Stefan Ahnhem: Mínusz 18 (részlet)

Posted on 2020. március 26. csütörtök Szerző:

0


I. rész

2012. május 9–15. / A Thészeusz-paradoxon

A görög mitológia szerint a harcos Thészeusz tizennégy ifjú férfit és nőt mentett meg attól, hogy feláldozzák őket Kréta szigetén Minótaurosznak, a bikafejű szörnynek. Hősi tettének emlékezetére megőrizték az utókor számára a hajót, amellyel visszatért Athénba. A hajó rövidesen annak szimbólumává vált, hogy a lehetetlen is lehetséges.
Az idő azonban jócskán kikezdte a járművet, az évek során alaposan megkopott és megrongálódott. Végül úgy döntöttek, hogy kicserélik rajta a legjobban elkorhadt deszkákat. Addig-addig javítgatták, míg végül a hajó valamennyi részét újjáépítették. A kérdés csak az volt, vajon ez a hajó azonos-e még az eredetivel. Ez még mindig Thészeusz hajója?

|| 1 ||

Astrid Tuvesson, a bűnügyi osztály vezetője azonnal megbánta, hogy kilépett a házából, amint bezárta maga mögött az ajtót. Odabentről a sötétítőfüggönyök kizárták az élénk tavaszi napsütést, ám idekint sokkal erősebb volt a fény, mint gondolta. Ha nem találja meg gyorsan a táskájában a napszemüvegét, a feje minden bizonnyal szétrobban a fájdalomtól.

Már látta is maga előtt, ahogy Ingvar Molander és az emberei megérkeznek, hogy lezárják a környéket, és összeszedjék a maradványait. Végre előkerítette összekarcolódott, ujjlenyomatokkal teli napszemüvegét. Ez meg mi a fene…? Rájött, hogy vizelnie kell. Olykor annyira fárasztónak érezte saját magát. Jellemző, hogy nem volt képes elvégezni a dolgát, mielőtt kilépett az ajtón, és behajította kulcsait a táskájába, ahonnan most már képtelenség előhalászni őket. Ez a táska jobb volt a tárgyak eltüntetésében, mint Joe Labero, a bűvész. Kotorászhat benne, amennyit csak akar, a kulcsai alighanem örökre elvesztek, állapította meg, majd letolta a nadrágját meg az alsóneműjét, és leguggolt a sövény mellé.

Elvégre ez a saját kertje, azt csinál benne, amit akar! Ha valakinek nem tetszik, hívja ki nyugodtan a zsarukat. E gondolat úgy megnevettette, hogy a vizeletsugár lökésszerűen spriccelni kezdett, akár valami szökőkút.

Valójában fogalma sem volt róla, miért nem maradt otthon, ahogy eredetileg tervezte, miért volt muszáj a volán mögé ülnie és beindítania a motort. Hiszen mindössze három nap betegszabadságot vett ki hétfőtől, ami semmi ahhoz képest, amennyit a csapat többi tagja szokott.

Bizonyos mértékig ez is az idióta Gunnar hibája. Ha ő nincs, ez az egész nem történik meg. Akkor Astrid a többiekkel együtt az őrsön lenne, nem pedig otthon heverészne. A karosszéria hirtelen nagyot reccsent, mire Astrid a fékre lépett. Mi a franc? Beállította a visszapillantó tükröt, és rájött, hogy ez csakis a postaládája lehetett. Amit az az idióta mindenáron meg akart erősíteni, ezért egy akkora föld alatti betontalapzatba öntötte az oszlopát, ami átvészelné a harmadik világháborút is. Már csak ez hiányzott! Arra már gondolni sem mert, hogy festhet az autó hátulja.
Egy darabig manőverezett, mire sikerült kikanyarodnia a Singögatanra, aztán amilyen gyorsan csak tudott, elhajtott, még mielőtt valamelyik szomszéd felbukkanhatott és bámészkodni kezdett volna. Na, hát pontosan ez az, amiről beszélt. Minden rosszról, ami az életében történt, kizárólag az az idióta Gunnar tehetett.

Felhajtott az észak felé vezető E20-as útra, megnyomta az autó szivargyújtóját, majd kihúzta az utolsó szál cigarettát az ajtózsebben lévő csomagból. A parázs belekapott a dohányba, és ő olyan mélyen leszívta a füstöt, amennyire csak a tüdeje bírta. Kiért az autópályára. Néhány évvel ezelőtt, mikor még az ő kezében volt az irányítás, ő akarta elhagyni a férfit. Kezdett annyira torkig lenni vele, hogy ha csak meglátta, elment az életkedve. A férfi azonban egyre jobban kapaszkodott belé, Astrid lanyhuló szerelme pedig lassan, de biztosan gyűlöletbe fordult. Hamarosan dühödt szörnyeteggé változott, és mikor a férfi végre megtette az egyetlen helyes dolgot, amit tehetett, és elhagyta őt, már semmi nem lett olyan, amilyennek Astrid elképzelte. Semmi. Amikor csattanást hallott, először nem is értette, mi történt. Aztán meglátta, hogy a vezetőoldali visszapillantó tükör leszakadt a helyéről. Csupán néhány vékony dróton függött, s úgy csapkodta a karosszériát, akár egy túlbuzgó harkály. Majd Astrid észrevette a közvetlenül előtte haladó piros BMW-t. Ráhasalt a dudára, de csak annyi történt, hogy a másik jármű felgyorsított és elhúzott. A pokolba is! Nem fogja megúszni ilyen könnyen! Astrid is a gázra lépett, és hamarosan utolérte.

Semmit sem utált jobban, mint az újgazdag mitugrászokat, akik drága kocsikkal száguldoznak. Arról is meg volt győződve, hogy a sofőr csakis férfi lehet, és arról is, hogy minden tekintetben kicsi. Balról megelőzte, azután visszasorolt elé a külső sávba, megnyomta a vészvillogót, majd lelassított, s közben felmutatta rendőrigazolványát.
Nem mintha a férfi így láthatta volna. De le van szarva. Kénytelen lesz megállni, és akkor majd megtudja!

Csakhogy ekkor a BMW áttért a belső sávba, és úgy elhúzott Astrid mellett, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Mi a rosseb? Ha harc, hát legyen harc! És ez hadüzenet volt a javából. Astrid kidugta az ablakon a bal karját, letépte a tükröt, s közben egészen a koszos gumiszőnyegig nyomta a gázpedált.

Úgy egy perc múlva már jóval a megengedett sebességhatár felett száguldott. A Toyota Corolla rázkódott, és minden lehetséges módon igyekezett közölni, hogy nem bírja tovább az iramot. Astrid azonban ura volt a helyzetnek, és úgy vezetett, akár egy isten – már, ha mondhatott ilyet magáról –, s miután elhagyták Helsingborg déli útelágazását, ismét a férfi nyomában volt, és rávillogott.

A BMW-snek azonban esze ágában sem volt lassítani. Inkább tovább fokozta a tempót. A jelek szerint fogalma sem volt róla, kivel állt szemben. Astrid benyúlt az anyósülésen levő táskájába. Biztos volt benne, hogy valahol ott kell lennie a mobiljának. A ház kulcsait mindenesetre megtalálta. Ilyenkor bezzeg előkerülnek. Végül sikerült előhalásznia a telefonját, és sietve rápillantott, hogy megkeresse rajta a kamerafunkciót. De hol a fenében lehet? Ezek a rohadt Samsungok! Gyűlölte őket. Nem is beszélve arról a zöldfülű eladósrácról, aki egy papagáj makacsságával hajtogatta, mennyivel jobb az Android, mint az iOS. Astrid végül megadta magát, csak hogy elhallgattassa a nyavalyást. De most úgy tűnt, sikerült bekapcsolnia a kamerát. Mondjuk, fogalma sem volt, hogyan.

Kameráját az előtte haladó járműre irányítva feltartotta a készüléket, mikor ráébredt, hogy kezd letérni az útról. Felsikoltott, és rátaposott a fékre, amitől az autó megcsúszott, majd kisodródott az út szélére. Dudáló autók és tülkölő tehergépjárművek hangzavara hallatszott. Csak arra tudott gondolni, hogy ezzel vége. Vége, és talán nem is baj. Úgysem jelentett már többet a számukra, mint egy klimaxos, büdös lúzer, a rendőri testület szégyene.

A keze azonban továbbra sem akarta feladni a küzdelmet, próbált úgy kormányozni, hogy elkerülje az út szélét, és közben alacsonyabb sebességfokozatba váltott. Ugyanez volt a helyzet a jobb lábával, amellyel padlóig nyomta a gázt, s amelynek közreműködésével végül, akár egy szürreális számítógépes animációban, sikerült átvennie az irányítást az autó felett. Örömében felkiáltott, azután megpróbálta visszanyerni a nyugalmát annak mantrázgatásával, hogy sikerült uralnia a helyzetet.

A piros autó most úgy ötven méterrel járt előtte. Astrid felkapta mobilját a padlóról, és folytatta a filmezést. A másik fékezett, majd kisorolt az Elineberg és Råå felé vezető lehajtó irányába. Astrid mindjárt utoléri, és akkor lesz nemulass!
Nem tudta, vajon a lehajtón torlódó autók miatt vagy egyéb okból, de a férfi hirtelen meggondolta magát, visszatért az autópályára, és teljes gázzal továbbrobogott, holott már Helsingborg központja felé tartottak.

Csak miután behajtottak a Malmöledenre, a régi rendőrőrs környékén vett vissza valamicskét a sebességéből, bár egy cseppet sem izgatta magát a Trädgårdsgatannál a piros lámpa miatt. Persze Astrid sem akart lemaradni mögötte, s rátenyerelt a dudára, miközben átrepesztett az útkereszteződésen, de már hallotta is a rendőrség szirénáit.
Nocsak, végre az egyenruhások is felébredtek! Épp ideje volt!

Egy pillantást vetett az épen maradt visszapillantó tükörre, s látta, hogy a szolgálati jármű besorol mögé. Integetett nekik, hogy nyugodjanak meg. Egy francot fogja csak úgy hagyni, hogy ezek most belibegjenek, és learassák a babérokat. Ezt a kis pojácát személyesen ő akarta megleckéztetni.

Az a nagyjából húsz centi magas, kerek szökőkút nem is volt igazán szökőkútnak nevezhető, jobban hasonlított egy túlméretezett, törött csempékkel borított kék frizbire. A közepéből egy nyíláson át folyamatosan bugyogott a víz, végigcsurgott a törött csempéken, és eláztatott mindent. Astrid Tuvesson sosem állhatta ezt az alkotást, most pedig főleg nem, amikor szinte a semmiből bukkant fel előtte egy bal kanyar után a Hamntorget felé vezető szakaszon. A nő a mobilját elhajítva próbálta kikerülni a szökőkutat, ám annak lekerekített széle máris kölcsönhatásba lépett a Corollával, ami ettől az oldalára borult, a csempék pedig szétzúzták a tetejét. Amikor a jármű végül, pár méter csúszás után, mint egy hátára fordult, tehetetlen bogár megállt a kerékpárút kellős közepén, Astrid kikapcsolta a biztonsági övét, és kikászálódott belőle.

A rohadt életbe… Lüktetett a feje, és duplán látott, vagy egyszerűen csak homályosan, ő maga sem tudta. Mindenesetre nem jól. De túl fogja élni. Viszont az volt az érzése, hogy az az átkozott BMW-s továbbra is úgy törtet majd át az életen, mintha mi sem történt volna. Mintha az egész csupán egy ostoba játék lenne.
A piros autó után nézett, ami nyilván mindjárt lekanyarodik a Kungsgatannál, majd még kétszer jobbra fordul, hogy végül épp az ellenkező irányba tartson. Ám a kocsi nem kanyarodott el. Egyenesen továbbhajtott, el a régi kompkikötőben levő night club mellett, majd tovább a rakpart mentén.

Vajon mit művel? Astrid futásnak eredt a macskaköves úton a rakpart felé. Úgy forgott vele a világ, mint Szent Iván-éjkor, többször kis híján elbotlott, és rájött, hogy jobban beverte a fejét, mint gondolta.

De ezzel később is ráér foglalkozni.

A BMW végigsöpört a mólón, majd repült néhány métert a levegőben, mielőtt a vízben landolt. Astrid tovább rohant, és észrevette, hogy a járókelők mindenfelől odasietnek, és csoportokba gyűlnek a parton.

Ő maga megtorpant néhány méterrel a csoportosulás előtt, mély lélegzetet vett, és megköszörülte a torkát.

– Figyelem, itt a rendőrség beszél! – igyekezett hivatalos hangot megütni. – Le kell zárnunk ezt a területet, úgyhogy megkérném önöket, hogy álljanak legalább húsz méterrel hátrébb!
A többség erre Astrid felé fordult.
– Igen, magukhoz beszélek! Gyerünk, menjenek már arrébb, amilyen gyorsan csak tudnak! – folytatta, mindkét kezével hadonászva.
Szinte mindenki félreállt, így még épp láthatta, amint az autó hátulja eltűnik a sötét habok közt.

Stefan Ahnhem (Fotó: Thron Ullberg)

– És ez magukra is vonatkozik – mutatott rá az utolsó tétovázókra, akik képtelenek voltak elszakadni a látványtól, majd közelebb lépett a rakpart széléhez.

A sofőrből semmi sem látszott. Vagyis semmi egy halom, a felszín felé igyekvő légbuborékon kívül. Astridnak voltaképpen be kellett volna ugrania utána a vízbe, de azt nem élte volna túl. Sosem érezte jól magát a vízben, ráadásul…

– Astrid Tuvesson? – A nő hirtelen összerándult, és kis híján elveszítette az egyensúlyát, amikor hátrafordult a mögötte álló egyenruhás rendőr felé. – Megkérhetném, hogy fújjon bele ebbe? – kérdezte a férfi, egy alkoholszondát tartva elé.

Stefan Ahnhem: Mínusz 18 (Fabian Risk 3.)
Fordította: Erdődy Andrea
Animus Centrál Kiadó, Budapest, 2020