Jojo Moyes: Mióta megszerettelek (részlet)

Posted on 2019. szeptember 5. csütörtök Szerző:

0


|| 1 ||

A bajusz juttatta eszembe, hogy már nem Angliában vagyok: azt a vastag, szürke százlábút, amely teljesen eltakarta a férfi felső ajkát – Village People-bajusz, cowboybajusz, miniatűr partvisfej –, muszáj volt komolyan venni. Ilyen bajusszal otthon nem találkozhat az ember. Le sem tudtam venni róla a szememet.
– Hölgyem?
Az egyetlen ember, akin ilyen bajuszt láttam otthon, Mr. Naylor volt, a matektanárunk, aki kekszmorzsákat tartott benne – azokat számolgattuk algebraórákon.
– Hölgyem?
– Jaj, elnézést.
Az egyenruhás férfi vastag ujjaival csettintve jelezte, hogy lépjek közelebb. Nem pillantott fel a képernyőjéről. Ott álltam a pult előtt, a blúzom szép lassan itta magába a hosszú repülőút izzadságát. A férfi felemelte a kezét, megmozgatta négy kövér ujját. Ez, amint pár másodperc múltán felfogtam, azt akarta jelenteni, hogy kéri az útlevelemet.
– Neve?
– Ott van – feleltem.
– Mondja meg a nevét, hölgyem.
– Louisa Elizabeth Clark. – Belestem a pult fölött. – Bár az Elizabethet sosem használom. Mert miután megkaptam a nevem, anyám rájött, hogy így Lou Lizzy lennék. És ha ezt nagyon gyorsan hadarja el az ember, úgy hangzik, mintha azt mondaná: „túl zizi”. Bár apám szerint ez illik rám. Persze, igazából nem vagyok olyan zizi. Úgy értem, akkor talán be sem engednének, igaz? – A hangom idegesen verődött vissza a műanyag elválasztó falról.

A férfi most először nézett rám. Széles válla volt, és a pillantása felért egy elektrosokkal. Nem mosolygott. Megvárta, míg az én arcomról is lefagy a mosoly.

– Elnézést – mondtam. – Az egyenruhásoktól mindig ideges leszek. – Hátrapillantottam a kígyózó sorra, amely annyiszor kanyarodott vissza önmagába, hogy már áthatolhatatlan, nyugtalan embertengernek látszott. – Egy kicsit furcsán érzem magam azok után, hogy végigálltam ezt a sort. Őszintén szólva ilyen hosszú sorban még sosem álltam. Már azon gondolkodtam, elkezdjem-e összeírni, kinek mit veszek karácsonyra.
– Tegye a kezét a szkennerre.
– Mindig ekkora?
– A szkenner? – kérdezte a homlokát ráncolva.
– A sor.
De a férfi már nem figyelt rám. A monitoron tanulmányozott valamit. Rátettem az ujjaimat a kis lapra. És ekkor felmordult a telefonom.
Anya.
Leszálltál?
A szabad kezemmel be akartam pötyögni a választ, de a férfi megrovó pillantást vetett rám.

– Hölgyem, itt tilos mobiltelefont használni.
– Csak az anyám az. Tudni akarja, megérkeztem-e. – Megpróbáltam lopva lenyomni a felemelt hüvelykujjas emojit, miközben eltüntettem szem elől a telefont.

– Utazása célja?
Mi van? – jött Anya azonnali válasza. Úgy rákapott az SMS-ezésre, mint maci a lépesmézre, és már gyorsabban pötyögtette a betűket, mint ahogy beszélt. Ami lényegében a fénysebességet meghaladó gyorsaságot jelentett. – Tudod, hogy az én telefonomon nem látszanak azok a képecskék. SOS akart lenni? Louisa, jól vagy?
– Utazása célja, hölgyem? – A bajusz ingerülten rándult egyet. Aztán a férfi tagoltan hozzátette: – Mit akar csinálni az Egyesült Államokban?
– Állást kaptam itt.
– Mégpedig?
– New Yorkban fogok dolgozni egy családnál. A Central Park mellett.
A férfi szemöldöke egy milliméternyit megemelkedett egy pillanatra. Még egyszer megnézte az adatlapomon lévő címet.
– Mi a munkája?
– Ez egy kicsit bonyolult. Amolyan társalkodónő vagyok.
– Társalkodónő.
– Olyasmi. Régebben egy férfi mellett voltam. Beszélgettem vele, de a gyógyszereit is beadtam, meg elvittem sétálni, meg megetettem. Egyébként ez nem volt olyan furcsa, mint amilyennek hangzik, merthogy nem tudta használni a kezét. Nem volt a dologban semmi perverz. Igazából végül több lett a dologból munkánál, mert ha az ember gondoskodik valakiről, nehéz megúszni, hogy közel kerüljön az illetőhöz, és Will, szóval ez a férfi csodálatos volt, és mi… Szóval, egymásba szerettünk. – Nem tudtam megállni; éreztem, hogy szokás szerint kicsordulnak a könnyeim. Gyorsan megtöröltem a szemem. – Tehát valami ilyesmi leszek, azt hiszem. A szerelmi részt kivéve. Meg az etetést.
A tisztviselő tágra nyílt szemmel bámult rám. Mosolyogni próbáltam.
– Igazából nem szoktam sírni, ha munkáról beszélek. Nem vagyok „túl zizi”, a nevem ellenére. Ugyebár. De szerettem Willt. És ő is szeretett engem. És akkor… Szóval, úgy döntött, hogy véget vet az életének. Úgyhogy ez most valami újrakezdés akar lenni. – A könnyek most már kérlelhetetlenül, zavarba ejtően ömlöttek a szememből. Nem tudtam megállítani őket. Nem tudtam megállítani semmit. – Elnézést. Biztosan az időeltolódás teszi. Végül is tulajdonképpen hajnali két óra van, nem igaz? Ráadásul már nem igazán szoktam beszélni róla. Tudja, van egy új pasim. Nagyszerű ember! Mentős! És dögös! Ez aztán a főnyeremény, mi? Egy dögös mentős!

A táskámban kotorászva zsebkendőt kerestem. Amikor felnéztem, a férfi egy zsebkendős dobozt tartott elém. Kivettem egyet.

– Köszönöm. Szóval az egyik barátom, Nathan, aki újzélandi, itt dolgozik, és ő szerezte nekem ezt az állást, és igazából még nem tudom pontosan, mi lesz a munkám, csak annyit tudok, hogy gondoskodnom kell egy gazdag férfi feleségéről, aki kezd depressziós lenni. De elhatároztam, hogy most felnövök Will elvárásaihoz, mert előzőleg nem nagyon jött össze. A végén már egy reptéren dolgoztam. – Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem. – Nem… ööö… nem mintha bármi rossz lenne abban, ha reptéren dolgozik az ember! Az útlevél-ellenőrzés minden bizonynyal nagyon fontos munka. Rendkívül fontos. De nekem van egy tervem. Amíg itt vagyok, minden héten csinálok valami újat, és igent mondok.
– Igent mond?
– Az új dolgokra. Will mindig azt mondta, hogy elzárkózom az újdonságok elől. Úgyhogy ez a tervem.
A tisztviselő az irataimat tanulmányozta.
– Nem töltötte ki megfelelően a lakcím rovatot. Az irányítószám is kell.
Elém lökte az űrlapot. Megnéztem a számot a kinyomtatott papíron, aztán remegő ujjakkal beírtam. Balra pillantottam, ahol az utánam következők egyre türelmetlenebbül várakoztak. A szomszédos ablaknál egy kínai családot faggatott két tisztviselő. A nő tiltakozott, aztán elvezették őket az egyik oldalsó helyiségbe. Hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam.
A hivatalnok kisandított a várakozókra. Azután váratlanul rányomta a pecsétet az útlevelemre.
– Sok szerencsét, Louisa Clark – mondta.
Csodálkozva néztem rá.
– Ennyi volt?
– Ennyi volt.
Elmosolyodtam.
– Jaj, köszönöm. Nagyon kedves. Úgy értem, elég furcsa, ha az ember életében először itt találja magát a világ túlsó felén egy szál magában, és most valahogy úgy érzem, találkoztam az első rendes emberrel, és…
– Tovább kell mennie, hölgyem.
– Hogyne. Elnézést.
Összeszedtem a csomagjaimat, és kisimítottam az arcomból egy izzadt hajtincset.
– És hölgyem…
– Igen? – Nem tudtam elképzelni, mit rontottam el már megint.
A férfi a monitorra szegezte a pillantását.
– Vigyázzon, mire mond igent.

Nathan – ígéretéhez híven – az érkezési csarnokban várt. Feszülten pásztáztam a tömeget a tekintetemmel, titokban biztos voltam benne, hogy nem jön ki elém, de ott volt, hatalmas, integető keze a kavargó tömeg fölé emelkedett. A másik kezét is felemelte, és mosoly terült szét az arcán. Odanyomakodott hozzám, majd felemelt és gigászi ölelésbe vont.
– Lou!
Mihelyt megláttam, valami váratlanul összerándult bennem – valami, aminek köze volt Willhez, a veszteséghez meg a hétórás, nem túl sima repülőút fájdalmas élményéhez –, örültem hát, hogy Nathan magához szorít, így legalább volt időm, hogy összeszedjem magam.
– Isten hozott New Yorkban, kislány! Látom, az öltözködéshez még mindig van érzéked.
Kissé eltolt magától, és vigyorogva mért végig. Lesimítottam a hetvenes évekből való, tigrismintás ruhámat. Azt gondoltam, úgy fogok kinézni benne, mint Jackie Kennedy, már Onassis feleségeként. Feltéve, hogy Jackie Kennedy is az ölébe borított fél pohár kávét a repülőn.
– Olyan jó, hogy újra látlak!

Nathan úgy kapta fel ólomsúlyú bőröndjeimet, mintha tollpihével volnának tele.
– Menjünk. Hazaviszlek. A Prius szervizben van, úgyhogy Mr. G kölcsönadta a kocsiját. A forgalom rémes, de legalább stílusosan utazol.

Mr. Gopnik kocsija áramvonalas volt, fekete, és akkora, mint egy busz. Az ajtók finom, de határozott kattanása hat számjegyű árcédulára utalt. Nathan bezárta a bőröndjeimet a csomagtartóba, én pedig nagyot sóhajtva elhelyezkedtem az anyósülésen. Megnéztem a telefonom, egyetlen SMS-sel megválaszoltam Anya tizennégy üzenetét, egyszerűen annyit írtam neki, hogy kocsiban vagyok, és másnap felhívom, aztán tudattam Sammel, aki azt üzente, hiányzom neki, hogy Megérkeztem, csók.

– Hogy van a srác? – kérdezte Nathan rám pillantva.
– Jól, kösz – mondtam, és a biztonság kedvéért további csókokat jelző x-eket biggyesztettem az üzenet végére.
– Nem balhézott, amiért eljöttél?
Megvontam a vállam.
– Úgy gondolta, el kell jönnöm.
– Mind így gondoltuk. Csak eltartott egy ideig, míg megtaláltad az utad, ennyi az egész.
Eltettem a telefonom, hátradőltem az ülésben, és kinéztem az ablakon, bámultam az autópályát szegélyező, ismeretlen neveket reklámozó táblákat – Milo Gumi, Richie Kondi –, a mentőautókat és a költöztetőkocsikat, a hámló festékű, lepusztult házakat roskatag verandáikkal, a kosárpályákat meg a hatalmas poharakból italt kortyoló autósokat. Nathan bekapcsolta a rádiót, egy Lorenzo nevű férfi egy baseballmeccsről beszélt, és egy pillanatra az az érzésem támadt, hogy valami alternatív valóságba csöppentem.

– Szóval kapsz egy napot, hogy kipihend magad. Van valami terved? Én azt gondoltam, hagylak aludni, aztán elcipellek tízóraizni. Muszáj megismerkedned a New York-i bisztrókkal az első itteni hétvégéden.
– Ez szuperül hangzik.
– A család csak holnap este jön vissza a country clubból. Kicsit fárasztó volt ez a hét. Ha kialudtad magad, elmesélem.
Nathanre bámultam.
– Csak semmi titok, oké? Ez nem lesz olyan, mint…
– Ők nem olyanok, mint Traynorék. Ez csak a szokásos diszfunkcionális multimilliomos család.
– Rendes a nő?
– Szuper. Bár… nem könnyű eset. De nagyon rendes. Meg a férje is.

Jojo Moyes

Ennél pontosabb jellemzést nemigen várhattam Nathantől, aki ezek után hallgatásba merült – sosem szeretett pletykálkodni –, én pedig csak ültem a kényelmes, légkondicionált Mercedes GLS-ben, és harcoltam az álmosság rám törő hullámai ellen. Samre gondoltam, aki sok ezer kilométerre innen most éppen mélyen alszik a vasúti kocsijában. Treenára és Thomra gondoltam, akik kis londoni lakásomban fekszenek az ágyukban. Aztán Nathan hangját hallottam:
– Hát tessék.
Égő szemmel felnéztem, és ott volt előttem a Brooklyn híd, és azon túl Manhattan ezernyi éles fényszilánkja ragyogott, bámulatos volt, csillogó, hihetetlenül sűrű és szép, és olyan ismerős volt a látvány a tévéből meg a filmekből, hogy nem is nagyon tudtam elhinni, hogy közelről látom. Kihúztam magam az ülésben, és az ámulattól némán néztem ki az ablakon, miközben közeledtünk a Föld leghíresebb metropolisza felé.
– Ezt a panorámát nem lehet megunni. Kicsit látványosabb, mint Stortfold, mi?
Valahogy idáig fel se fogtam. Ez az új otthonom.

Jojo Moyes: Mióta megszerettelek
Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2019