A spirálfüzetek örvénye | Ingmar Bergman: Munkanapló I.

Posted on 2021. március 2. kedd Szerző:

0


Eszéki Erzsébet |

A filmtörténet egyik legjelentősebb rendezője, a svéd Ingmar Bergman már 14 éve halott, így régóta nem láthatunk tőle újabb műveket, nincsenek újabb emlékezetes filmes és színházi rendezései. Ezért is vártam nagyon ezt a kötetet, amely az 1955 és 1974 közötti időszakot öleli fel, a majdnem 60 spirálfüzetben vezetett napló első felét. A személyes bejegyzés kevés, jórészt azt követhetjük nyomon, miként formálódott a fejében egy-egy kép, jelenet, figura, párbeszéd.

Bergman hatalmas életművet hagyott ránk, amelynek a filmtörténeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen, ezért is furcsa, amikor azzal szembesülünk, mennyire ingadozott az önbizalma. A füzetek lapjain szinte folyamatosan „beszélgetett” saját magával, mint aki írásban gondolkozik. Töprengett, latolgatta a megoldásokat, vívódott, papírra vetett aznapi ötleteket, látomásokat, olykor hosszabb párbeszédeket. Ha ezeket később is jónak találta, akkor haladhatott tovább azon az úton. Máskor meg értelmetlennek látta mindazt, amit addig kitalált, és kétségbeesve kutatott új megoldás után.

Érzékeljük, mennyire pocsékul érzi magát, amikor feszíti a téma, mégsem halad az írással egy-egy napon – ráadásul még azzal a kevéssel is elégedetlen. Mély hullámvölgyek és inkább csak dombnak nevezhető hullámhegyek váltakoztak az életében. Állandóan kétségek gyötörték. Ehhez elegendő lett volna a saját kíméletlen maximalizmusa és önmagával szembeni elégedetlensége, de a kétségeit egy-egy lesújtó kritika is erősítette, mint például A hetedik pecsét bemutatója után.

A hetedik pecsét (Bengt Ekerot, Max von Sydow)

Az egyik legszebb filmje A nap vége. Aki látta, aligha felejti el a főszereplő Isak Borg professzor álmát, a hátborzongató jelenetet a mutató nélküli órával, a lovas halottaskocsival és a koporsóval. A könyvben hosszú oldalakon át követhetjük, miként formálódott például ez a jelenet, illetve az egész film. „Apránként mégis csak kikristályosodik az eseményeknek, az emlékeknek, az álmoknak egy olyan sajátos láncolata, amely végül nagy vonalakban az élet mintázatát adja ki. Vagy nem is tudom, mi az úristennek nevezzem, nincsenek rá szavaim. S z a v a i m!”

Erőteljes, sűrű képeket tudott alkotni, de egy életen át küzdött a szavakkal. Márpedig a forgatás előtt meg kellett születniük a forgatókönyveknek is, és úgy látszik, ezek megírása gyötrő folyamat volt a számára. Valóságos harc önmagával, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. Borzasztó nehezen, gyötrődve írt. Volt, amikor azon töprengett: tényleg ennyire rossz író lenne? Miközben mi már tudjuk, hiszen számtalan könyvét olvashattuk, hogy bár ő nem szépíró (és ezt tudta magáról), nagyon is élvezetesek a filmnovellái.

Egy napon ezt írja például: „Pontosan tudom, mit akarok mondani, csak elfutnak előlem a szavak, és elbújnak, és nehezen találom meg őket… Kész őrület.” Évekkel később, amikor megint új filmet tervez: „Szorongás van bennem az írás megkezdése előtt. Félelem a szavaktól. Attól, hogy képtelen vagyok átültetni a bennem lévő tiszta és világos képeket érthető mondatokba… Mennyire gyűlölöm ezt a gyilkos, pusztító és veszélyes, de megspórolhatatlan folyamatot… Hogy többet akarok, mint bírok. Hogy dilettáns vagyok.”

Aztán, a kuszaság és bizonytalan tapogatózás, sok töprengés után elkezd írni, és egyszerre megír 10-20 oldalt. Van ilyen naplóbejegyzés is: „piszok jól ment a munka”.

Már az is feldobja, ha látja egy apró mozzanat, jelenet végét. Hát még, amikor kirajzolódik az adott film teljes íve! Egyszer, 1972-ben ezt írja: „Az írás száguld, mint az istennyila. Csak az a baj, hogy nem úgy, ahogy szeretném. Hőseim önfejűek, és meglepő dolgokat mondanak. Nem tudom, a végén miféle katyvasz lesz belőle.”

Persona (Bibi Andersson, Liv Ullmann)

Azért rengeteg tépelődés és szorongás után mégis csak megszületett ebben az időszakban például A hetedik pecsét, A nap vége, az Arc, a Tükör által homályosan, A csend, a Persona, a Suttogások, sikolyok (az és még nem szerepelt ekkoriban a címben) vagy a Jelenetek egy házasságból. Nyugodtan állíthatjuk: csupa mestermű.

Közben sokat rendezett színházban is, főleg a stockholmi Királyi Drámai Színházban, a világhírű Dramatenben, ahol eleinte igazgató is volt. Ahogy 1963-ban említi: Olof Palme helyettes államtitkár (!) őt szemelte ki a Dramaten igazgatójának. A színházvezetés nem tartott sokáig, viszont utána legendás előadások sorát álmodta itt színpadra.

Iszonyúan sokat dolgozott. A feszített tempó és a felfokozott idegállapot miatt többször került rossz fizikai és lelkiállapotba, olykor kórházba is. Soha nem volt kétségem, mennyire gyötrelmes munka lehet a művészi alkotói folyamat. De hogy ennyire?! És ezt alig befolyásolják az sikerek, díjak? Érdekes, hogy amikor például a legnagyobb szakmai elismerést nyeri el, azt elintézi egy kurta bejegyzéssel, 1962. április 14-én: „Oscar-díjat kaptam a Tükör által homályosanért. A felhajtást, amivel együtt jár, nem tudom felmérni.” Ennyi szóra érdemes az Oscar-díj…

A kétségei ellenére azért jól esik neki is, ha elismerik. Amikor egy róla szóló francia könyvet olvas, akkor ezt írja: „kicsit szégyellem, de nem rossz érzés. Valóságosabbnak érzem tőle magam, vagy egyszerűen csak jól esik, hogy komolyan veszik az embert.”

Sokszor olyan részletesen vetette papírra az aznapi töprengéseit, a konkrét jeleneteket, képeket, amelyek éppen foglalkoztatták, hogy érdemes ezt a könyvet apróbb részletekben olvasni. Még a Bergman-rajongóknak se tanácsolnám, hogy egyvégtében olvassák végig. Kisebb adagokban kevésbé tömények a filmes részletek, leírások.

Miközben betekintünk az alkotói folyamatba, közelebb kerülhet hozzánk egy filmes zseni, aki a naplóiban nemcsak a filmjein töpreng, hanem ír például istenről és a szeretetről, vagy a vietnámi háborúról és Martin Luther Kingről. Vagy éppen arról, mennyire magányos.

Jelenetek egy házasságból (Erland Josephson, Liv Ullmann)

Ahogy haladunk előre az időben, egyre nagyobb sikereket arat. Folyamatosan rendez a Dramatenben, 1970-ben Strindberg Álomjátékát viszi színre, az előadás hatalmas európai siker, Helsinkitől Bécsen át Belgrádig sokfelé fellép vele a híres stockholmi társulat. Ugyanitt Ibsen A vadkacsa című darabja szintén „ragyogó fogadtatásban részesül”, a Suttogások, sikolyokat bemutatják New Yorkban. A Jelenetek egy házasságból átütő siker, a Svéd Televízió bemutatja, és három és félmillió nézője van. A mozifilmes változatot is sokfelé vetítik a világban. Ezek azért lélekerősítő visszajelzések.

Amikor A varázsfuvolát forgatja, különleges lelkiállapotba kerül: „Annyira szeretném, ha meg tudnám jeleníteni a könnyedséget, a gyengédséget, a szeretetet, a mindennek ellenére létező örömet, amely folyamatosan eltölt, s amely iránt az igazi hálámat csak azzal tudnám kifejezni, ha továbbadnám mindazt a csodálatos élményt, amelyben részem lehet, s amely oly erős fényben ragyog…” Az öröm és a zene állandó jelenléte, a csapatában dolgozó munkatársak odaadó figyelme, szeretete hatja át a napjait. „Szinte nem is érzem, hogy a munka mennyire nehéz és bonyolult.”

Szinte együtt megyünk vele ebben az intenzív le-föl-hullámzásban, átérezzük a belső vívódásokat, a frusztráltságát, ha nem megy a munka, máskor az apró örömöket. Közelebb kerülhetünk a folyton kételkedő alkotóhoz.

Több helyen is idéztem röviden a kötetből, hiszen nem regényről van szó, hanem munkanaplóról, s az abból vett mondatok sokkal beszédesebbek az én legjobb mondataimnál is. A skandináv irodalom kitűnő műfordítója, Kúnos László ezúttal is nagyszerű munkát végzett, örülök, hogy a neve a könyv borítóján is szerepel.

Ingmar Bergman

Ingmar Bergman: Munkanapló I., 1955–1974
Fordította: Kúnos László
Scolar Kiadó, Budapest, 2020
416 oldal, teljes bolti ár 7475 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4485 Ft
ISBN 978 963 509 2123

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A zseniális svéd filmrendező, Ingmar Bergman művészete az egyetemes kultúra egyik legszebb huszadik századi fejezete. A magyar nyelven először megjelenő kétkötetes Munkanapló a Mester gondolatvilágába enged betekintést: hogyan formálódtak ezek a remekművek, míg az ötlettől eljutottak a megvalósításig. A kiadvány egyik legérdekesebb része egy meg nem valósult filmtervről szól: milyennek képzelte Bergman A víg özvegy című világhírű Lehár-operett filmváltozatát?
Tudom, hogy hiányzik belőlem az egyértelműség, hogy nem veszem eléggé komolyan a nézeteimet és a hitemet, ami leginkább akkor létezik, amikor beszélek róla. Sebezhető vagyok és sokszor sajátosan zavaros, ami bánt, s ami ellen küzdök. Szeretnék megbízható és rátermett szakember lenni, akinek a munkáját tisztességesen elismerik (nem igaz, nem szeretném), szeretnék leülni, megnyugodni, és nyugodt körülmények között végiggondolni: Mit gondolok? Miben hiszek? Mit akarok tulajdonképpen? Merre menjek? Nem segít rajtam, ha sokat dicsérnek (de azért gondosan beseprem a dicséreteket), és nem segít rajtam ez a förtelmesen elítélő kritika sem, amely megbénít, és elveszi minden erőmet.