A polgár újratermelése | „A” Rózsavölgyi

Posted on 2019. szeptember 4. szerda Szerző:

0


Highsmith, Warner: Idegenek a vonaton (Takács Kati, Józan László), 2020 májusában kerül színpadra

Cserhalmi Imre |

A híres Szervita téri épület homlokzatán az áll, hogy Arts & Cafe, de ennél jóval többről van szó. Már az se mindennapos, hogy a sok évtizedes zeneműbolton át kell megközelíteni. Ez a zeneműbolt intézmény volt azokban az évtizedekben is, amelyek nem kifejezetten kedveztek a létének.

Mindenesetre ismerte a boltot az is, aki zeneiskolásként nyúzott valamilyen hangszert, az is, aki hivatásos muzsikusként vagy énekesként a kottát vagy a zenetörténeti és -esztétikai szakkönyveket itt vehette meg, az is, aki oratóriumot úgy szeretett hallgatni a Zeneakadémián, hogy közben nézte a partitúrát, amit itt vásárolt, az is, aki az amatőr kóruséneklés rabja volt, és az is, aki nemcsak az úgynevezett komolyzene, hanem slágerek, operettek, nóták úgynevezett tartalomhordozóira: hang­le­me­zekre és kései utódaira vágyott. Mindezt múlt időben írtam, noha a jelenre is érvényes.

A helyiség azonban, amelyhez a boltból kanyarodó lépcső vezet még csak hét éve az, ami. Hogy mi? Tényekkel bizonyítható az állítás, hogy a főváros legbelvárosibb negyedének sajátos művészeti központja, de mielőtt felsorolnék közülük néhányat, már most jelzem: látványos, de talán nem az fontos igazán, ami adatokkal kifejezhető.

De előbb a számok! Megnyitása óta, tehát 7 évadban összesen 57 saját bemutatója volt a Rózsavölgyi Szalon nevű, legfeljebb 100 ember befogadására alkalmas teremnek. Csak az utóbbi évadban 376 előadásnak színhelye – benne könyv- és lemezbemutatók, szakmai találkozók, klubprogramok –, 32 vendégszereplés vidéki városokban. Több produkciójuk is túl van már az ötvenedik előadáson, de olyan is akad, amelyik a századikon, sőt az egyiket már 225-ször játszották. Narrált előadásokat kínálnak látássérült nézőknek, vannak jelnyelvi tolmáccsal kísért és nagyothallók számára akadálymentesített programjaik is.

Az már többet mond a konkrét számnál, hogy tavalyi négy bemutatójuk közül három magyarországi bemutató volt, s hogy ez a műsorpolitikai törekvés gyakorlat mind a hét évüket jellemzi. Még többet mond bármiféle adatnál, hogy az utóbbi időben íratnak is műveket kiváló írókkal, hiszen ez a nyitottság igényes művészi alkotóműhely létrejöttét bizonyítja. Csakúgy, mint – saját állandó társulata nem lévén – a meghívott rendezők, színészek, muzsikusok, díszlettervezők, dramaturgok imponáló névsora. A nagy márkanevű öregek és a nagy reményekre jogosító pályakezdők nagyszerű szimbiózisára és műhelymunkájuk igényességére utal az előadások színvonala.

Az idei évad első bemutatója Székely Csaba darabja, Semmit se bánok (Elek Ferenc, Schneider Zoltán)

Ott tartottam, hogy a falépcsőn érünk fel a szalonba. Amint felérünk, máris a ruhatár meg kávéház pultjánál vagyunk, s rögtön megcsap az a levegő, amit mindvégig érzünk, amíg hazafelé menve, a falépcsőn le nem értünk, de gyakran még ott is, hiszen a zeneműbolt alkalmazottai, ha éppen nincsenek vásárlóval elfoglalva, köszönéssel búcsúznak. Fent, a pincérek a tálcával úgy mosolyognak mindenkire, mint régi ismerősre, és nem hangerővel vagy bratyizó stílussal imitálják a barátságosságot. Előadás előtt, alatt és után is azt kell érezni, hogy aki itt vendég, az automatikusan kedves is, hiszen néha olyan szemérmesen veszik át a fogyasztásod ellenértékét, mintha csak kényszerből tennék: jó, na, persze, elkerülhetetlen ugye, köszönjük.

Nem vagyok belsőépítész vagy képzőművész, nem tudom megmondani, hogy a falak – az összes fal! – díszítő elemei, képei, feliratai keltik-e a fent jelzett hangulatot, vagy a kis márványasztalok, a fotelek, a világítási apparátus, a hatalmas ablakok függönyei; talán mindez együtt eredményezi, hogy úgy elegáns az egész, hogy mégis otthonos. Szóval nem gazdag, nem rongyrázó, nem jaj-de-modern, mégis az egész valahogy korszerűen pihe-puha. A kávéház nemcsak a játszásidőben van nyitva, azért azt gyanítom, hogy a legtöbb vendég mégiscsak az előadásokért jár rózsavölgyizni.

Decemberi bemutató lesz Michael McKeever darabja, a Végszó (Györgyi Anna, Gálvölgyi János)

A Rózsavölgyi Szalon hétéves repertoárjában a harsány mulatságtól a tűnődő gondolkodáson át az érzelmi megrendülésig mindenféle „adomány” megtalálható, vígjátéki dialógus vagy filozofikus monológ, kacér sanzon vagy nosztalgikus dal is feltűnően elegendő helyet talál abban a hangsúlyozottan szűk térben, amelyben a játszás és befogadás olykor szó szerint testközelben történik. Bizonyára a művészi közlésvágy – többek közt térbeli – intenzitása is fontos hatáskeltő eszköz, de legalább ennyire a tartalom. Amíg a Szervita téren egy hatalmas épületet bontottak nagy zaj és porfelhők kíséretében, addig idebenn Molnár Piroska másfél órát végigénekelt, s a produkciójában az énekhangjai voltak a kevésbé fontosak: annál inkább az a sugárzás, amelyben derű és nosztalgia, életöröm és fájdalom a visszafogottságban is hatalmas erővel jelent meg.

Emberi hang – Molnár Piroska önálló estje (Fotó: Éder Vera)

Odakinn rövidesen névtelenségbe hulló, harsány percemberkék építgetnek teljesítmény nélkül szerzett érdemeket s vagyont, idebenn minden arról szól, hogy az vagy, amit produkáltál: művészi erőben és befogadó készségben, gondolkodni tudásban és érzelmi fogékonyságban. Odakinn nemes patinának álcázva vesznek elő és tesznek divatossá számtalan – pusztulást, nyomorúságot, halált hozott – „eszmét”, idebenn kiváló írók, művészek, gondolkodók szólnak az élet nagy próbáiról, az emberi létezés kikerülhetetlen dilemmáiról, és természetesen arról a tisztességről és bátorságról, amellyel a lelkeket illik megérinteni. Odakinn az úgynevezett ügynökügy évtizedek óta a mindig sanda aktuálpolitika labdája, idebenn az erdélyi magyar író, Székely Csaba darabja bűn és manipuláció, túlélés és sors kérdéskörébe emeli a lejáratottnak ismert témát, s ebben a művészi nézőpontú magasságban tud nagyon is aktuálissá válni: nem indulatokat, hanem gondolatokat keltve. Mondhatnám: polgári módon.

Talán éppen ez a szó fejezi ki a leginkább, legtömörebben a Rózsavölgyi működésfilozófiáját. A polgár szó itt nem politikai lózung, nem zászlószlogen, hanem közérzet, légkör, életérzés. Itt szolgálják, művészi örömhöz juttatják, preferálják, sőt bizonyos értelemben újratermelik a polgárt. A polgárban azt, ami pillanatnyi érdekeken, tagadhatatlan ellentmondásokon, diadalokon és kudarcokon túl is emberi benne, mert morális, mert humánus, mert felelős.

A társulat töredéke: színészek, szerzők, rendezők, dramaturgok

Summa summárum: hétéves „A” Rózsavölgyi. Állítólag szabály, hogy az érzelmileg felfokozott emberi kapcsolatokban a hetedik esztendő a krízis időpontja. Azt is tudjuk, hogy a kivételek erősítik a szabályt. Öröm és köszönet, amiért a Rózsavölgyi kivételes.

Gordon Eszter képei a Rózsavölgyi Szalon évadnyitóján készültek. (A színészek nagyrészt még csak ismerkedtek a szöveggel.) A címképen Zimányi Zsófia, a Szalon kitalálója és megteremtője.

További információk, műsor és jegyvásárlás