A szavak töretlen hatalmáról | Emma Donoghue: Hívnak a csillagok

Posted on 2021. február 16. kedd Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

Megrázó történet. 1918-ban játszódik, Dublinban, a spanyolnátha-járvány idején, egy kórház raktárhelyiségében kialakított szülészeti osztályán. Orvos, tolókocsi, vatta nincs, arat a halál, hivatástudó ápolónő a főszereplő, a város utcáin a kormány hazug plakátjai… Lehet, hogy száz alatt semmit se változott a világ?

Lehet, bizony. Emiatt csaknem felesleges leírnom Emma Donoghue regényének cselekményét, mert a mai magyar (és nem magyar) olvasónak nem sok új információt nyújt. De azért a helyszín önmagában is élesíti a drámát, hiszen ezen az osztályon spanyolnáthában megbetegedett asszonyok szülnek, akik lázasan, fuldokolva, legyengülve, halálveszélyben küzdenek a megszületendő gyermekük és önmaguk életéért. És a harcot nem minden anya és nem minden csecsemő éli túl. Halál és élet találkozásának világítóan és fájdalmasan éles pontján dolgoznak a szenvedőkért és reménykedőkért olyan emberek, akik a saját hivatástudatukon kívül aligha számíthatnak más erőforrásra. Tapasztalatlan, fiatal vagy egészen más szakot tanult orvosoknak kellene segíteniük a halálveszélyben kínlódó nőknek, az orvosok öt-hat osztály között rohangálnak egész nap, a végkimerülés határán, úgy vannak ott mindenhol, hogy lényegében sehol sem. A katolikus helyett véletlenül anglikán pap jön a haldoklóhoz, a fiatal leányanya azt hiszi, hogy a gyereke a köldökén fog kijönni, az úgynevezett kórházi protokollnak már a felét kidobatta az ablakon a gyakorlatiasság mindent felülíró követelménye, egyszerűbben: az élet. Jön a konyhanővér a tálcával, de akárcsak az áramkorlátozás – rosszkor. Halott magzat a cipősdobozban, kétségbeesés, magány, kiszolgáltatottság, szűnni nem akaró fájdalmak, egyszerre szül két nő és orvos sehol, vizelet, hányás, boncolás, ágytál, hőmérő, a külvilág ijesztő hírei, pulzus, légzés, szédülés, borogatás, ima, vajúdó nő gorombasága, félelem és öröm sikolya és életigenlés mégis, mindenáron!

A siralmasan kicsiny bérért dolgozó, sok év tapasztalataival felvértezett ápolónő rengeteg olyan apróságot is tud, amiről a legjobb orvosoknak sincs fogalmuk, ám nélkülözhetetlenek. De a magánélete sivár és reménytelen, csakúgy, mint már megtört, fiatal önkéntes lányé, aki a kegyetlenségéről világszerte híres ír apácarend „nevelésében” nőtt fel. Aztán amikor felsejlene az életükben a szerelem, azt is elviszi a járvány. A főszereplő nővér ilyen szikár mondatokban fogalmaz: „Milyen különös munka az ápolóé! Idegenek vagyunk a páciensek számára, de a szükség úgy hozza, hogy egy ideig a legbensőségesebb viszonyba kerülünk velük. Aztán valószínűleg soha többé nem találkozunk.” Hosszú oldalakon át olvashatjuk az ápolónő előadásában egy-egy szülés számtalan fordulatot, veszélyt, tennivalót tartalmazó leírását. Nincs az a film, ami ugyanezt a történetet ugyanolyan megrázó történetté tehetné, mint a regény.

Hadd tegyek szóvá valamit e regény és recenziója ürügyén. Tény, hogy korunkban az emberek információhoz jutásában a verbalitást megelőzi a vizualitás. A szavak, az olvasnivalók ma már talán kevésbé forrásai az ifjabb nemzedékek világ-, élet- és emberismeretének, mint a kép, a látvány. Más(fajta) a koncentráló képességük, máshol van az ingerküszöbük, más irányú az érdeklődésük, és nagyon valószínű, hogy az a digitalizált világ, amibe születtek és majd boldogulni is fognak (miközben a maihoz képest is számtalan előre nem látható, technológiai változásnak is meg kell felelniük), más készségeket és képességeket igényel tőlük.

De azért nem nyugodhatunk bele, hogy meg legyenek fosztva azoktól az élményektől, amelyeket csak a szavaktól kaphatnak. A szóban forgó regényből esetleg készülő film nagyon megrázó élmény lehet a nézője számára. De ez nem az az originális, egyedi és mélyen személyesen megrázó élmény, amit a könyv olvasása nyomán önmagában hoz létre az olvasó. A film a készítőinek megrázó élményét adja át, jóllehet megrázóan, de azért az már second hand élmény, bármennyire is művészi esetleg. Ma gyakran hangzik el az a kifejezés, hogy erre vagy arra „már nincsenek szavak”. Dehogy nincsenek. Csak vagy a szókincs kicsi, vagy a megkeresésükhöz, alkalmazásukhoz szükséges szorgalom és képesség.

Ez a könyv olyan lendületes, magával ragadó, abbahagyhatatlan, „mint egy film”? Nem. Hanem, mint a szavak világa. A kiváló írónő alkalmat ad arra, hogy megrajzoljam szavai nyomán a magam számára az arcokat, az eseményeket, a helyszíneket, hogy ugyanolyan alkotó legyek, mint a szerző, hiszen létrehozom a képzeletemmel a könyv ábrázolta világot. Az ilyesmit nevezzük a jó irodalom élvezetének. Jósolni mindig veszélyes, de ne legyen kétségünk: bármivé is változik majd a világ, a szavak funkciója, szerepe módosulhat, idomulhat, de a hatalma megmarad.

Emma Donoghue

Emma Donoghue: Hívnak a csillagok
Fordította: Dudik Annamária Éva
21. Század Kiadó, Budapest, 2020
320 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2992 Ft,
e-könyv változat 2590 Ft
ISBN 978 963 568 0122 (papír)
ISBN 978 963 568 0139 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1918, Dublinban tombol a spanyolnátha, Írországot feldúlta a háború és a járvány. A kórház szülészetén Julia Power nővérnek nincs elég embere, miközben a várandós anyákat, akik elkapták a szörnyű vírust, közös karanténba zárják.
A nővér körül felbukkan két kívülálló, dr. Kathleen Lynn, aki állítólag lázadó és keresi a rendőrség, és egy fiatal önkéntes segítő, Bridie Sweeney. A három nő három nap leforgása alatt megváltoztatja egymás életét. A szűkös, sötét szülészeti osztály lakóit a járvány megtizedeli, de a rettegéssel teli világban újszülötteknek adnak életet. Az anyák és a személyzet kifogyhatatlan gyengédséggel, emberségesen teszik a dolgukat, helyt állnak a lehetetlennel határos helyzetben.
Mindig van remény, és nincs olyan szörnyűség, amiből ne lenne kiút – üzeni nyomban klasszikussá vált új regényével Emma Donoghue.