Simon Márton: Rókák esküvője (részletek)

Posted on 2018. november 11. vasárnap Szerző:

0


Error 404

Akarok valami súlyosat,
törékenyet és megemészthetetlent,
a komolyanvehetetlenségig komolyat,

könnyűt, pótolhatatlant,
és puhát,
az összeroppanásig, a fejfájásig, a felröhögésig,

akarok valami banálisat, ami húz és mozgat,
aminek hangja a Nap és árnyéka az idő,
akarok valamit, amiről dolgokat mondhatok,

akkor is, ha nem igazak,
akkor is, ha semmi köze hozzájuk – – –
akarok valamit, ami leül,

akarok valamit, ami kipirul,
akarok valamit, ami iszik egy korty vizet,
akarok valamit, aminek szája van,

amit ha meglátok, éhes leszek,
valamit, ami nevet,
akarok valamit, ami a másik oldalára fordul,

akarok valamit, aminek a lélegzése megnyugtat,
hogy élek,
akarok valamit, ami gyufát gyújt,

akarok valamit, aminek az ismétlődése
többletjelentést feltételez, akarok valamit,
aminek az ismétlődése többletjelentést

feltételez, akarok valamit, aminek
az ismétlődése kizárt, csak feküdni lehet,
hogy megvan minden,

és semmi más.

Arról, hogy mi jó

Czesław Miłosznak

A téli szombat délelőttök,
amikor semmi dolgunk.
Az egyszerű, matt, nehéz porcelánok.

Egy kényelmes szék. Egy nyaklánc felcsatolása.
Az ablakpárkányon álló, antik ezüst hamutálban
a hó.

A percekig tartó, felszabadult,
abbahagyhatatlan nevetés.
A sirályok éjszakánként a hidak felett.

Amikor azt hiszed, nincs nálad tűz,
mégis találsz a zsebedben.
Nézni, ahogy mások horgásznak.

A körte. A ribizli. Az agavék csöndje.
Életedben először venni le valakiről a pólót.

A kihalt utcák karácsonykor. Egy rendes kávé.
Az ecset nyoma egy ötszáz éves képen.
Fejből tudni bármit.

Egyedül utazni egy üres buszon.
A régi akciófilmek. A régi híradók.
A kocsiból elsőként látni meg a tengert.

Felnézni a Sarkcsillagra. Beágyazni.
Éhesen ébredni. A százéves lexikonok naivitása.
Amikor inkább hazasétálsz.

Amikor ez a park, amiben éjszakánként
úgy fuldoklom, mint a halott katonalány tüdejében
az eltévedt bogár, a kelő napban felragyog.

Simon Márton

Alászáll

„Számtalan viszontagság után Orfeusz
végül az Égei-tenger partjától nem messze,
Pangaion hegyén lelte halálát: egy csapat
bacchánsnő tépte darabokra puszta kézzel.”

A tűlevelek szúrására ébredt. Meztelen volt.
Egy leszakított állkapocs hevert a homlokánál.
A Nap már magasan járt a fenyők fölött, madarak
énekeltek. Szemben, a hegyoldal fehér szikláin túl
bántóan kék volt a tenger. Felült. Milyen szép ma
az ég. Körben szétszórva hajcsomók, bőrdarabok,
szétcincált zsigerek, lejjebb a lejtőn egy kicsavart
lábszár. Jóval hátrébb, feljebb hárman aludtak
ölelkezve, véresen, meztelenül. A többiek eltűntek.
Ő is véres volt. A haja a fejére tapadt, a kezét,
térdeit sebek borították. Szeméremajkai körül
szürke tollpihék. Nem érzett semmit. A szeme szúrt.
Köhögni kezdett, váratlanul kiköpött egy törött
metszőfogat. Meglepve nézte. Nem a sajátja volt.
Karnyújtásnyira mentafű. Tépett egy levelet,
rágni kezdte. Nézte a szétmarcangolt test darabjait.
Egy orr és egy felsőajak egy gallyra szúrva. Szél.
A szívet megették, erre tisztán emlékezett.
Ha van alvilág, hát most tényleg visszament,
ez jutott eszébe, meg hogy ennyit a szép szavakról.
Köpött még egyet. Nem akarta kihányni.
Tanácstalanul visszadőlt, de valami nyomta a hátát.
Egy szinte sértetlen, csuklóból letépett jobb kézfejen
feküdt. Egy pillanatra felemelte, átnézett az ujjak
közt a fénybe, aztán letette a földre, a válla mellé,
és elalvóban, kissé bizonytalanul, ráhajtotta a fejét.

Simon Márton: Rókák esküvője
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018