Naomi Alderman: Engedetlenség (részlet)

Posted on 2018. december 4. kedd Szerző:

0


| 1 |

És a szombat napján a léviták szombati zsoltárt énekelnek majd, éneket az eljövendő világért, a tökéletes szombat eljöveteléért, az örök élet megelégedett nyugalmáért.
Misna, Támid 7:4; szombaton, a reggeli istentisztelet részeként hangzik el

Mire elérkezett a Tóra örömünnepe utáni első szombat, Ráv Krushka annyira lesoványodott, arca pedig olyan halovány lett, hogy mélyen ülő szemében a gyülekezet tagjai már a túlvilágot vélték megpillantani.

A Ráv átsegítette őket az őszi nagyünnepeken, és végig állva maradt az engesztelő napi böjtöt lezáró kétórás szertartás alatt is, noha szeme közben nemegyszer fennakadt, úgyhogy azt lehetett hinni, menten elájul. Még a tóratekercsekkel is vidám táncot lejtett, ha csupán néhány percig is. Mostanra azonban, hogy azok a szent napok véget értek, szinte minden életereje elhagyta. ezen a tikkasztó, túlérett szeptemberi napon, amikor a csukott ablakok miatt a gyülekezet minden tagjának homlokán gyöngyözött a veríték, az unokaöccse, Dovid karjára támaszkodó Ráv gyapjú felöltőt viselt. Hangja erőtlen volt, keze reszketett.

Egyértelmű volt a dolog már egy ideje. Hangja, amely valaha telt és tiszta volt, akár a vörös kidusbor, már hónapok óta rekedten szólt, és időnként éles kis köhécselések vagy heves öklendőés fuldoklórohamok akasztották meg. ennek ellenére nehéz volt hinni a tüdőn észlelt halvány árnyékfoltban. Ki vesz észre egy árnyékfoltot? Mi az az árnyékfolt? A gyülekezet képtelen volt elhinni, hogy Ráv Krushka csak úgy behódol egy árnyéknak – ő, aki a Tóra fényét oly erővel látszott sugározni, hogy mindnyájan megvilágosodottnak érezték magukat a jelenlétében.

Már egy ideje lábra kapott a hír a közösségben, az utcán beszélték egymás között az emberek. Egy Harley Street-i specialista azt mondta neki, minden rendbe jöhet, ha egy hónapot pihen. Egy híres rebbe üzenetet küldött, hogy ötszáz ifjú jesíva bócherrel együtt naponta elmondják a teljes Zsoltárok könyvét Ráv Krushka minél hamarabbi gyógyulása érdekében. Többen is állították: a Rávnak korábban prófétai álma volt arról, hogy meg fogja érni a Jeruzsálemben újra felépülő Szentély alapkőletételét.

Ennek ellenére napról napra törékenyebb lett. Hanyatló egészsége Hendon-szerte és azon túl is ismertté lett. Ahogyan az már lenni szokott, a gyülekezetnek azokon a tagjain, akik korábban akár egy-egy teljes hetet is távol maradtak a zsinagógától, netán egy másik közösség szertartásán vettek részt, most erőt vett a vallásos buzgalom. Minden héten több hívő jelent meg, mint az azt megelőzőn. Az esetlen kis zsinagógát – amelyet eredetileg két egybenyitott ikerházból alakítottak ki – nem ekkora embertömegre tervezték. Az istentiszteletek alatt áporodottá vált a levegő, elviselhetetlenné a meleg, és rossz szag terjengett.

A zsinagóga vezetőségének egy-két tagja felvetette, hogy a rendkívüli számban megjelentek igényét kielégítendő esetleg egy másik istentiszteletet is szervezhetnének. Jichák Hartog, az elnök, elutasította felvetésüket. Ezek az emberek, jelentette ki, azért jöttek, hogy a Rávot lássák, és látni is fogják.

Tisrének ezen a szombatján tehát a zsinagóga dugig megtelt, ám a gyülekezet tagjai inkább összpontosították figyelmüket magára a Rávra, mint azokra az imákra, amelyeket Teremtőjükhöz intéztek. Egész reggel aggódva figyelték. igaz ugyan, hogy Dovid ott volt a nagybátyja mellett, tartotta neki az imakönyvet, és megtámasztotta a jobb könyökét, de nem lehetséges, sutyorogták egymás között a hívek, hogy egy ilyen ember jelenléte inkább hátráltatja, mint segíti a Ráv gyógyulását? Dovid rabbi volt, ezt mindenki elismerte, de nem Ráv. A kettő között jelentős a különbség, ugyanis az ember a rabbi címet pusztán tanulmányok és vizsgák révén is megszerezheti, a Ráv címmel viszont a közösség ruházza fel szeretett vezetőjét, aki sugárzó és páratlan bölcsességével előttük jár, és mutatja nekik az utat. Ráv Krushka pedig kétségtelen ilyen vezető. Ám Dovid beszélt-e valaha is a közösség előtt, vagy adott-e olyan nagyszerű tóramagyarázatokat, mint a Ráv, aki ráadásul még egy ihletett és nagy tekintélynek örvendő könyv szerzője is? Nem, nem és nem! Dovid cseppet sem nyújtott vonzó látványt: alacsony volt, kopaszodó és kissé túlsúlyos, de mind ezeknél sokkal nagyobb fogyatékosságnak ítélték, hogy szemernyi sem volt benne a Ráv szelleméből és tüzességéből. A gyülekezet egyetlen tagja, még a legkisebb gyermek sem szólította volna Dovid Kupermant „rabbinak”. Ő „Dovid” volt, vagy néha szimplán csak „a Rávnak az az unokaöccse, az a segéd”. No és a felesége! mindenki tudta, hogy esti Kupermannal nincs minden rendben, hogy van vele valami probléma, valami gond. Ám az ilyen dolgok a láson hárá, a „rossz nyelv” körébe tartoznak, és ilyesmiről az Örökkévaló megszentelt házában még csak suttogva sem szabad beszélni.

Abban mindenesetre mindenki egyetértett, hogy Dovid nem képes megfelelő támaszt nyújtani a Rávnak. A Rávot kiváló tóratudósoknak kellene körülvenniük, akik éjjel-nappal tanulhatnának, imigyen hárítva el a rossz végzést. Milyen kár, mondták egyesek, hogy a Rávnak nincsen fia, aki tanulhatna helyette, ily módon érdemelve ki hosszabb életet a számára. Az is kár, jegyezték meg mások csendesebben, hogy a Rávnak nincsen fia, aki majd Ráv lehetne, ha ő már eltávozott. Mert így ki fog a helyébe lépni? Ezek a gondolatok már hónapok óta keringtek és egyre tapinthatóbbá váltak a zsinagóga tikkasztó forróságában. És ahogy a Ráv ereje apadt, úgy vált hétről hétre Dovid is egyre görnyedtebbé, mintha csak érezte volna pillantásaik súlyát a vállán és azt az erőt, amellyel csalódottságuk préseli a mellkasát. Most már alig-alig pillantott fel az istentisztelet alatt, és nem is szólt semmit, csak lapozta az imakönyvet, és az ima szavaira igyekezett összpontosítani.

A délelőtt folyamán már az összes férfi előtt nyilvánvaló volt, hogy a Ráv rosszabbul van, mint amilyen állapotban korábban látták. Nyakukat nyújtogatták a valamikori kandallók és beépített kamraszekrények kiszögellései mögül, műanyag székeikkel pedig megpróbáltak egy kicsit közelebb araszolni hozzá, hogy jobban láthassák, hogy akaratuk erejével éltessék tovább. A sáchárit, azaz a reggeli istentisztelet előrehaladtával a helyiségben egyre melegebb lett, és minden férfi érezte, hogy combja még az öltönynadrágon keresztül is kezd hozzátapadni a székhez. A Ráv a modim alatt mélyen meghajolt, majd felegyenesedett, de látták, hogy az előtte álló pultot markoló keze fehér és reszket, arcát pedig, noha eltökélt kifejezés ül rajta, minden egyes mozdulatnál grimasz torzítja el.

Láthatták még a nők is – akik a helyiség három oldala mentén épített karzat fátyolfüggönyének lyukacsain keresztül kukucskáltak –, hogy a Ráv ereje már majdnem teljesen elfogyott. Amikor lent kinyitották a frigyszekrényt, a tóratekercsek cédrusillatot leheltek a gyülekezet tagjainak arcába, s ez mintha neki is erőt adott volna, mert felállt. Amikor azonban a szekrényt becsukták, nem úgy tűnt, mintha saját akaratából ült volna le, hanem mintha inkább csak megadta volna magát a gravitációnak. Kiszökött belőle az erő, amely addig álló helyzetben tartotta, és visszahanyatlott a székbe. Mire a tórai hetiszakasz feléhez értek, már szinte csak a gyülekezet akarata bírta rá Ráv Krushkát recsegő, fájdalmas lélegzetvételeire. Ha Dovid nincs ott, a Ráv törzse átbicsaklott volna az ő székére. Ezt még a nők is látták.

Esti Kuperman a női karzatról figyelte az istentiszteletet. Minden héten díszhelyet tartottak fenn számára az első sorban, közvetlenül a fátyolfüggöny előtt. Valójában az első sorban sosem ült senki, még ilyen alkalmakkor sem, amikor pedig minden helyre szükség volt. A nők inkább álldogáltak a karzat hátterében, semhogy leüljenek az első sor szabadon hagyott helyeire. Esti hétről hétre egyedül ült, sosem hajtotta meg karcsú nyakát, egyetlen szóval vagy pillantással sem árulta el, hogy észrevette a két oldalán üresen sorakozó helyeket. Azért ült ott az első sorban, mert ezt várták el tőle. Ő volt Dovid felesége. Dovid a Ráv mellett ült. Ha a Ráv felesége nem hunyt volna el,Esti mellette ül. Amikor majd – Isten segítségével – gyermekáldásban részesülnek, a gyermekei is ott lesznek vele együtt. Egyelőre azonban egyedül ült.

A női szakasz hátrébb eső részéről semmit sem lehetett látni a szertartásból. Az ott ülő nőkhöz csupán a dallamok hatoltak el, akárcsak a mennyországban, amelynek kapui egyedül az éneklő emberi hangok előtt tárulnak fel. Esti viszont láthatta az alant sorakozó fejtetőket, amelyeket vagy ovális kalap takart vagy kerek kipa díszített. Idővel a kalapok és a kipák mind egyéni jelleget öltöttek, s így már minden egyes színfoltot egy adott személlyel tudott azonosítani. Ott volt Hartog, a hitközségi elnök, megtermett és izmos férfi, aki még az imák alatt is fel-alá járkált, alkalomadtán váltva egy-egy szót a gyülekezet valamely tagjával. Ott volt levitsky, a zsinagóga gondnoka, aki imádkozás közben ideges, csipegető mozdulatokkal hajladozott. Ott volt Kirschbaum, az egyik elöljáró, aki a falnak támaszkodott, és folyton elbóbiskolt, majd összerándulva felriadt. Figyelte őket, amint jönnek-mennek, felmennek a lépcsőn a tóraolvasó asztalhoz, majd visszatérnek a helyükre, felállnak, leülnek, finoman egyhelyben ringatóznak valami fura elkülönültségben. időnként, amikor így lefelé bámult, olyanoknak tűntek ezek a mozdulatok, mintha valamilyen játék zajlana egy kockás táblán – kerek kövek lépegettek előre eltökélten, de látszólag céltalanul. Régebben gyakran kapta magát azon, hogy az ismerős dallamok és az ezt követő földszinti jövés-menés valamiféle transzszerű állapotba ringatja, úgyhogy ilyenkor jóformán észre sem vette, mikor ér véget az istentisztelet, és riadtan tapasztalta, hogy a körülötte lévő nők már mind Gut Sábeszt kívánnak neki, lent a férfiak pedig fokozatosan kisodródnak a látóteréből. Egyszer-kétszer meg azon kapta magát, hogy a látszólag üres zsinagógában áll, és fél hátrafordulni, mert mi van, ha néhányan a nők közül még ott sugdolódznak mögötte.

A Tisré hónapnak e szombatján azonban nem engedte, hogy elragadja ez a révület. A gyülekezet többi tagjához hasonlóan leült, amikor a fejedelmi bársonyba öltöztetett tóratekercseket visszahelyezték az elöl álló frigyszekrénybe. Akárcsak a többiek, ő is türelmesen várt, hogy a sáchárit előimádkozója lelépjen a bimáról, és átvegye helyét a következő szertartási szakasz, a muszáf előimádkozója. És akárcsak a többiek, ő is értetlenkedéssel fogadta, amikor a muszáf még öt perc elteltével sem kezdődött el. Kikémlelt a fátyolfüggönyön, és megpróbálta kivenni, mi zajlik lent. Nem akart hinni a szemének. A Ráv fekete kabátba burkolt, görnyedt alakját pillantotta meg, amint az ő férje karjára támaszkodva, apró, csoszogó léptekkel a bimá felé halad.

Régebben a Ráv az istentiszteletnek ezen a pontján intézett beszédet hozzájuk, az éppen olvasott és más forrásokkal mesterien kiegészített tórai szakaszból adva nekik sokrétű és gyönyörű tanítást. De már több hónap is eltelt, hogy utoljára így szólt volna hozzájuk. Ezen a héten, mint már oly sok hete, valamelyik korábbi tóramagyarázatának egy-egy másolatát rakták ki eléjük a padra. A Ráv nem volt elég jól ahhoz, hogy beszéljen. És most mégis épp felfelé tartott az emelvényre vezető három lépcsőfokon. Többfelé suttogó hangok hallatszottak, majd néma csend ereszkedett a zsinagógára. A Ráv beszélni fog.

A Ráv felemelte karját, amelynek a kabátujjból elővillanó része vékony és fehér volt. Amikor megszólalt, hangja meglepő erővel zengett. Mindig is igazi szónok volt; az embereknek nem kellett feszülten figyelniük, hogy megértsék a szavait.

– Beszélni fogok – mondta –, de csak nagyon röviden. Az utóbbi időben nem vagyok jól. De az Örökkévaló segítségével meg fogok gyógyulni.

Erre többfelé hevesen bólogatni kezdtek, és többen tapsban törtek ki, de ezeket gyorsan elcsendesítették, mivel a színházi tapsnak nincs helye a zsinagógában.

– Beszéd – mondta a Ráv. – Ha a teremtett világ zenemű lenne, akkor a beszéd lenne benne a refrén, a visszatérő motívum. A Tórában azt olvassuk, hogy az Örökkévaló szavak révén teremtette meg a világot. Pedig pusztán akarata által is létrehozhatta volna. Olvashatnánk ezt is: „És Isten elgondolta a világosságot, és lett világosság.” Nem. Dúdolhatta volna. Vagy megformálhatta volna agyagból. Vagy kilélegezhette volna. Az Örökkévaló, a mi Királyunk, a Szent, legyen áldott, ezek közül egyiket sem cselekedte. Megteremtendő a világot, beszélt. „És mondta Isten: „Legyen világosság!” És lett világosság.” Pontosan az történt, amit mondott.

A Ráv félbeszakította beszédét, mert heves köhögési roham tört rá, és mellkasából beteges, bugyborékoló hang szakadt fel. A férfiak közül többen felemelkedtek ültükből, hogy odasiessenek hozzá, de ő intett, hogy maradjanak. Rátámaszkodott Dovid vállára, három éleset köhentett, majd elhallgatott. Zihálva lélegzett, de folytatta.

– Maga a Tóra is könyv. Az Örökkévaló adhatott volna nekünk festményt is, szobrot, erdőt, állatot, vagy az elménkbe ültethetett volna ideát, hogy annak révén magyarázza el nekünk az Ő teremtett világát. De ő mégis könyvet adott nekünk. Szavakat.

Szünetet tartott, és körbepillantott a termen, kutató tekintettel nézegetve a néma arcokat. Abban a pillanatban, amikor a szünet már épp kissé hosszúra nyúlt, a Ráv felemelte a kezét, majd öklével hangosan lecsapott a felolvasóasztalra.

– Micsoda képességgel ruházott fel bennünket a mindenható! Hogy beszéljünk, ahogyan Ő beszél! Bámulatos! A föld minden teremtménye közül egyedül mi tudunk beszélni. Mit jelent ez?

Halványan elmosolyodott, és újból körülpillantott a helyiségen.

Naomi Alderman

– Ez azt jelenti, hogy noha csak elenyésző mértékben, bennünk is van valamennyi az Örökkévaló hatalmából. Szavaink bizonyos értelemben valódiak. Világokat képesek teremteni, és el is tudják pusztítani őket. Élük van, akár a késnek. – A Ráv félköríves, seprő mozdulatot tett a karjával, akárha kaszával suhintott volna. Elmosolyodott. – Természetesen a mi hatalmunk nem ér fel az Örökkévaló hatalmával. Erről sem szabad megfeledkeznünk. Szavaink többek ugyan a puszta lélegzetnél, de nem érnek fel a Tóra szavaival. A Tórában benne van az egész világ. A Tóra maga a világ. Ne felejtsétek el, gyermekeim, hogy összes szavunk, összes történetünk együttesen is legfeljebb a Tóra egyetlen verséhez írt kommentárral ér fel.

A Ráv odafordult Dovidhoz, és néhány szót súgott neki. A két férfi lelépdelt a tóraolvasó asztalhoz vezető lépcsőfokokon, majd visszasétált a helyére. A gyülekezet néma csendben várakozott. A kántor végül összeszedte magát, és elkezdte imádkozni a muszáfot.

Fordította: Freig András

Naomi Alderman: Engedetlenség
Kult Könyvek sorozat
21. század Kiadó, Budapest, 2018