Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben (részlet)

Posted on 2021. március 30. kedd Szerző:

0


Első fejezet

Vasárnap reggel volt, 1992 szeptembere, valamivel hét óra előtt. Az előző estét a belvárosban töltöttem, az utolsó egy órát egy bárrá alakított patikában a Tollbugatán, de nem kísértem haza senkit. Ez akkoriban, abban az évben szinte rendhagyónak számított, többnyire ugyanis az történt, hogy lementem Oslo belvárosába, és, noha ez ellentétben áll a természetemmel, végiglátogattam a bárokat és kávézókat, beléptem a füstös és zsúfolt lokálokba, amelyeket váratlanul elkezdtem otthonosnak találni, és, noha ez továbbra is ellentétben áll a természetemmel, alaposan körülnézve felmértem, hogy kinél hálhatok aznap éjjel. Amikor néhány órával később elhagytam a kávézót, a kocsmát vagy a bárt, ritkán voltam egyedül. E hónapok során több hálószobában, több házban és több városrészben megfordultam, mint azt valaha is gondoltam volna – sosem hittem, hogy ez lehetséges egy hozzám hasonló férfi számára.

Aztán az egész elmúlt magától, máglya akartam lenni, de a tüzemben több volt a hamu, mint a láng.

Szóval amikor aznap reggel megcsörrent a telefon, épp a saját ágyamban feküdtem. Nem volt kedvem felvenni a kagylót, rettentő fáradt voltam. Előző este ittam ugyan, de nem sokat, és még tizenegy előtt abbahagytam. A központban felültem a tåseni autóbuszra, és annál a kereszteződésnél szálltam le, ahol ma egy körforgalom van, aztán a szemerkélő esőben a Sagene-templom felé kanyarodva hazabaktattam Bjølsenre. Mire hazaértem, egészen jól éreztem magam, úgyhogy nem kellett volna másnaposnak lennem.

Az álmaim miatt voltam olyan fáradt. Rögtön itt, a második oldalon nem könnyű beszámolni arról, hogy az álmaim miért készítettek ki annyira, erre inkább később térek majd vissza.

Úgy terveztem, hogy legalább egy órát heverészek még, aztán ha felkeltem, főzök egy kávét, majd leülök az íróasztalhoz, és néhány órán át megpróbálok írni, noha vasárnap volt. A telefon azonban egyre csöngött, úgyhogy kikászálódtam az ágyból, sietősen átmentem a nappaliba, és felvettem; azért vettem fel, mert szinte szabálysértésnek éreztem, hogy hagyjam csöngeni. Egész életemben az volt a kényszerképzetem, és ez mindmáig nem múlt el, hogy muszáj válaszolnom a hívásokra, ha nem így teszek, utolér majd a büntetés.

Turid szólt bele a kagylóba. Egy év telt el azóta, hogy el-ment, és vitte magával a lányokat is, kiköltözött Skjettenbe, egy sorházba. Turid sírt, a hangja alapján a szája elé tett kézzel próbálta tompítani a zokogást, én pedig megkérdeztem, mi a baj, Turid, de ő nem válaszolt. Otthon vagy, kérdeztem, de nem ott volt, nem otthon volt. De Turid, akkor hol vagy, kérdeztem, de nem tudta megmondani.

Nem tudod, hogy hol vagy, kérdeztem, ő egyre csak zokogott, és azt felelte, nem. Nem tudta, hogy hol van.

A francba, gondoltam. Ha így zokog és nincs odahaza, akkor hol vannak a lányok. Elvégre van három lányunk, akik nálam most biztosan nincsenek, Turid anyja pedig elutazott Szingapúrba. Az én anyám ekkor már halott volt, az apám is halott volt, a fivéreim többsége szintén halott volt. Szeretnéd, hogy elmenjek érted, kérdeztem, mert feltételeztem, hogy akárhol van is, autó nélkül van ott, ő pedig továbbra is zokogva azt felelte, igen, ezért hívtalak fel, rajtad kívül nincsen senkim, én meg azt gondoltam, ha rajtam kívül nincsen senkid, hát akkor nem sok maradt neked. De ezt nem mondtam ki, azt feleltem, rendben, de tudnom kellene, hogy hol vagy. Hogy néz ki az a hely, ahol éppen állsz. Van itt egy vasútállomás, sírta Turid, sárga épület, de a vonat nem jár. Hát persze hogy nem, feleltem, korán van még, ráadásul vasárnap, erre ő azt mondta, nem, nem így értettem, úgy értettem, hogy nincsenek sínek sem a vonatok számára.

Gondolkodni kezdtem, hogy ez hol lehet, nem sok efféle hely van a környéken, végül arra jutottam, hogy Bjørkelangen lesz, de atyavilág, az ötven kilométerre van innen, talán még távolabb, akár hatvan kilométerre is, mit keres ott Turid autó nélkül, egyedül, hajnalok hajnalán. De ezt nem kérdezhettem meg tőle, semmi közöm az ügyeihez, jobb, ha a magam dolgával törődöm, általában így is tettem. Hiszen köztünk mindennek vége, minden elmúlt. Már nem is hiányzik, gondoltam, hosszú volt ez az év, most már nem hiányzik, de mire a gondolat végére jutottam, már nem voltam teljesen biztos abban, hogy ez így igaz.

Tudom, hogy hol vagy, mondtam. Öt perc múlva indulok. Köszönöm, felelte Turid, és én hozzátettem, de eltart egy ideig, amíg odaérek. Tisztában vagyok vele, felelte, én meg arra gondoltam, hogy lehetne tisztában vele, amikor azt sem tudja, hol van.

Egy vörös telefonfülke és egy használaton kívüli, sárgára festett állomásépület, Turid valószínűleg ezt látta a telefonfülkéből. Ha igazam van, akkor egyszerű a dolog. Persze az is lehet, hogy egy egészen másik használaton kívüli állomásépületről van szó, egészen másfelé, de nekem csak ez jutott eszembe.

Gyorsan lezuhanyoztam, magamra kaptam a rövid James Dean-dzsekimet, és egy fél zsömlével a kezem-ben leszaladtam a lépcsőn a parkolóba, ami közvetlenül a buszmegálló mellett, a mi sárga bérházunk előtt terül el az Advokat Dehlis plasson, Bjølsenen, majd bepattantam a kombimba, a tizenhárom éves, pezsgőszínű Mazda 929-be.

Háromnegyed óra alatt odaértem. Gyors voltam. Ha ennél is gyorsabban hajtok, a börtönt kockáztattam volna. Bjørkelangen bejáratánál, a benzinkút melletti kereszteződésnél balra fordultam, elhajtottam az agrárszövetkezet, a Felleskjøpet épülete előtt, melynek logóját felfestették az égbe nyúló, kürtő formájú silókra – sárga alapon egy kukoricacső a zöld F és K között. A következő kereszteződésnél jobbra fordultam, rákanyarodtam az állomás utcájára, a Stasjonsveienre, ahol az a kis szálló állt a kávézóval; most minden ablaka sötét volt, egyetlen villany sem égett odabent, ezek szerint bezárták, amióta utoljára itt jártam, ami végül is érthető, mert hogyan lehetne fenntartani egy szállodát Bjørkelangenen.

Kicsit odébb, az út mentén, ahogy sejtettem, ott állt a vörös telefonfülke, nem messze a régi állomásépülettől. Odahajtottam, leparkoltam az állomás előtt, és ki-szálltam az autóból, volt ott egy buszmegálló is, végállomásnak tűnt, de Turidot sehol sem láttam.

A buszmegálló néptelen volt, teljes volt a csönd, és az én autómon kívül mindössze két autó parkolt az állomásépület előtt. Az egyik szedán volt, a másik kombi, mindkettő Volvo, mindkettő kék és mindkettő régi. Bjørkelangen az a hely, ahol mindenki tudja, melyik autó kié, úgyhogy az én kicsit rozsdafoltos, pezsgőszínű, idegen rendszámtáblájú Mazdám valószínűleg rögtön szemet szúrt, és ha egy helybéli kinézett a környező házak egyikének ablakán, talán odaszólt a másiknak, ki a fene furikázik itt. Nyugtalanító gondolat volt. Itt nem szokás elidőzni, aki erre jár, az gyorsan behajt ide, aztán ugyanolyan gyorsan el is tűnik, Turid tehát nyilván nem ült le az állomásépület elé, hogy közszemlére tegye magát. Megkerültem az épületet, átmentem a túloldalára, amely a tulajdonképpeni homlokzat volt mindaddig, amíg a fényesre koptatott sínek elfutottak idáig a nyugaton fekvő Sørumsandtól, hogy innen is továbbfussanak, ezúttal vonatostól; a kalauz a kocsi lépcsőjén állva kihajolt, meglobogtatta a zöld zászlócskát, és megfújta a sípját: indulás!, indulás!, aztán újra sípolt, büszke volt a sípjára és a füttyhangra, hogyne lett volna büszke rá.

Csakhogy ezek keskeny nyomtávú sínek voltak, és legalább egy generációval ezelőtt, de talán még korábban elvesztették a harcot a jövővel szemben, mindezek ellenére alig húsz-harminc éve még ezelőtt a vonat mit sem sejtve bezakatolt Bjørkelangenbe, hogy aztán továbbguruljon délre, Skullerud felé, le a tóhoz és a gőzhajóhoz, amellyel a szárazföld mélyéről a zsiliprendszereken át lehajózhattál egészen az oslói fjord végébe, és onnan tovább a világ bármelyik pontjára, Spanyolországba vagy Amerikába, ha oda vágytál; mivel azonban sem Sørumsand, sem Skullerud nincs különösebben távol Bjørkelangentól, a tájszólásuk is alig különbözik, az odavezető síneket már régen felszedték, elszállították vashulladéknak, s a helyükbe nem fektettek új sínpárt.

Turid a fűben kuporgott, fejét a térdére hajtva a dombon ült a folyócska mellett, aminek tudtam a nevét: Lierelva. Mindent tudtam ezekről a helyekről, Kelet-Norvégia szét szórt kis településeiről. Számtalanszor bejártam őket, átautóztam rajtuk vagy elhajtottam mellettük nappal vagy éjszaka, egyedül vagy a lányokkal a hátsó ülésen, olykor mindhármukkal, olykor csak az egyikükkel, és ez általában Vigdis volt, a legidősebb.

Addig vezettem, addig hajtottam, míg meg nem elégeltem az egészet, ezúttal pedig rettenetesen elegem volt mindenből. Az utakból. Az autókból, a Mazdákból, a Fordokból és az Opelekből, minden autómárkából, a kézi váltós és az automata, a benzines és a nagy dízeles kocsikból, a csöndes autókból és azokból, amelyeknek kipufogócsövéből ronda, szénfekete füstfarok lövell ki.

Sosem számoltam ki, mennyi szén-dioxidot termeltem ezeken a túráimon, de valószínűleg elítélendő mennyiséget, és őszintén szólva ez bántott is, gyakran eszembe jutott, éjszakánként éberen fekve a hajtóanyaglitereket számítgattam, álmomban pedig felbecsültem a szén-dioxid-kibocsátásom köbmétereit, de mi mást tehettem volna, talán szedtem volna tablettákat. Mintha a gyógyszeripar nem lenne ugyanilyen környezetszennyező. Egész biztos, hogy a gyógyszergyártók is nagy kárt okoznak, noha nem tudom, pontosan melyik a legpusztítóbb, a talajvízbe szivárgó méreganyag, a levegőbe kifújt vackok vagy simán csak az általános gyógyszerfüggés.

Annyit viszont megtehettem volna, hogy naplót vezetek. A naplóm talán több száz oldalas könyvvé dagadt volna, tele esetleg földrajzi, topográfiai és életrajzi érdekességekkel, csakhogy én ekkor már jó ideje folyamatosan nyugtalan voltam, így nem volt könnyű távol tartanom magam az autótól. Az utolsó egy évben az autót kábítószerként használtam. Nemigen tudtam mit kezdeni magammal esténként. Maradt az oslói belváros vagy a Mazda, és legalább annyiszor ültem be a volán mögé, mint ahányszor egy-egy bárba.

Turid válla rázkódott, láttam, még mindig sír, és arra gondoltam, hogy bír ilyen sokáig zokogni. Nemigen értettem. De végül is nem tudtam, mi történt, és nem is állt szándékomban megkérdezni, ez az ő élete volt, nem a miénk.

Miután egy ostoba és eredménytelen tűzoltófogással megpróbáltam a vállamra emelni, sikerült az autóhoz támogatni és beültetni az anyósülésre. Nem volt egyszerű, a lábában az ízületek mintha gumiból lettek volna, először azt hittem, hogy részeg, s valamivel korábban bizonyára az is volt, talán nagyon részeg, de most már kijózanodott, azt mondta, bocsáss meg, Arvid, egyre csak ezt ismételgette, én meg azt feleltem, nyugi, Turid, minden rendben, noha az még inkább rendben lett volna, ha nem engedi el magát ennyire. Még sosem láttam őt ilyen állapotban, soha a hosszú közös életünk alatt, most pedig kénytelen voltam átölelve támogatni, de a testét másnak éreztem, mint amilyennek azelőtt ismertem, ettől zavarba jöttem, arra számítottam, hogy legalább a tenyerem emlékszik az érintésére, hogy feldereng legalább az emlékezés valamely enyhe formája, de a teste most mintha a magánügyévé lett volna, tisztán elkülönült, és igen, pontosan emiatt nem olyan test volt, amely éppen távolodik, hanem egy egészen új, élesen körvonalazódó test, amely errefelé tart; ám mindent összevetve nem ide, nem felém tartott, úgyhogy figyelnem kellett, hogy ne érintsem meg olyan helyeken, amelyeken korábban megérinthettem, elvégre az utolsó alkalom óta mindössze egy év telt el, de azt nem tudtam felidézni, hogy akkor is így öleltem-e őt, biztosan nem, akkor túlságosan féltem, behúzódtam a falaim közé, mert ha megölelem, bármi megtörténhet.

A szomszédos sorház mellett parkoltam le, így a legrövidebb úton, a pázsiton átvágva közelíthettük meg az épület legszélső lakását, ahol Turid lakott, hogy elkerüljük a szomszédok kíváncsiskodó tekintetét. Úgy gondoltam, ez számít. Szeretnéd, hogy bekísérjelek, kérdeztem, de rögtön meg is bántam, nem akartam bemenni. Te szeretnéd-e, kérdezett vissza. Persze, bemehetek, feleltem, erre ő szinte bizalmas hálával azt mondta, ó, az jó lenne, és én ettől feszengeni kezdtem, megalázónak éreztem, ideges lettem tőle, már a telefonban is azt mondta, hogy rajtam kívül nincsen senkije, de én nem akartam sem a lovagja, sem a megmentője lenni, aki ezért nem kap cserébe mást, mint hálát. Mihez kezdjek a hálával.

Per Petterson (Fotó: Baard Henriksen)

Amikor egy évvel korábban, utolsó alkalommal szemtől szemben álltunk egymással a közös lakásunkban az Advokat Dehlis plasson, Bjølsenen, Turid szomorú mosollyal azt mondta, pedig biztos voltam benne, hogy együtt fogunk megöregedni, miközben a barátai, akik nem voltak az én barátaim, és jóval fiatalabbak voltak nálam, ahogy Turid is, odakint a járdán állva vártak rá a zsúfolásig megpakolt furgon, egy Volkswagen Caravelle mellett, jól emlékszem arra a feltűnő, sárga autóra, a barátai ott álltak mellette a napsütésben, és hirtelen feltűnt, hogy milyen színes ruhákat viselnek, szinte hippisen színeseket, én soha nem vennék magamra ilyen holmit, és azt feleltem, ha azt szeretnéd, akkor elvárom, hogy megadd nekem mindazt, ami a miénk lehet, amíg megöregszünk, mindazt, ami mostantól az öregkorig vár ránk, teljes egészében mindent, csakhogy ő ezt nem akarta megadni nekem, azt mondta, nem akarja és nem tudja megadni.

Ha nem, hát nem, a francba is.

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben
Scolar Kiadó, Budapest, 2020