Szobotka Tibor: Megbízható úriember (részlet)

Posted on 2019. április 16. kedd Szerző:

0


I. rész | Lola

I. fejezet

Hogyan lesz az ember strici?
Nem úgy, hogy a nők szeretik őt, hanem úgy, hogy ő szereti a nőket.
Ha elgondolkodom az életemen – mint például most, amikor már majdnem mindazt elértem, amit akartam, de úgy lehet, még sok mindent tartogat számomra a jövendő –, megpróbálok ráakadni arra a pontra, ahol elkanyarodott, és mássá vált, mint azoknak az élete, akiket gyermekkoromban ismertem, akik az apám társaságához tartoztak, akik mintaképeim lehettek volna. Keresem azt a pontot – és nem találom.

Mert hogy nem volt édesanyám? Másnak sem volt, mégis megmaradt – majdnem azt mondtam: tisztességes embernek, de ezt nem mondom, én is tisztességes embernek tartom magamat. Hát akkor minek maradt meg? Unalmasnak, bátortalannak, udvarlónak, vőlegénynek, családapának?

Igen, azt hiszem, fején találtam a szöget. Udvarló, vőlegény,családapa – nem, egyik szerepre sem érzek semmiféle elhivatottságot. Mondom, szeretem a nőket. Sok nőt szeretek, ez nyugtalanná tesz. Soha nem voltam udvarló, nem vagyok vőlegény, és nem leszek családapa. Leginkább nevetni szeretnék, ha ezeket a fogalmakat hallom, de a nevetés sincs ínyemre. Igazán nem vagyokvidám ember.

Meg aztán a nevelőanyám – apám háziasszonya – olyan volt, hogy aligha tudnék közte és egy igazi édesanya között különbséget tenni. Vagy ha igen, hát úgy csak az ő javára. Eszembe jut, ahogyan behozta délután az uzsonnámat. Egy piros pettyes bögrém volt, azt nagyon szerettem, s minden délután megszámoltam rajta a pettyeket. Az eredmény – aszerint, hogy hogyan forgattuk a bögrét – nem mindig egyezett, s ilyenkor nevelőanyám megbökött a fejével, és nevetett. Valóban nem rajta múlott, hogy nem tanultam meg nevetni.

Vagy mesélni, olvasni, érdeklődni, nyájasnak lenni. Mert esténként ott ült az ágyam mellett, és mesélt vagy meséket olvasott. S félálomban még éreztem, hogy elsimítja homlokomból a hajamat, és megcsókol.

Sajnos, utóbb megtudtam, hogy viszonya volt apámmal.

Az apám szigorú ember volt, gimnáziumi igazgató abban a kisvárosban, ahol laktunk. Sohasem szerettem. Igaz, ő se szeretett engem. Pedig, ha elgondolom, hasonlítottunk egymásra. Ő sem sokat nevetett, megfontolt, komoly ember volt, olyan, mint én. Csak persze hát az én megfontoltságom, az azért más, az inkább eltökéltség.

Ellenséget látott bennem, mert éktelenül pofozott. Az is dühítette, hogy tízéves korom után már nem sírtam, akármit csinált velem. Ha tehettem, belerúgtam a lábába, cipőm hegyével megcéloztam a sípcsontját.

Amilyen hamar csak lehetett, igyekezett megszabadulni tőlem. Protestáns hugenotta családból származom, szép francia nevem van – Gontran –, igazán kár, hogy öt szót se tudok franciául. Mihelyt kijártam a négy gimnáziumot abban a városban,ahol laktunk, csak hogy elkerüljek a szeme elől, beadott kosztos diáknak egy távolabbi városka nagy hírű kollégiumába. Ott egyszer az egyik felügyelő tanárt nyakon öntöttem egy lavór vízzel. Amit tettem, higgadtan, megfontoltan cselekedtem. Nyolcadikos voltam akkor, vagy három hónappal az érettségi előtt. Iskolaipályámnak ezzel vége volt. Meg sem vártam, hogy apám értem jöjjön. Útnak indultam, a vasútállomáson megismerkedtem egy nővel, aztán – elkezdődött.
De vajon akkor kezdődött-e, csakugyan?
Harmadik elemista voltam, s a délelőttjeimet az iskolában azzal töltöttem, hogy tűt vagy szöget szúrtam az előttem ülő hátába. Nem döftem, hanem lassan, óvatosan szúrtam. Arra voltam kíváncsi, hol van az a határ, ahol az előttem ülő összerándul, felszisszen, jajgatni kezd vagy a tanító segítségét kéri. Fáradhatatlanul űztem ezt a játékot, pedig már senki sem mert előttem ülni,a tanító reggel átkutatta a zsebemet, tolltartómat, nincs-e nálam valami szúrószerszám, s kétszer üzent az apámnak, aki másodszorra hatalmasan megrakott. Hiába minden. A tű ott rejtőzött a sapkám bélésében, a nadrágom gombolásában, s én érdeklődve figyeltem, mikor moccan, ugrik az áldozatom. Egyéb nemigen akadt az iskolában, ami érdekelt volna. Pedig lányokkal jártunk egy osztályba.

Aztán az egyik ilyen délelőttön levelet kaptam. A levél persze a szónak csak iskolai értelmében volt levél – kis, összehajtogatott papírlap volt, rajta a címzett neve, s egyik gyerek a másik kezébe nyomta azzal, hogy: „add tovább”. A bátrabbak és ügyesebbek dobták is, ha a tanító megfordult, vagy nem nézett feléjük. A levél továbbadása egyébként íratlan törvény, szigorú kötelesség volt, amit senki sem szegett meg. A kockázat, amivel egy ilyen levélnek a címzetthez való eljuttatása járt, rendszerint meg sem közelítette a levélben foglalt közlemény jelentőségét, minthogy az nem egy esetben csak annyiból állt, hogy a levél küldője hülyének tartja a címzettet, esetleg a tanítót, esetleg egy közös ismerősüket. Mindezt a tízpercben kockázat nélkül is közölni lehetett volna az illetővel. De én nem ilyen levelet kaptam. Az én levelemre kívülről az volt írva: „Szépreményű Gontran Alfrédnek, tanulónak” – s ez azért is meglepett, mert egymást soha nem neveztük tanulónak, ennek a szónak egyáltalán nem is volt értelme, csak hivatalosan létezett, épeszű ember nem használta. Mindezt persze nem ilyen formában gondoltam el akkor, s míg az „Alfrédnek, tanulónak” teljesen hidegen hagyott, a tanuló mint megszólítás, tüstént felkeltette gyanakvó figyelmemet. Éppen ezért abbahagytam az előttem ülő szurkálását – a tűt azért óvatosságból nem húztam ki a matrózblúza gallérjából –, és a levelet kezembe vettem. Meg is fordítottam, a hátán ez állt: „feladó Róka Gizella”. A tekintetem azonnal Róka Gizellát kereste, aki a bal szélső padsor – ebben ültek a lányok – második padjában ült, hátratett kezekkel, s mereven nézte Toperczer tanító urat, aki viszont az orrát fújta. Nem mondhatom, hogy ezek után különös kíváncsisággal bontottam ki a levelet, de a tartalma azért mégis meglepett. Ez állt benne:

„Kedves Alfréd. Én szeretlek. És azt akarom, hogy te is szeress. Én nagyon szerelmes vagyok beléd. De ezt nem tudja senki. Nem mondom el senkinek. Te se. Róka Gizella III/c.”

Ismét a kislányra pillantottam. Ugyanolyan mereven nézte Toperczer tanító urat, mint az előbb, de most nyakig piros volt. Hogyan vette észre, hogy megkaptam és kinyitottam a levelet, mikor meg se moccant, mai napig se tudom.

Én viszont elgondolkoztam. Mit jelentett az, hogy Róka Gizella szerelmes belém, miféle előnyöm származhat ebből?

A fiúk egészében véve lenézték a lányokat, de nemcsak megvetéssel beszéltek róluk, hanem olyan sunyi, cinkos szolidaritással is, mint amilyennel a buta férfiak később is összeröhögtek, ha a nőkről mint női nemről esett szó. Minthogy nem tudtam, mi rejlik e röhej és megvetés mögött, megkérdeztem a többieket, mit tudnak ők a lányokról? Kiderült, hogy semmi olyat, amit én amúgy is ne tudtam volna már, s ami inkább csak arra szorítkozott, mi különbség van fiúk és lányok között, nem pedig arra, mi ennek a különbségnek a jelentősége és az értelme. Így aztán nem foglalkoztama kérdéssel tovább, visszatértem a tűimhez, amelyekből sok hasznos élvezetet és szórakozást merítettem.

De hát most itt volt ez a levél, fúrta az oldalamat, mit kezdjek vele? Ha megmutatom a szomszédomnak, lehet, hogy megtartja, mindenesetre röhögni fog rajtam, továbbadja a többieknek, és hazamenet krétával felírják a házak falára: „Gontran Alfréd és Róka Gizella jegyesek” – vagy: „Gontran szerelmes Rókába”. Láttam már effélét, ilyenkor én is vigyorogtam, és azt hittem, sokkal különb ember vagyok, mint az ilyen nyálas szerelmesek. Igen, pontosan erről volt szó: a szerelem a férfiak világában – s melyik világ lenne férfiasabb, mint a fiúké? – benyálazza az embert, ezért nézik le a kamaszok, katonák és a harsogó szavú politikusok.

Szobotka Tibor (1975)

Úgy döntöttem, hogy a levelem tartalmáról nem szólok senkinek, ellenben tanítás után megvárom Róka Gizellát, és hazakísérem. Azt is elhatároztam, hogy a kapujukban kezet csókolok neki. Láttam, hogy apám is kezet csókol a hölgyeknek, gondoltam, ennek biztos van valami általam nem ismert jelentősége, a lányok szeretik.

Ezek után a legnagyobb körültekintéssel tovább nyomtam a tűt az előttem ülő fiú matrózgalléros hátába.

Róka Gizella azonban sokkal tartózkodóbb volt, mint azt levele sejtette. Amikor észrevette, hogy feléje indulok, táskáját – melyet addig széles ívben maga mellett lóbált – felkapta, s futni kezdett. Két kis varkocsa csak úgy röpködött utána. Fellebbenő szoknyája alatt még kis rózsaszínű nadrágját is megláttam, amint követni próbáltam, de a nadrágocska nem tett rám nagyon nagy hatást. Úgy döntöttem, hogy a lányok mégis buták – ámbár lehet, hogy éppen azt, amit mi, fiúk nem tudunk, ők tudják. Meg kellene kérdezni Róka Gizellától.
De aztán az egész ügy elaludt, nem lett belőle semmi.

Szobotka Tibor: Megbízható úriember
Jaffa Kiadó, Budapest, 2018