Hogyan töltenéd megszámlált napjaidat? | Klune: Oly fényesen ragyogtunk

Vajda Villő |

Az emberekre, beszélgetésekre fekteti a hangsúlyt T. J. Klune legújabb sci-fije, nem a tudományra. A szomorkás, filozofikus történetben elgondolkodik az emberiség jövőjén, hagyatékán, miközben reflektál arra, mi mindent lehetne már most máshogyan csinálnunk. Habár egy alternatív jövőt képzel el, felvetődik az olvasóban: vajon valóban olyan messze van ez a világ?

Már a történet elején sem titok, hogy az emberiség el fog pusztulni. Egy fekete lyuk tart a Föld felé, ami azt jelenti, hogy elkerülhetetlenül fel fogja zabálni a bolygót. Don és Rodney, a hetvenes éveiket taposó házaspár már elfogadta a tényt, hogy a világ elveszett, azonban egy utolsó dolgot még meg kell tenniük. Lakóautóval Washington felé indulnak, út közben pedig első kézből tapasztalják, hányféleképpen igyekeznek az emberek megküzdeni a vég valóságosságával.

Klune könyvében az út egyértelműen sokkal fontosabb, mint a cél. Don és Rodney már leéltek egy életet, így sokkal könnyebben elfogadták az elkerülhetetlent. A „világvége káosz”, azaz a fosztogatások, lázadások, katonai beavatkozások csak háttérzajként vannak jelen. Benne vannak a hírekben, illetve beszélnek róla az emberek, de mi, olvasók a két főszereplő valós és átvitt értelemben vett utazásával foglalkozunk. Új, tiszavirág életű ismeretségeket kötnek, és ezek többnyire ugyanarról szólnak: elmesélik egymásnak, hogyan élik meg a világ végét. Az emberek most először kénytelenek szembenézni önnön jelentéktelenségükkel – hiszen most nemcsak az emberiség hal ki, hanem elpusztul a bolygó is.

„Az univerzumhoz képest csupán apró homokszemcse vagyunk egy végtelenül hosszú tengerparton. De fontosak voltunk. Valamennyien. Akármi történt is, fontos dolgokat csináltunk. Zenét teremtettünk. Könyveket írtunk. Gépeket készítettünk, amik aztán a csillagokat hajszolták. Civilizációkat teremtettünk. Vallási irányzatok hívei voltunk. Építkeztünk. Pusztítottunk. Szerettünk. Gyilkoltunk. Háborúkat indítottunk.”

Klune felteszi a kérdést, vajon érdemes-e egyáltalán élni, ha semmi sem marad az emberi faj után – magunkért éljünk, vagy azért, hogy emlékezzenek ránk? Ugyanezzel a levegővétellel pedig felteszi a másik súlyos kérdést: miért történik ez? A válasz mindenki számára más, ami eltérő reakciókhoz vezet: az egyik hamis reményeket táplál, a másik beleőrül, a harmadik meg úgy dönt, hogy kiélvezi a hátralévő napjait.

Don és Rodney feleleveníti legszebb pillanataikat, és reflektálnak a saját életükre. Önmagukat is meglepik, hogy képesek teljesen más szemmel tekinteni arra a világra, amiben már több mint hetven éve élnek.

„Mi mindenről maradtam még le? Mennyi minden lehetett még az orrom előtt egész idő alatt, de nem… nem foglalkoztam vele? Nem törődtem vele, mert azt hittem, mindig ott lesz, akármi történik is.”

Ezt a fajta kifele figyelést nem csak a főszereplők veszik észre magukon. Klune apró, de szép jelenetekkel hívja fel a figyelmet olyan problémákra, amik bennünket is megakadályoznak abban, hogy igazán értékeljük, amink van. A megsemmisülés közeledtével a világ (népe) hajlandó lelassulni. Az emberek megállnak segíteni egymásnak, idegenekkel beszélgetnek, és többé senki sem nézi a telefonját. Amint felmerül a lehetősége annak, hogy nem lesz többé Föld, az emberek a glóbusz felé fordítják figyelmüket: meg akarják ismerni.

„Mikor veszett ki belőle a fiatalság kíváncsisága? A korral járó cinizmus ölte ki belőle? Oly sok időt töltött úgy, hogy lehajtotta fejét, és próbált elboldogulni valahogy. Most viszont, többé nem akarta levenni a tekintetét az égről.”

Az öregek igyekeznek átadni a bölcsességüket a fiatalabb generációnak, akik így, hogy nincs esélyük felnőni vagy megöregedni, szinte isszák a szavaikat. A jelenet, amint a két idős ember beszélget két huszonéves lánnyal, kesernyés szájízt hagy maga után. Szembesülnek a fájdalmas ténnyel: az elkerülhetetlen vég tette lehetővé, hogy az időseket meghallgassák. Dont és Rodneyt sokkal inkább az igazságtalanság szomorítja el: ők egy egész életet élhettek le, míg nagyon sokaknak ez nem fog megadatni.

Az olvasónak azonban fel kell készülnie arra, hogy Klune regénye nem valami akciódús. Részben mert a főszereplők idősek, tehát nem valami gyorsak – és a könyv is lassan ballagó. Továbbá a történetet Klune egyértelműen a beszélgetésekre, a gondolatokra hegyezte ki. Némelyik szereplő oldalakon át fejtegeti, hogy miken ment keresztül az elmúlt hetekben. Klune történetmesélése persze elbűvöl szinte bárkit, de azért a vége felé előfordulhat, hogy túltelítődünk a filozofálással.

A történet során lassan kibontakozik előttünk Don és Rodney eddigi élete, azonban motivációjukat, karaktereik mélységét igazán csak az utolsó oldalakon ismerjük meg. Kapcsolatuk sokkal inkább a kettejük közötti dinamikában nyilvánul meg, semmint szavakban. Közösen visszaemlékeznek a harcokra, amelyeket meleg párként vívtak a hetvenes évek Amerikájában, az örökbefogadással járó akadályokra, és a gyermeknevelés szép és nehéz pillanataira.

„Rodney arcán minden egyes ránc egy-egy emlék. Olyan régóta vagyunk együtt, hogy ugyanúgy ismerem az ő ráncait, mint a sajátjaimat. Emlékszem, milyen volt, amikor annak idején megismerkedtünk. Sima volt az arca, néha borostás. Erős, formás áll. A szeme körül meggyűrődött a bőr, amikor mosolygott. És ez csak egyre jobb lett, ahogy múltak az évek. Sekély mélyedések a száj, a szem körül, és keresztben a homlokon. Az életünk térképe. Láthattok rajta mindent, amit átéltünk, minden csúcsot és mélypontot. Az egész rávésődött mind a kettőnk arcára.”

A kettejük közötti rendkívül erős kötelék megmelengeti az olvasó szívét. Még ennyi év házasság után is vannak dolgok, amiket csak most mernek elmondani egymásnak, belső démonok, amelyekkel eddig nem tudtak szembenézni. A történet végéhez közeledve mégis mintha száznyolcvan fokos fordulatot tennénk: Don és Rodney legmeghatározóbb éveit – jelenlegi úti céljukkal együtt – csak a legutolsó oldalakon ismerjük meg, akkor viszont harminc év információja zúdul ránk, méghozzá erősen sűrítve. Ez mintha megsemmisítené a könyvet eddig jellemző, lassú, mesélős stílust. Persze nagyon jó volt végre megismerni azokat a „titkokat”, amik eddig csak kimondatlanul jelentek meg, mégis mellbevágó és talán indokolatlan is, hogy ez ilyen hirtelen történik.

Az Oly fényesen ragyogtunk igen sok, nagyon nehéz, fontos kérdést tesz fel. Csakhogy nem ad válaszokat. Azok megkeresését az olvasóra bízza. Arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk önmagunkról, az emberiségről – és még inkább: a jövőnkről. Rodney és Don utazása egyszerre megindító és felkavaró, amit T. J. Klune érzelmesen, de lényegre törően mutat be. Egyáltalán nem a „megszokott” világvége sci-fi, és éppen ettől különleges.

T.J. Klune: Oly fényesen ragyogtunk
Metropolis Media Kiadó, Budapest, 2026
Fordította: Szente Mihály
208 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft
online ár a kiadónál 6290 Ft
ISBN 978 963 551 2669

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A világ egy hónapon belül véget ér. Egy fekete lyuk közeledik a Föld felé, és nincs menekvés.
Don és Rodney negyven éve élnek együtt. Egy életnyi szerelem, veszteség és közös emlék után most útra kelnek, hogy rendbe tegyék mindazt, ami félbemaradt.
Ahogy átszelik Amerikát, különös emberekkel találkoznak. Mindenki máshogy reagál a közelgő végnapokra. Ki tagadással, ki reménnyel, ki kétségbeeséssel – és vannak olyanok, akik az utolsó napokat is teljes szívvel élik meg.
Miközben az égbolt darabokra hullik felettük, Don és Rodney visszatekintenek közös életükre, és felteszik a kérdést: Mit ér oly fényesen ragyogva elégni, ha semmi nem éled újra a hamvakból?