Hermann Irén: Dévény Anna – Egy mindenkiért (részlet)

Posted on 2018. július 20. péntek Szerző:

0


Jártam a nyakára, ahogy ő járt másokéra. A Fischer Annie-éra például. Sikerült elérnem, hogy megengedjen egy könyvet magáról. Ahogy ő megíratott egyet későn szerzett barátnőjéről, Takács Klára operaénekesről.

Önzetlen, rajongó barát volt. Művészekkel, sőt kiváló művészekkel vette körbe magát. Vagy ők találták meg őt. Albumok, videokazetták, CD-k, kivágott cikkek – tele volt a szobája ereklyékkel. Mindenkinek, aki már bebocsátást nyert az irodai lakásába, egy tiszteletkört kellett tennie közöttük.

Szerette a Moszkva téri bázist. Illett hozzá, hogy az épület hajdanán grófi rezidencia volt. Szobája ablaka nem a zajos térre, hanem hátra, a Városmajor felé nézett. Szerette a madarakat hallgatni ott. És engedni be a fényt.

Minden irodai telefon a szobájában is csörgött. A hangfelvételeim tele vannak csörgéssel. Elképzeltem az aznap esti telefonokat, amelyeket már nem ő vett fel. Talán virrasztottak a kollégák, talán beugrottak a művészbarátok, mert hát mit kezd ilyenkor magával az ember. Beugrik. Ahogy hozzá bármikor be lehetett.

Egy éven át beszélgettem vele. Az elején volt egy pont, amikor váratlanul és hosszabb időre kórházba került. Ha akkor távozik, nagyon befejezetlen lett volna a mi történetünk. A halála napján, a tengerparton viszont ott ültem a vele készült nagyjából húszórányi beszélgetéssel, hangfelvétellel, és ugyanennyivel másoktól – barátoktól, tanítványoktól, szeretett művészeitől, kezelt betegeitől.

Most is félbehagyott a mi történetünk, mert már nem olvashatja, amit – bár nehezen, de – jóváhagyott. Maga nem tesz le erről, Irénkém? – kérdezgette, ha meglátott, hogy az alapítványban keringek megint, sorra beszélgetek a neki fontos emberekkel. Nem tettem le róla. Ő pedig nem olvashatja. Illetve mégis. Vagy nem úgy. Ebben az ügyben hiszem azt, amiben ő hitt. Időnként elment egy médiumhoz, hogy a halottaival beszélhessen. Klárikától is így akart utólag engedélyt kérni a könyvre, amelyet titokban íratott róla. Az ülésekről tekercsei is voltak, ezeken őrizte a halottak „üzeneteit”. Panni néni, azokat végül nem mutatta meg! Majd üzen nekem, hogy elfogadja, amit írok?

Olyan vagyok, mint az egyszeri lány. Üljön le, mondják neki, és már fekszik is le. (Nevettünk, és tényleg lefeküdt.) Hálát adok a jóistennek, hogy itt vagyok, és nem hagy otthon egyedül haldokolni. Rengeteg szeretetet kapok… amit Marcsi, a segítőm csinál velem… Mindennap itt alszik valaki nálam. De az embernek mégis magának kell megküzdenie az elmúlás gondolatával. De ne szóljak egy szót se, van kezem, lábam, el tudom látni magamat, szeretet vesz körül. De itt van ez a miliő, nem bírok már dolgozni, hiányoznak a babák. Nyolcvanegy éves korában már nem veri az ember a fenekét a földhöz, bár verhetném. De hát nehéz… Mostanában gyakran eszembe jut Az ember tragédiája, nem tudom, miért. Csak az a vég, azt tudnám feledni. Sokszor arra gondolok, hogy ez a földi lét a purgatórium, és odaát, a mennyországban jobb lesz. Abban biztos vagyok, hogy van odaát, de hogy mi van odaát… Nem panasznapot tartok, egész egyszerűen ezek tények, de másoknak sokkal nehezebb. Sok öregasszony, öregember otthon van egyedül, és teher a családnak. De hogy én még mindig itt ülök, és erről beszélünk, ez is spirituális. Már nagyon a vége felé járok. Mindig is imádtam enni, egész életemet végig fogyókúráztam, most ehetnék, de nem bírok. Klárikának szeretnék még emléket állítani azzal, amit mondtak róla a barátai, pályatársai. De már nagyon fáj a hátam. Pakolni, rendet csinálni imádok. Papírokat glédába állítani. Ez itt nem látszik annyira, mert itt nincs helyem, de nekem jó így is. Sajnos a dobozokat és a papírokat gyűjtöm: a szép doboz és a szép papír a gyengém. Nem akarom most már, hogy kidobják, amit gyűjtöttem. Már elhaltak a rokonok. Részben a háború, részben az életkor az oka. Talán még van egy unokatestvérem anyai ágon. Saját családom nem volt, de jobb családom lett. Abszolút elégedett ember vagyok. Csak szeretném a végét méltóképpen lezárni. Tegnap és ma is reggel fél nyolckor ébredtem, lehetetlen testhelyzetben. Nagyon sokat gondolkodom a halálról. Hogy milyen lehet, hogy megszűnik-e minden. Az nem rossz, csak tudhatnánk előre! Amikor odakerül az ember… Én bármikor boldogan vállalnám ezt a fajta elalvást. Szépen átmegyek Szent Péter kapuján, tudom, hogy anyukám, apukám ott vár. Tudja, milyen nagy szó, hogy nem félek a haláltól? De fájdalmat nagyon nem szeretnék. Nagyon sok nagy tudós az élete végén talált rá Istenre, még Einstein is. Én nem, nekem már korábbról vannak bizonyítékaim az odaátról, amik nagyon sokat segítenek az utolsó időszakomban. Csak méltó legyen a vége! És akkor lehet, hogy jobb helyre kerülök. Az nagyon rossz, hogy nem tudok dolgozni. Nagy babahiányom van. Rossz tudni, hogy kint zajlik az élet, de azt most nem bírnám. Feladatom még van, a második kötetet még be kell fejeznem. Ha az agyam még működik, azért külön hálás leszek. Talán Verdi életrajzírójával történt, hogy amint leírta az utolsó mondatot, lehunyta a szemét. És ez nem szomorú. „Édes fiam, ha nem halsz meg fiatalon, akkor megöregszel, választhatsz” – mondta mindig a párom. Nem született gyerekem. Az is úgy alakult, hogy tudjak dolgozni. A kezelt babáim lettek a gyerekeim. Volt egy nagy szerelmem, de nem költözhettünk össze. 1998-ban elment a drágám. Voltak boldog pillanataim, de hosszan nem voltam boldog. Talán a szerelem idején, de az is felemás volt. Ha szeretünk valakit, féltjük őt is, féltjük a szerelmet is. Ha nem szeretünk, üres az életünk. A párom és köztem tizennyolc év volt a korkülönbség. Mindig mondom, jövök, várjál. Ott talán könnyebb lesz. Csak rendet hagyjon az ember maga után. Mondjuk, a lakásomon kívül semmim nincs, csak a dobozaim. Miután nem érdekből csináltam és soha nem kértem pénzt, a tisztességet jutalmazta a jóisten, de mindig próba elé állított, mert most is kaptam egy olyat… Ha csak csökkenteni tudnám ezt a szörnyű fájdalmat…

Az, hogy könyvet írok Dévény Annáról, egy évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem. Pedig akkor aligha lehettem volna ettől messzebb. 2015 őszén találkoztam vele először, a munkahelyemen, a Forbesnál tervezgettük a karácsonyi számot. Iskolateremtők – hangzott el az ötlet, gyűjtöttük a neveket, kik szerepeljenek az összeállításban. Dévény Anna neve az elsők között vetődött fel, és már tettem is fel a kezemet. Az idős gyógytornász, aki széllel szemben harcol az igazáért, a módszeréért, a csecsemők gyógyításáért. Hallomásból tudtam, nehéz, még az is lehet, hogy mogorva ember. Egyértelmű volt, vállalom. Mindig is szerettem a próbatételeket. Ilyen ez a könyv is. Könyv egy nyolcvanegy éves asszonyról, aki kidolgozott egy módszert, amellyel mozgásproblémákat lehet javítani. Egy asszonyról, aki nem szerette fényezni magát. Egy újítóról, aki már nem ment a tévébe szerepelni és fotót sem engedett magáról készíteni, aki nem volt hajlandó óriásplakátokon szerepelni, hogy egy százalékokat gyűjtsön. Egy interjúalany, aki a cikk minden szavát átírta. Innen szép nyerni!

A cikk, főleg az elkészülte, beváltotta a hozzá fűzött reményeket, vagyis inkább aggodalmakat. A regénybe illő élettörténet minden eleme érdekelt, kísértem Annát az Operába az órájára, láttam kisbabát kezelni, hallgattam a számtalan történetet kedves művészeiről, beszélgettem kollégáival, tanítványaival. Majd elkészült a cikk. Izgatottan küldtem Hufinak (Hufnagl Katalin), a titkárának. Alapvetően tetszik neki, jött az e-mail néhány nap múlva, egy-két dolgot azért javítania kell benne Annának, de már csinálja.

Napokig nem jött válasz, felkerekedtem hát, elmentem a Moszkva térre, szorított a lapzárta. Megszerettem magát, Irénke, és a stílusa is tetszik, de azért van pár dolog, amit nem hagyhatok így – fogadott Panni néni. Huh, gondoltam, ez azért nem reménytelen helyzet. Kerestem, hol az összefirkált cikkem. Megláttam az asztalán – cafatokban. Egyedi szövegszerkesztőt használt. Olló, cellux, kiemelő, ceruza – ezekből állt a Wordje. A kivágott részeket átragasztotta máshova, ahol beszúrt, ott ceruzával írt gyöngybetűkkel betoldásokat. Elviszem így, megoldom, mondtam, de ő mindenhez szeretett volna némi szóbeli kiegészítést is. Meghallgattam, bólogattam, és kértem, hogy válassza ki a tíz legfájóbb pontot és megegyezünk. De nem ment könnyen. Még aznap hívott, ha lehet, ne nénizzem a cikkben, és értsem meg, nem maradhat benne, hogy nagy fájdalmakkal él és dolgozik.

Néhány napig küzdöttünk, végre nagyjából megegyeztünk a szövegben, de akkor még ott volt a fotóügy. Arról szó sem lehet, küldök képet. Aztán valahogy mégis rávettem, legalább engedje, hogy készüljön néhány fotó, aztán még mindig átgondolhatja. (Már akkor éreztem, itt csak az ő játékszabályai szerint lehet haladni.) Kattintgattak a fotósok, Panni néni mindent kitalált, hogy ő maga ne lássék a képen. Csak babával lehet – mondta, és gyorsan kölcsönkért a kezelésről egy kislányt, akit maga elé tartva pózolt. Rávették a fotósok, hogy nézzen a kamerába. Mintha fel akarta volna falni őket, úgy nézett. Ez a kép sikerült a legjobban, sajtófotó-pályázatra is be akarták küldeni a fotósaink. Soha nem jelent meg.

Hatalmas harcok árán végül egyetlenegy fotót engedett át, a keze és a lehunyt szeme látszott rajta, szinte semmi más. Nem árultam el, hogy egyoldalas lesz a kép, kiakadt volna. (Amikor kézbe vette az újságot, azonnal le is ragasztotta a fotós oldalt, tudtam meg később.)

Nyomdanap, elkészült végre a róla szóló hat oldal. Hét órára még éppen volt esélyem beülni A diótörő főpróbájára az Operába. Még szerencse, hogy a szerkesztőség egy sarokra van az Operaháztól. Egy hónappal korábban még semmi közöm nem volt a baletthez, de Panni néni megfertőzött. Ott ültem egyedül, kezemben még a cikklevonat, szünetre nyomdában lesz. Kifújtam magamat, első felvonás.

Hermann Irén

A szünetben hangüzenet (ki hagy ma már ilyet?) vár. Anna üzent, ne haragudjak, de megint olvassa a kéziratot, és nem tud vele megbarátkozni, kéri, ne jelenjen meg. Otthagytam A diótörő t, visszarohantam a szerkesztőségbe, de már elment a lap a nyomdába. Hívtam Annát az alapítványnál, ő vette fel. Próbáltam megnyugtatni, hogy minden fontos kérését kijavítottam, de mi lett a címe, áruljam már el. Panni néni az irodájában lakik. Nem tetszett neki a néni… Elbúcsúztunk.

Ebből nem lesz könyv, gondoltam.

Hermann Irén: Dévény Anna – Egy mindenkiért
21. Század Kiadó, Budapest, 2017