Emma Donoghue: Hívnak a csillagok (részlet)

Posted on 2021. február 16. kedd Szerző:

0


I. | VÖRÖS

Órák voltak még a pirkadatig, amikor aznap reggel elindultam otthonról. Gurultam kerékpárommal az esőtől síkos, bűzös utcákon. Rövid, zöld köpenyemről gyorsan leperegtek a cseppek, a kabátom ujja azonban hamar átvizesedett. Trágya- és vérszag csapta meg az orromat, amikor várakozó állatok mellett haladtam el. Egy férfikabátot viselő fiú valami ocsmányságot kiáltott utánam. Még gyorsabban tekertem, elhajtottam egy benzinnel spóroló, araszoló autó mellett.

A kerékpáromat a szokásos sikátorban hagytam, rákattintottam a számzárat a hátsó kerékre. (Természetesen német gyártmány. Hogy fogom pótolni, ha berozsdásodik a mechanikája?) Leengedtem oldalt a szoknyámat, kivettem a kosaramból az eső áztatta táskát. Szívesen kerékpároztam volna egészen a kórházig, feleannyi idő alatt odaértem volna, mint villamossal, de a főnővér nem vette jó néven, ha a nővérek leizzadva érkeztek meg.

Az utcára kifordulva majdnem nekimentem egy fertőtlenítőkocsinak. Édes, kátrányos szagot hagyott maga után a levegőben. Kitértem az esővízcsatornákat permetező, maszkos emberek elől, akik minden árok után újratöltötték a fecskendőjüket.

Elhaladtam egy rögtönzött háborús emlékmű mellett: brit zászlóval terítettek le egy fatriptichont. Egy töredezett azúrkék Mária-szobrot is tettek rá, az alatta levő polcot beborították a hervadó virágok. Csupán pár tucat ír férfi nevét festették rá az emlékműre abból a több tízezerből, akit eddig elveszítettünk abból a több százezerből, aki bevonult. Eszembe jutott az öcsém, aki pirítóst evett, amikor én eljöttem otthonról.

A villamosmegállóban a közelgő hajnal homályossá változtatta a villanyfényt. A lámpaoszlopra hirdetményt ragasztottak:

KIMERÜLT ÉS LEGYENGÜLT A ROHANÓ ÉLETTŐL?
ÖREGEBBNEK ÉRZI MAGÁT A KORÁNÁL?

Holnap harmincéves leszek.

Nem voltam hajlandó beleborzongani ebbe a számba. A harminc év érettséget jelent, kiállást, erőt, nem igaz? Már a választójogot is kiterjesztik azokra a harminc feletti nőkre, akik megfelelnek a vagyoni követelményeknek. Bár nem sok valószínűségét láttam annak, hogy valaha szavazni fogok, elvégre nyolc éve nem tartottak választást, és addig nem is lesz voksolás, amíg a háború véget nem ér, és csak a jóisten tudja, akkor milyen állapotban lesz a világ.

Elcsörömpölt előttem az első két villamos, azokra egy légy sem fért volna fel; biztosan megint ritkították a járatokat. A harmadikra felpréseltem magamat valahogy. A lépcső csúszott a karbolsavtól, gumitalpú cipőmben alig bírtam megállni rajta. A villamos imbolyogva elindult a már egyre szürkülő sötétben, én pedig felfurakodtam az emeletre. A nyitott részen állók bőrig áztak, ezért inkább bebújtam a tető alá, ahol észrevettem egy hosszú hirdetményt:

KÖHÖGÉSKOR, TÜSSZENTÉSKOR A KEZET A SZÁJ ELÉ…
OSTOBÁK ÉS ÁRULÓK MIATT TERJED A BETEGSÉG.

A kerékpározás alatt kimelegedtem, de a villamoson hamar átjárt a hideg, máris vacogtam. A hosszú padon két férfi arrébb húzódott, hogy táskámat az ölembe véve én is le tudjak ülni. Mindnyájunkat elért az esőcsepp-permet.

A villamos egyre hangosabban nyikorogva gyorsított, elhaladt egy sor várakozó konflis mellett, de a szemellenzős lovak ránk sem hederítettek. Alattunk megpillantottam egy párt, kart karba öltve siettek át a lámpa fénykörén, tompa csúcsú maszkjuk olyannak tűnt, mint egy ismeretlen madár csőre.

A kalauz átfurakodott a zsúfolt emeleten. Lámpása lapos volt, mint egy whiskysüveg, bizonytalan fényt vetett a térdekre és a cipőkre. Kipiszkáltam egy izzadságfoltos pennyt a kesztyűmből, és beledobtam a dobozban lötyögő folyadékba, bár nem voltam meggyőződve arról, hogy az ujjnyi karbolsav valóban lemossa a baktériumokat az érmékről.

– Ennyiért csak a Nelson-oszlopig mehet – figyelmeztetett a kalauz.
– Felemelték a viteldíjat?
– Nem, abból csak kavarodás lenne. Csak már nem mehet el olyan messzire egy pennyért.
Régen elmosolyodtam volna ezen az ellentmondáson.
– Akkor a kórházig…
– Ki kell pótolni még fél pennyvel – mondta a kalauz.
Kihalásztam az erszényemet a táskából, kerestem neki egy félpennyst.
A vasútállomás mellett elsuhanva kofferekkel felpakolt gyerekeket láttam; vidékre küldték őket azt remélve, hogy ott biztonságban lesznek. Én azonban úgy láttam, a járvány egész Írországban jelen van. Sokféle név keringett a köztudatban erre a kísértetre: nátha, kék nátha, fekete nátha, spanyolnátha, láz, grippe… Néhányan szépelgőn kórságnak nevezték. Mások háborús betegségnek, mert azt feltételezték, hogy a négy éve tartó öldöklés mellékhatása, a lövészárkokban alakult ki, majd a világméretű adok-kapok és felfordulás miatt terjedt el.

Magamat szerencsésnek tarthatom, könnyen megúsztam. Szeptember elején ágynak dőltem, fájt minden tagom, és eleget tudtam erről a brutális nátháról ahhoz, hogy megijedjek – de pár nap múlva már újra talpon voltam, szinte nyoma sem maradt a fertőzésnek, csak pár hétig furcsán ezüstösen csillogónak tűntek a színek, mintha füstös üvegen keresztül néztem volna a világot. Ezt leszámítva inkább csak a kedélyem sínylette meg a betegséget, esetemben szóra sem volt érdemes az egész.

Elszáguldott mellettünk egy kifutófiú. Pipaszár lábak kandikáltak ki a rövidnadrágjából, olajos víz fröccsent fel mögötte. Milyen lassan araszolt előre a villamos a gyér forgalomban! Nyilván az árammal spórolt valami új szabályozásnak megfelelően. Már rég a kórházban lennék, ha a főnővér megengedné, hogy odáig kerékpározzak.

Nem mintha megtudná, hogy megszegtem az előírást; három napja felpolcolt párnákon fekszik a női lázasosztályon, beszélni is alig tud a köhögéstől. De nem akartam a háta mögött tévelyegni.

A Nelson-oszloptól délre tartottunk, amikor a vezető a fékekre lépett, a villamos csikorogva megállt. Visszapillantottam a posta megfeketedett kupolájára, a hatnapos felkelés alatt a lázadók többek közt ide vették be magukat. Értelmetlen, romlott vállalkozás. Elvégre a Westminster régóta tervezi, hogy autonómiát ad Írországnak, csak a háború miatt késlekednek. Nem volt különösebben ellenemre, hogy London helyett Dublinból kormányozzanak, ha ezt békés eszközökkel el lehet érni. De az 1916-os lövöldözés jottányit sem javított az esélyeinken, nem igaz? Inkább csak okot adott sokunknak, hogy megutáljuk azokat, akik vérüket ontották a nevünkben.

Lentebb az utcában a rövid felkelés alatt a brit gránáttűz romba döntött néhány épületet, például a könyvesboltot, ahol Tim képregényeit vettem régebben. Az újjáépítésnek egyelőre semmi jelét nem láttuk. Néhány mellékutcában még mindig álltak a fatörzsekből és szögesdrótból emelt barikádok. Amíg tart a háború, nyilván nincs ilyesmire felhasználható cement, kátrány, aszfalt és fa.

Delia Garrett, gondoltam. Ita Noonan.
Ne.
Eileen Devine, a talicskás asszony. Nála tüdőgyulladás lett az influenzából: tegnap egész nap zöldespirosat köhögött fel, a testhőmérséklete meg le-fel ugrált, mint a papírsárkány a szélben.
Elég volt, Julia.
Igyekeztem két műszak között nem rágódni a betegeim állapotán, elvégre, amíg vissza nem térek az osztályra, nem tehetek értük semmit.

Egy palánkon egy plakát hirdette egy varietéműsor fellépőit, rajta keresztben az ELMARAD felirat. Az országos hurlingdöntő hirdetésén ez állt:

HATÁROZATLAN IDŐRE ELHALASZTVA.

Boltok kirakatait deszkázták be, mert az alkalmazottakat ágynak döntötte a nátha, hivatalok húzták le a rolót, vagy tettek ki szabadkozó értesítést az ajtóra. Néhány üzlet még nyitva volt, de bennük sem láttam embert, ezek a vevők hiánya miatt táncoltak a csőd szélén. Dublin leginkább egy foghíjas, tátott szájra hasonlított.

Eukaliptuszillat. A villamoson a bal oldalamon ülő egyik férfi nedves zsebkendőt szorított az orrára és a szájára. Néhányan manapság a kendőjükre, kabátjukra cseppentették az illóolajat. Régen kedveltem ezt a kissé fás illatot, de ma már egyet jelent a félelemmel. Nem mintha okom lett volna elhúzódni a tüsszögő idegentől, hiszen immunis voltam a borzalmas náthára; megkönnyebbülés volt, hogy én már letudtam.

Mögöttem egy férfiból kirobbant a köhögés. Majd megint. Khh, khh, mint a fa, amelyet túl kicsi szekercével hasogatnak. A tömeg elhúzódott tőle. Ezek a hangok jelenthetik az influenza kezdetét, lehet a lábadozó beteg makacsul kitartó tünete vagy ártalmatlan hétköznapi nátha, de még az is lehet, hogy nem több ideges szokásnál, amely feltartóztathatatlan, mint az ásítás, ha rágondolunk. Az egész város hajlamos volt arra, hogy mindig a legrosszabbra gondoljon, ami nem is csoda. A temetkezési vállalkozó előtt három halottaskocsi sorakozott, a lovakat már befogták a reggeli első temetésekhez. Két kötényes férfi egy köteg világos deszkát cipelt a vállán az épület hátsó bejárata felé – az újabb koporsóknak.

Az utcai lámpák fénye egyre halványult, ahogy világosodott az égalja. A villamos elzötyögött egy túlterhelt, kissé ferdén álló motoros kocsi mellett, két férfi rugdosta a hátsó tengelyt. Tucatnyi gyászruhás utas ült egymásnak préselődve a padokon, mintha konok kitartással elérhetnék, hogy ne késsék le a gyászmisét. A vezető azonban kétségbeesetten a kormányra hajtotta a fejét.

A jobb könyökömnek dőlve ülő férfi kis lámpást irányított az újságjára. Én egy ideje nem járattam semmilyen újságot, nehogy a hírek felzaklassák Timet. Régebben néha hoztam magammal egy-egy könyvet olvasni, a múlt héten azonban a könyvtár minden könyvet visszakért, és karanténba tett.

Az újság tetején a dátum emlékeztetett arra, hogy halloween van. A címlap hirdetéseiben forró limonádét és életbiztosítást, fahéjas mentolos cukorkát, baktériumölő toroktablettát kínáltak. Az apróhirdetések között megannyi elszórt köszönetnyilvánítás: Őszinte köszönetünk a szent szívnek és a szentléleknek családunk gyógyulásáért. A férfi lapozott, de belül üres volt az újság: piszkosfehéren világító nagy téglalap. Az utas ingerülten felmordult.

Egy férfihangot hallottunk a túloldaláról:
– Áramkimaradások vannak, biztosan félbe kellett hagyniuk a nyomtatást.
Megszólalt mögöttünk egy nő:
– A gázosok minden tőlük telhetőt megtesznek, pedig a fél állomány hiányzik!

A szomszédom inkább becsukta az újságot. Próbáltam ügyet sem vetni a hátsó oldalra, amelynek főcímeit megvilágította a reszketeg fénynyaláb: Zendülés a tengeren a császár ellen. Diplomáciai tárgyalások a legmagasabb szinten. Az emberek úgy vélték, a központi hatalmak nem tarthatnak már ki sokáig a szövetségesek ellen. De hát évek óta ezt mondogatják.

Emlékeztettem magamat arra, hogy a hírek fele pusztán kitaláció. Manipulált tények a közhangulat javítása érdekében, de legalábbis cenzúrázott tájékoztatás, hogy elkerüljék a még nagyobb kétségbeesést. Az ír lapok például már nem közölték a hősi halottak listáját, nem írták meg, kik estek el a hadszíntéren. Kik azok, akik a király és a birodalom szolgálatára jelentkeztek, vagy hogy megvédjék a kis nemzeteket, vagy akár csak álláslehetőségért, kalandért, vagy – mint az öcsém – azért, mert a barátjuk is jelentkezett. Régen, amíg Tim majdnem három évig külföldön állomásozott, naponta elolvastam a névsort. (Gallipoli, Szaloniki, Palesztina – még mindig beleborzongok ezekbe a nevekbe.) A névsor az újságban hétről hétre hosszabbra nyúlt, a nevek felett címek jelölték a kategóriát, mint valami hátborzongató játékban: Eltűnt, Ellenséges fogságba esett, Megsérült, Megsérült – idegsokkot kapott, Sebesüléseibe belehalt, Elesett. A nevek mellett néha fénykép állt. Azonosításra szolgáló részletek; információt kérő felhívások. Tavaly azonban nagyon sok lett az áldozat, és igencsak megfogyatkozott a papír, ezért úgy döntöttek, csak az tekinthet bele a listába, aki heti három pennyt fizet érte.

A járványról csak egyetlen címet láttam a jobb alsó sarokban: Egyre több az influenzaesetekről szóló beszámoló. Micsoda ferdítés! Mintha csak a beszámolók száma növekedne, vagy mintha a járvány nem lenne több puszta képzelgésnél. Nem tudtam eldönteni, vajon a kiadó határozott-e úgy, hogy a valóságosnál elhanyagolhatóbbnak állítja be a veszélyt, vagy inkább fentről kapott erre utasítást.

Felbukkant a kórház súlyos, régimódi körvonala a sápatag ég előtt. A gyomrom összerándult. Idegesség? Izgalom? Manapság nehéz a kettőt megkülönböztetni. A lépcsőhöz furakodtam, és hagytam, hogy a gravitáció segítsen a lefelé vezető utamon.

Az alsó szinten egy férfi krákogott, majd a padlóra köpött. Az utasok fintorogva húzták hátra cipőjüket, szoknyájukat.
– Ennyi erővel golyózáport is ereszthetne belénk! – sápítozott egy nő.
Leszálltam, és megláttam a néhány méterenként kiplakátolt, legfrissebb hivatalos hirdetményt, amelyen hatalmas betűkkel hirdették:

ÚJ ELLENSÉG JÁR KÖZÖTTÜNK: A RETTEGÉS.
A HÁBORÚ OKOZTA FÁSULTSÁG ÁLTALÁNOS LEGYENGÜLÉSHEZ VEZETETT,
AMI MEGNYITOTTA AZ AJTÓT A FERTŐZÉS ELŐTT.

A DEFETISTÁK A BETEGSÉG SZÖVETSÉGESEI.

A hatóságok nyilván lelket akartak önteni belénk a maguk tolakodó módján, mégis igazságtalanságnak tűnt épp a defetistákat okolni a betegségért.

A kórház kapuja felett aranyozott kovácsoltvas felirat csillogott a lámpák elhaló fényében: Vita gloriosa vita. Élet, dicsőséges élet.

Huszonegy évesen, az első munkanapomon tetőtől talpig bizsergés járt át a felirat láttán. Apám előteremtette a tandíjat a hároméves ápolóképzőre, ahonnan hetente három délután ide küldtek dolgozni. Ebben az ormótlan, négyemeletes, a maga viktoriánus módján azért tetszetős épületben tanultam meg mindent, amit kell.

Vita gloriosa vita. Most vettem csak észre, hogy a betűk talpát belepte a korom.

Átvágtam az udvaron két fehér főkötős apáca mögött, és beléptem az épületbe. Állítólag az apácák a legodaadóbb, legönfeláldozóbb ápolók. Tény, hogy kórházi éveim alatt néhány apáca mellett úgy éreztem, csak másodhegedűs lehetek. Az is igaz, hogy bár a kórházat a kormány tartotta fenn, a nővérek nélkül nem tudott volna működni – és ez állt szinte minden kórházra, iskolára és árvaházra Írországban. Bár a dolgozók szinte kivétel nélkül mind római katolikusok voltak, a kórház ajtaja nyitva állt a főváros minden ellátásra szoruló lakosa előtt, felekezettől függetlenül (noha a protestánsok többsége meg tudta fizetni, hogy máshová forduljon).

Vidéken kellett volna lennem. Három egész nap szabadság járt nekem, elintéztem hát, hogy lemegyek a papa farmjára egy kicsit pihenni, friss levegőt szívni, ám aztán az utolsó pillanatban kénytelen voltam megtáviratozni neki, hogy törölték a szabadságomat. Nem tudnak nélkülözni, hiszen olyan sok ápolót ágynak döntött a betegség, sőt még maga a főnővér is megbetegedett.

Tulajdonképpen nem is a papa farmja volt, hanem az övé és a feleségéé. Tim és én illedelmesen beszéltünk a mostohaanyánkkal, ő hasonlóképpen viszonyult hozzánk. Bár neki nem született gyereke, bennünket mindig némi távolságtartással kezelt, és azt hiszem, rólunk is ezt lehetett elmondani. Ő legalább nem bánkódott amiatt, hogy felnőttünk, és önállóan élünk Dublinban. Az ápolók fizetése híresen alacsony volt, az öcsémmel mégis ki tudtunk bérelni egy kis házat, jobbára Tim katonai illetményének köszönhetően.

Most már fojtogatott a sürgető kényszer. Eileen Devine, Ita Noonan, Delia Garrett: vajon hogy vannak a betegeim nélkülem?

A kórház épületében mostanában hűvösebbnek tetszett a levegő, mint odakint; a lámpák fényét levették, a tüzekre gyéren pakolták a szenet. Hétről hétre egyre több beteget hoztak hozzánk, így egyre több ágyat zsúfoltak be a kórtermekbe. A kórház kínosan őrzött rendje, amely túlélte a négy éve tartó háború okozta felfordulást és eszközhiányt, de még a hatnapos felkelés alatti lövöldözést és káoszt is, lassan kezdett felbomlani a járvány súlya alatt. A lebetegedett dolgozók úgy tűntek el, mint a gyalogok a sakktábláról. Mi többiek tettük, amit kellett, még többet, még gyorsabban dolgoztunk, megfeszítve minden erőnket – de ez sem volt elég. Ez a nátha légy volt a levesben, kavics a gépezetben.

Nemcsak a kórházban, hanem egész Dublinban. Az egész országban. Amennyire meg tudtam állapítani, az egész világon. Gondolom, minden országban százféle nyelven felszólították az embereket, hogy ha köhögnek, tegyék a szájuk elé a kezüket. Nálunk sem rosszabb a helyzet, mint máshol, az önsajnálat pedig ugyanolyan felesleges, mint a rettegés.

A portásnak nyomát sem láttam. Remélem, nem lett ő is beteg. Csak egy takarítónő csutakolta a márványt karbolsavval a kék ruhás Mária-szobor talapzatánál.

Elrohantam a betegfelvételi pult mellett a lázasszülészetre. A fehér maszk mögött azonban felismertem egy segédnővért, akinek öltözete – mellétől a szoknyája aljáig – tele volt piros foltokkal, mintha a mészárszékről jött volna. Nagyon lazul a fegyelem.

– Cavanagh nővér, most jön a műtőből?
Megrázta a fejét.
– Épp idefelé tartottam, Power nővér – felelte rekedt hangon –, amikor egy nő nyaggatni kezdett, hogy nézzek meg egy férfit, aki összeesett az utcán. Már egészen fekete volt az arca, görcsösen markolta a gallérját.
Nyugtatólag a segédnővér karjára tettem a kezemet.
A fiatal nő zihálva folytatta:
– Próbáltam felültetni a macskakövön, kigombolni a gallérját, hogy levegőhöz jusson…
Helyes.
– …de köhögött egy nagyot, és…
Cavanagh nővér az őt beborító vérre mutatott ragacsos ujjaival.
Éreztem csípős, fémes szagát.
– Ó, egek! Felvették már a kórházba?

Ám aztán követtem a segédnővér tekintetét, mellyel a padlóra helyezett, letakart hordágyat pásztázta. Szóval a férfinak már késő volt, nem lehetett rajta segíteni. Akárki volt is, aki behozta a hordágyat az utcáról, aki segített Cavanagh nővérnek becipelni a férfit a kórházba, aztán magára hagyta a fiatal nőt a férfival.

Leguggoltam, benyúltam a lepel alá, pulzust kerestem a férfi torkán. Semmi.
Ó, ez a különös kórság! Néhány beteg hónapokig harcolt vele, őket szövődményekkel lepte meg, tüdőgyulladással, a szervezet minden egyes centiméterért harcot folytatott. Mások órák alatt megadták magukat neki. Vajon ez a szegény fickó nem vett tudomást a fájdalmakról, a lázról, a köhögésről, mígnem egyszer csak az utcán találta magát, és már nem tudott sem járni, sem beszélni, csak arra volt képes, hogy teleköpje Cavanagh nővért vérrel? Vagy reggel még jól érezte magát, pedig már gyűltek fölötte a viharfelhők?

A minap egy mentős borzalmas történetet mesélt: csapatával kivonultak, mert egy fiatal nő telefonált, hogy ő maga ugyan tökéletesen egészséges, de az egyik társbérlője betegnek tűnik, és van még kettő, aki szintén nincs túl jó bőrben… Mire a mentő kiért, már csak négy holttestet találtak.

Rájöttem, hogy Cavanagh nővér képtelen elmozdulni a betegfelvétel mellől, még segítséget sem tud kérni, mert fél, hogy valaki megbotlana a hullában. Emlékszem, milyen volt kezdőnek lenni; megbénított a félelem, hogy ha az egyik szabályt betartom, azzal megszegek egy másikat.

Emma Donoghue

– Keresek beteghordót, aki leviszi majd a halottasházba – ígértem meg neki. – Igyon egy csésze teát!
Cavanagh nővér nagy nehezen bólintott.
– Magának nem kellene maszk?
– Én a múlt hónapban átestem a náthán.
– Én is, de…
– No hát akkor – igyekeztem kedvesen, s nem ingerülten beszélni. – Kétszer nem lehet elkapni, igaz?
Cavanagh nővér csak pislogott, mint a nyúl a vonat reflektorai előtt.

Fordította: Dudik Annamária Éva

Emma Donoghue: Hívnak a csillagok
21. Század Kiadó, Budapest, 2020