»Mindannyian hajléktalanok vagyunk« | Röhrig Géza új kötetéről és sok másról

Posted on 2018. december 1. szombat Szerző:

0


 L. Horváth Katalin |

Az angyalvakond, Röhrig legújabb verseskötete rendhagyó utat jár be: december közepéig kizárólag a Fedél Nélkül című utcalapot árusító hajlék­talanoktól lehet meg­vásá­rolni, kedvezményes áron, 1990 forintért. A bevétel teljes összege a terjesz­tőknél, illetve a Fedél Nélkül szerkesz­tősé­génél marad. Eddig több mint négymillió forint folyt be a kasszájukba.

Nemrég mutatták be Röhrig Géza angyalvakond című verseskötetét a Nyitott Műhelyben. A felolvasással egybekötött esten Jánossy Lajos, a Litera szerkesztője beszélgetett a szerzővel. A hajléktalanság témáját középpontba állító könyv épp azokban a napokban látott napvilágot, amikor érvénybe léptek az Alaptörvény hajléktalanokat érintő változtatásai. Bár ez véletlen egybeesés volt, különös trambulint kapott tőle a mű.

Öt-hat verses kötet egy tál meleg ételért

A Fedél Nélkül terjesztése – abból kiindulva, hogy ami ingyen van, az értéktelen – úgy működik, hogy az árusoknak meg kell venniük a lapot. Negyvenöt forintjukba kerül, és átlagosan százötven-kétszáz forintot kapnak érte. Ötöt-hatot el kell adniuk ahhoz, hogy egy kis adag meleg ételt tudjanak venni. „Ez nagyon kevés, és arra gondoltam, hogy ha az én kötetemet eladnák mondjuk kétezer forintért, akkor egy csinosabb összeget kapnának” – mesélte Röhrig Géza. „Kepe Róbert főszerkesztő kezdettől fogva nagyon támogatta az ötletet, így jött létre ez a furcsa marketing. A kötet kapott most egy különös trambulint, bár ne kapott volna!” Ha egy könyv ilyen módon lép a nyilvánosság elé, akkor a szerzőnek számolnia kell azzal, hogy a kérdések túlnyomó többsége erre irányul majd, vetette fel Jánossy Lajos.  „Erre nem gondoltál?” – kérdezte. „Akkor nem. Most már tisztán látom, hogy a könyv etikai horizontja kitakarja az esztétikumát. Nagyon kevesen fognak tudni úgy viszonyulni hozzá, mintha nem ma és itt jelent volna meg, mintha csak egy lírai teljesítmény lenne. Azt a kontextust, amibe érkezett, nem terveztem, egyáltalán nem volt szándékos időzítés, és senki nem próbált meg rárepülni a helyzetre, de gondviselés is van a világon, ennek valamiért így kellett történnie.” – válaszolta a szerző.

Jánossy úgy vélte, Röhrig a Saul fia óta vékony jégen jár, hiszen a film jogos sikeréből következően kíváncsiak a véleményére, követik a megnyilvánulásait. Arra a kérdésére, vajon mekkora erőfeszítést jelent erre odafigyelni, Röhrig kifejtette: „Még ha bizonyos emberek nyilván úgy gondolják is, hogy időnként beszakad alattam ez a vékony jég, és azt mondják, »nahát, téged is elkapott a gépszíj, miért csinálsz filmet, amikor azt mondtad, hogy nem fogsz«, számomra ez semmiféle belső konfliktust nem okoz. Valószínűleg nem azért, mert olyan ügyes vagyok, hogy megoldom, hanem azért, mert nem itt élek. Engem a világon senki nem ismer Amerikában, és ez megkímél. Ebből a szempontból szerencsés, hogy kint élek, más szempontból nem, mert felkopik a lelki állam, iszonyúan hiányzik ez a közeg, és azt gondolom, hogy sokkal nagyobb haszonnal is tudnék Magyarországon élni, mint Amerikában.”

Ugyanakkor a kinti lét sajátos módon segítette az angyalvakond létrejöttét, azzal, hogy Röhrig „hajléktalanológus” lett. „Meg-meglátogat a múzsa Amerikában, de mindig a múltból, a 2000 előtti valóságból érkezik. Nekem akkor valahogy megállt az idő” – mesélte. „Egy hajléktalan is a múltjából él, abból az önérzetéből táplálkozik, amikor még nem volt hajléktalan, amikor még nem így néztek rá, amikor ő még számított, a szeme fénye volt a szüleinek vagy valaki másnak. Engem ez rettenetesen érdekel” – mondta Jánossy kérdésére válaszolva. Sokat nézelődik New Yorkban, figyeli az embereket, a testhelyzeteket, és megpróbálja beleélni magát a nehéz sorsúak érzéseibe, gondolataiba. Végiggondolja, mit tenne, ha ő volna krízisben, ki tartana ki mellette akkor is, és ki olvadna le róla. „Néha fölteszik a kérdést: hogyhogy te írtad meg azt, amit nekünk kéne megírnunk, akik itt élünk? Talán ezért, mert az amerikai élet is egy múltban való létezés. Nem fizikai értelemben, hanem más szinten, de azért eléggé hobó vagyok én ott kint” – folytatta Röhrig Géza. Elmesélte azt is, hogy Brooklynba megérkezve nehezen állt talpra. „Volt ott egy kóser pizzéria, amely éjfélkor kiosztotta a különben rájuk száradó péktermékeket, néha pizzákat is, és vietnami veterántól középosztálybeli írig sokféle ember állt sorba értük. Egy Jimmy nevű hihetetlenül vidám pofa például megmutatta nekem, hogy a környéken hogyan lehet ingyen áramhoz, folyóvízhez, aprópénzhez jutni. Ő azt mondta: »hülye lennék dolgozni«. Ilyen is van, és olyan is, aki nem maga választotta a hajléktalan életet, de azt mondja, hogy igen. Ha az utcára kényszerülnék, én is azt mondanám, mert irtózom a szánalom legkisebb gesztusaitól is.

New Yorkban a metrórendszer holtágaiban ezrével élnek. Volt egy nagyon helyes fekete ember, aki azt magyarázta nekem, hogy a patkányok mennyivel emberségesebbek, csak rossz a PR-juk. A hasáról etette őket.

Többször mondta, hogy menjek le vele, de erre végül nem került sor, mindenesetre elmondta, fényképeket is mutatott, hogy neki könyvespolca is van az alagútban.”

Szeret mások bőrébe, maszkokba bújni

Vajon a gyerekkori tapasztalatok, a sebezhetőség fejlesztette-e ki azt az antennát, amely révén lélekközösséget vállal a kiszolgáltatottakkal? Ebből az érzékenységből fakad-e az is, hogy hitelesen meg tudja rajzolni ötven hajléktalan portréját? „Az ember életét a gyerekkora hangszereli. Az én esetemben az árvaház. Az életrajzi hasonlóságok miatt kapcsolatba is szoktak hozni József Attilával” – mondta Röhrig. És ha már szó esett József Attiláról, Jánossy Lajos megemlítette Petri Györgyöt, aki azt vallotta: folytathatatlan az alanyian megélt, szenvedélyesen önmagát megértető József Attila-i hagyomány, és a hetvenes években meg is újult a költészet. Röhrig lírája azonban inkább a korábbi hagyományhoz illeszkedik szervesen.

„Meglehetősen ösztönösen, »hirtelen felindulásból« írok, nem nézek se jobbra, se balra, nem figyelem a trendeket”

– reagált Röhrig. „De voltam magyar szakos, természetesen érdekelnek a kortársak is, és éreztem – különösen a kilencvenes évek elején, amikor abba a koromba kerültem, hogy publikáljak, definiáljam magam, megtaláljam a hangomat – , hogy az újabb vonulathoz nem illeszkedik, amit írok, a korábbi költészethez inkább. Viszont a József Attila-i iránytól is eltértem annyiban, hogy hamar ráuntam az énversekre. Ennek számomra világos a pszichológiája:

sosem volt elég nekem az én életem. Ebből a szempontból olyan vagyok, mint egy színész.

A színész attól gazdag, hogy ül a 6-os villamoson, aztán bemegy az öltözőbe, fél óra múlva ő a Lear király, másnap pedig valaki más. Ezt irodalomban is meg lehet csinálni: szerepversekkel, amik a drámához közelítenek. Mostanában volt is egy-két ember, aki azt mondta: talán érdemes lenne színpadi művet is írnom, mert vannak olyan versek, amelyek valamilyen érdekes párbeszédet folytatnak egymással, adott esetben visszatérő szereplőik vannak (például az angyalvakondban is). A Petrihez és Tandorihoz köthető lírafordulat egyébént egyáltalán nem ellenemre való, sőt. Ebben a kötetben nagyon benne volt az, ami a Petri-sorokban elhíresült: »Az én szemem száraz. Nézni akarok vele«.”

Röhrig Géza (Fotó: Csanádi Gábor)

Röhrig Géza (Fotó: Csanádi Gábor)

Röhrig életében sok fehér folt volt, illetve van, és ez gyerekkora óta folyamatosan arra sarkallja, hogy – ahogy fogalmazott – ne érezze magát odaláncolva ahhoz az emberhez, aki most éppen ebben a testben és ezzel a személyi igazolvánnyal azonosítható.

„Sosem gondoltam magamra kizárólagosan Röhrig Gézaként, azért sem, mert semmi nem biztos. Nem biztos, hogy Röhrig vagyok, nem biztos, hogy az apám az apám, nem láttam soha az anyukámat”

– mesélte. „Amikor egy kamasz megérkezik a világba, vannak, akik tudnak róla valamit, például ismerik a hozzátartozóit. Nekem nyomoznom kellett volna ahhoz, hogy legyen múltam; rám bízattak olyasfajta dolgok, amikkel másnak nem kell bíbelődnie. Ahogy ezt szépen mondják, igen ingerszegény környezetben nőttem fel. Ha az emberrel nem játszanak, akkor ő játszik magának: folyamatosan moziztam, kitaláltam a szüleimet, maszkok mögé bújtam, életeim voltak, többes számban és rengeteg. Általában nem csinálja ezt egy gyerek, mert hülyének vagy hazugnak néznék, de nekem nyitva volt a lehetőség, azt mondtam, amit akartam, mert senki nem tudott megcáfolni azzal, hogy »Hülye vagy? Én ismerem az anyukádat.«. Az első verseskötetem, a Hamvasztókönyv a holokausztról szól, de úgy, hogy a versek zömének egy karra tetovált szám a címe. Az angyalvakondban is az történik: »megérkezem valakibe«, és megpróbálom őt animálni. Egy reindividualizált figura tapsikol ebben a lírában, mert tulajdonképpen én nem én vagyok, és valószínűleg soha nem fogom megtudni, hogy ki vagy mi lettem volna, ha…

Jánossy Lajos (fotó: Csanádi Gábor)

Jánossy Lajos (Fotó: Csanádi Gábor)

Megírni a hajléktalanságot, mint metafizikai státuszt

Azt szokták mondani, hogy az időhöz való viszonyát tekintve az epika az egymásutániság, a dráma az egyidejűség, és a líra az időn kívüliség. Ahhoz, hogy hiteles legyen egy hajléktalanokról szóló líra, az olvasónak éreznie kell, hogy ez nem könyvszagú, kétdimenziós dolog, hanem a pasas tudja és átérzi azt, amiről beszél, valódi, lényegi köze van hozzá. Erre szolgál a naturalizmus. Nem lehet megkerülni. Ugyanakkor az is világos volt, hogy önmagukban ezektől a meglesett, hitelesítő effektusoktól még nagyon földhöz ragadtak maradnak a versek. Rájöttem, hogy el kell szakadni a közvetlen magyar rögvalóságtól, bármennyire fájdalmas is, mert

nem lehet verset írni a hajléktalanokról, kötetnyit egész biztosan nem, ha nem találom meg az örök hajléktalant, aki mindig volt, van és lesz. A hajléktalanságot mint metafizikai státust. Mindannyian hajléktalanok lettünk amikor elhagytuk az Édenkertet, hajléktalanok leszünk, amikor kipottyanunk az anyánk méhéből; ez voltaképpen a megváltatlanság szinonimája.

Olyan szép szó a haj-lék! A hajlék nem feltétlenül szögletes, inkább olyan, mint egy barlang vagy mint a test, hajlik, gurul. Weöres Sándor az egyik verseskötetének azt a címet adta, hogy Hideg van. Ennél egzisztenciálisabb, jobb verseskötetcím nem létezik. Hideg van, mert csupaszok vagyunk. Az angyalvakondban az volt a kihívás, hogy erről a hidegről, erről a hajléktalanságról hogyan tudok írni”– osztotta meg gondolait a szerző az érdeklődőkkel.

Fotó: L. Horváth Katalin

Fotó: L. Horváth Katalin

A Nyitott Műhely közönsége azt is megtudhatta, hogy bár Röhrig Géza örül, hogy a nagy presztízsű Magvető Kiadónál úgyszólván révbe ért, mégis a Fedél Nélkülnél érzi magát otthon. „Én fedél nélküli költő volnék” – mondta. „A latin finis szónak két jelentése van: egyrészt azt jelenti, hogy vég, másrészt azt, hogy cél. Ezt a két fogalmat nem véletlenül jelzi ugyanaz a szó, tudniillik akinek nincs célja, annak annyi, vége van. A szíve szakad meg az embernek egy idős hajléktalan láttán, de ha lehetne választani, én inkább idős hajléktalan lennék. A fiatal hajléktalan számára iszonyú a kilátástalanság, a jövőtlenség” – folytatta. Szóba hozta Viktor Frankl logoterapeutát, aki túlélte a holokausztot, és leírta, hogy az ember voltaképpen bármennyi szenvedést kibír, ameddig annak értelmét látja. Bár nem összemérhetőek a szenvedések, mint valamiféle olimpiai teljesítmények, a barakkokban volt miben bízni, hihettek abban, hogy egyszer véget ér a háború, és fölszabadítják őket.

A hajléktalanokat közvetlenül nem fenyegeti a fizikai megsemmisítés, de nem reménykedhetnek abban, hogy valaki fölszabadítja őket.

„Egy darabig még vissza tudsz fordulni, de amikor már nem csak a pénzedből futottál ki, hanem a kapcsolataidból is, amikor már érzed a stigmát, leszakadsz az emberektől. Ők a saját világukban élnek. Egyre messzebb a part, és eljön az a pillanat, amikor megtudod, hogy bár fiatal ember vagy, nincs jövőd.

Rettenetesen bánt, amikor bizonyos kommentelők azt írják, hogy »minden ember a maga sorsának a kovácsa«, »ők is felelősek«. Természetesen ki-ki különböző mértékben maga is felelős lehet, de mi ezt nem tudjuk eldönteni. Bízzuk a Jóistenre!”  – fogalmazott Röhrig.

A versek hol belső monológként, hol egy sokat tudó költői elbeszélő hangján, „felső kameraállásból” szólalnak meg. „Mi határozza meg a viszonyulást? Van-e az olvasókkal megosztható műhelytitok?”  – kérdezte Jánossy Lajos. „Ebből a szempontból klasszikus figura vagyok, szeretem azt a más állapotot, azt a révülést, amikor az ember »szül«, és ilyenkor megpróbálom egyszerre megírni a verseimet. Egy nagyobb terjedelmű versnél nem mindig könnyű visszaszálazni, hogy mi is akart lenni. Nyilván vannak műhelytitkaim, csak nem tudok róluk.

Időnként, amikor látom, hogy árulják a könyvet, odamegyek, és ahány van, azt dedikálom, mert azt gondolom, esetleg akkor jobban fogynak, és már legalább az ötödik terjesztő mondta, hogy »ismerem a Misit« vagy mást a kötetből, miközben a figurák fele fiktív alak. Számomra nagyon erős visszajelzés, hogy ők hogyan olvassák ezeket a verseket. Annyira nem lőhettem mellé, ha azt mondják, ismerik a Misit, aki ilyen formában nem létezik; három-négy alakból gyúrtam össze”

– kezdte a választ a szerző. Majd egy családi kötődéssel folytatta: „Van egy nővérem és egy bátyám. A nővéremet azért vették el, mert anyánk hajléktalan volt. De hatévesen kivette az intézetből, leérettségiztette, tehát világos volt, hogy nem akarta elhagyni ezt a kislányt. Talán a legkegyetlenebb aspektus, amiről beszélni kell, hogy nincsenek szociális bérlakások, és semmiféle komoly intézkedés nem történik. Pedig abból a költségvetésből, amiből pártunk és kormányunk gazdálkodik, ezt a helyzetet elég gyorsan lehetne rendezni. Nem csillagászati összegről van szó. Úgy képzelem a hajléktalanságot, a szegénységet, mint az árvizet. Az árvíz során nyilván a legfontosabb az emberi élet, tehát olyankor oda kell menni gumicsónakkal, le kell szedni az embereket a kéményekről, és meg kell menteni őket. De ez nem elég! Gátakat is kell építeni! Ha a folyó kiöntött az idén, akkor kiönthet jövőre is.

A sok drága civil ember, aki az ellátórendszerben dolgozik, a gumicsónakban van. De a gátépítéshez állami beavatkozás kell. Ahhoz, hogy ez a dolog jövőre ne így legyen, invesztálni kell, ami preferenciák kérdése, és csak a politikusok tehetik meg.

Számomra az a legelkeserítőbb, hogy ha a gyermekvédelemtől kimennek környezettanulmányt készíteni, és azt írják, hogy penészes a lakás, kevés az egy főre jutó négyzetméter, díjhátralékuk van, elveszik a gyereket. Aki aztán természetesen az intézetben majd sokkal többe kerül, mintha akkor ott valaki egy célzott programmal segítene. De nem. Nemcsak árt magának ez a társadalom, hanem buta is; gazdaságilag sem jövedelmező ez a fajta kegyetlenség.”

Kovács Béla grafikája

Kovács Béla grafikája

A beszéd első funkciója imádság volt

Röhrig Géza az est záró részében a hithez vezető útjáról beszélt. Elmondta, hogy soha nem élt valódi droggal, viszont mindenféle más módon drogozott. „Az egyik »drogom« például az volt, elég hosszú ideig, hogy – mondjuk, havonta egyszer, éjszaka – felmásztam egy nagyon magas gyárkéményre. Tériszonyom van, nem tudok kimenni egy erkélyre, de ezt valahogy kikényszerítettem magamból.

Nálam valamiféle transzcendens dolog volt, hogy megyek fel, fel, fel, fel, aztán fönt vagyok egy nagyon-nagyon magas gyárkéményen, két kézzel fogom, fogom, aztán lejövök onnan. Akkor ezt természetesen nem kötöttem Jákob létrájához, de az az érzés, hogy kimeredjek valahogy a világból, kiszóljak, valamilyen módon beszéljek valakihez, egészen kora gyerekkorom óta bennem volt.

Szakadatlanul másokkal együtt kellett lenni, és mindig az hiányzott, hogy egyedül legyek. Volt egy gyerekkori pillanat, amikor fölébredtem egy lakásban, és nem volt otthon senki. Ettől rettenetesen megijedtem, és a lakásajtó kilincsébe kapaszkodtam. Ez az első emlékem arra nézvést, hogy valakit megszólítok, valakihez beszélek. Ma már tudom, hogy amit akkor, ott a kilincsen lógva éreztem, ima volt. Ádám már tudott beszélni, amikor Isten még meg sem teremtette a nőt. Hozzá nem beszélhetett. Akkor kihez? A beszéd első funkciója az imádság volt.

Azt kell mondanom, bármennyire boldog házasságban élek is, hogy a »másik« az Isten.

Nem a szülő, nem a feleség, nem a férj, nem a gyerek. A hit a magyar költészetben nem jellemző, Pilinszky kivétel. Feszélyez minket a hit az irodalomban. Nemcsak írni, valószínűleg olvasni is nagyon nehéz róla.”

Az írás eredeti változata akibic.hu oldalon olvasható