz egy létrát, hogy megtisztítsa az ereszt – így kezdődik minden. A kertekben felbukkannak a menő napszemüveget viselő, mobiljukra meredő anyukák, körülöttük kissé kinőtt rövidnadrágban, jókora sörhassal apukák sündörögnek. Három hónapra a természet és a lakókörnyezet egyaránt nyárivá alakul, trambulinokkal és felfújható medencékkel. Hangzavar, hosszú napok. Egészen augusztus végéig, amikor is megkezdődik a tanítás az iskolákban. Fúj a szél, hullanak a levelek. Sötétség, eső, csönd. Az ember elfelejt minden virágzót és élőt, azt is nehéz elhinni, hogy egyszer még visszatér a fény.

Még a nyugdíjas szomszédok is bezárják az ajtajukat, amikor megérkezik a sötétség. Åke elvégzi az őszi nagytakarítást a kertjében, minden sarokból eltávolítja a pókhálókat, és olyan gondosan takarja le ponyvával a kerti bútorokat, hogy azt bármelyik restaurátor megirigyelhetné. Gun-Brittből csak egy kíváncsi arc látszik a konyhaablakban. Ő az utca őre. Semmi sem kerüli el a figyelmét, még egy arra szálló műanyag zacskó sem.

– Szervusz! – köszön rám Gun-Britt, amikor biciklimmel a közelükbe érek.

Kicsit megingok, mert nem tudom eldönteni, megálljak-e beszélgetni, vagy pedálozzak tovább. A legszívesebben hazamennék a családomhoz. De amikor épp elhaladnék mellettük, Åke kilép a bicikliútra, így kénytelen vagyok lefékezni.

– Hallottad a csattanást? – kérdezi.
– Szerintünk valaki karambolozott – vélekedik Gun-Britt.
Leteszem a lábam a földre.
– Karambolozott?
– Nem hallod a vijjogást? – csodálkozik Åke.
Gun-Britt felfelé mutat a levegőbe, mintha a hang ott keringene fölöttünk.
– Itt a közelben történt? – kérdezem.
– Nehéz megállapítani.
Åke az utcánk felé biccent.
– Onnan jött.
– De feltehetőleg a nagy útról – találgat Gun-Britt.

Mindenki így nevezi az utat, amelyen hatvannal lehet vezetni, és amelyik gyűrűként öleli körbe Köpingét, elhaladva az ICA élelmiszerbolt és az italbolt mellett, majd tovább az E6-os felé, ahol a Skåne-alföld kezdődik, és ahonnan nyugatra a malmői Turning Torso felhőkarcoló, keletre pedig a lundi dóm tornya látszik.

– Közelebbről hallatszik – mondja Åke.
Mindhárman fülelünk. Igaza van, egyre hangosabbak a szirénák.
– Nem vagyok meglepve. Elmebeteg módon vezetnek az emberek – mondja Gun-Britt. – De nyugodj meg, Bianca és a gyerekek már fél órája hazaértek.
Bianca. A gyerekek.
Összeszorul a szívem.
– Jól van – mondom, és sietve visszaülök a nyeregbe.
– Jó hétvégét! – köszön el Gun-Britt, mielőtt elhajtanék.

A ház felé menet fejemben összevissza cikáznak a gondolatok. Bianca be akart vásárolni a hétvégére, amikor elment a gyerekekért, de már hazaértek. Otthon vannak biztonságban. Valószínűleg William a kanapén ül az iPadjével, Bella pedig segédkezik a konyhában.

A házak között egyre erősebb a vijjogás.

A combom elnehezedett, a vádlim görcsben. Még húsz méter, és hazaérek. Az egyik kerítés mögött egy kutya ugatni kezd, ugyanabban a pillanatban a sziréna elhallgat.

Amikor befordulok a sarkon az udvarunkba, egyenesen a szemembe villan a kék fény. Az aszfalt, a sövények, az alacsony kerítések, minden kékben fürdik.

Nem veszek levegőt. Tekerek és tekerek. Felállok a nyeregben, és szememet erőltetve direkt belenézek a vakító kék fénybe.

Az utca közepén egy piros bicikli fekszik. Mintha összenyomták volna, a kerék eldeformálódott, a kormány felfelé mutat. Mellette áll a tizenötös házban lakó szomszédunk, Jacqueline Selander. Halottfehér az arca, az ajkára fagyott a sikoly.

A mentőautó a tujáink elé parkolt, a két mentős mellette guggol zöld egyenruhájában. Előttük az aszfalton Bianca fekszik. Az én drága feleségem.