Benjamin Stevenson: Ebben a bankban mindenki tolvaj (részlet)

Prológus 

Tekintettel arra, hogy haldoklom, és csak egy tollam van, szerintem hagyjuk az udvariassági köröket.

A nevem Ernest Cunningham. A mai napig azt mondtam volna, hogy egészen elfogadható nyomozó vagyok. Nem hivatásos, és messze nem profi, de eddig három gyilkos tanúsíthatná (amennyiben az a kettő, amelyik meghalt, képes lenne állást foglalni a kérdésben), hogy tántoríthatatlan tudok lenni. Szóval: egészen elfogadhatónak tartottam magam. De ez a haldoklásos dolog azért sokat levon az értékemből.

Amennyiben furcsállnátok, hogy pont ezt a pillanatot választottam az emlékirataim lejegyzésére, hadd tisztázzam: nem szenvedtem halálos sérülést. Egyetlen végtagomat sem veszítettem el – és nem spriccel vér a csonkjukból –, nem került méreg a szervezetembe, és nem marcangolják a testemet lángok, pár másik balszerencsés illetővel ellentétben, akikről még szó esik a következő oldalakon. Egyszerűen csak itt ülök egy hűtőszekrény méretű acélláda jéghideg alján, amelyben számításaim szerint már csak nagyjából tizenöt órára elegendő levegő maradhatott. Mármint természetesen azt az oxigénmennyiséget levonva, amit üvöltözésre és hiábavaló dörömbölésre pazaroltam, holott az ajtó nyitókódját csak én ismerem. Néhány káromkodásom meglehetősen hosszúra sikerült, és elég sok levegőt felemésztett. Szóval legyen inkább tizennégy és fél óra. De megérte.

Mivel a tintám és a levegőm egyaránt véges, nincs lehetőség a háttértörténetem részletes taglalására, de annyit azért hadd mondjak el, ha bármit is olvastok az én tollamból, az nagy eséllyel annak a következménye, hogy megoldottam egy vagy több gyilkosságot. Én az aranykor detektívregényei között nőttem fel – olyan „fair play” krimik között, amelyekben a szerző lehetőséget biztosít az olvasónak arra, hogy a bemutatott nyomokból magától fejtse meg a rejtélyt –, aminek nagy hasznát vettem, amikor valódi gyilkosságokba csöppentem, majd megírtam őket. Büszkén állíthatom, hogy semmiféle kétség nem merülhet fel a narrátori becsületemet illetően az első három könyvemben szereplő esetek kapcsán. Mindegyikben a puszta igazságot mutattam be, pontosan úgy, ahogy én láttam. Az olvasók és a szerző együtt dolgozhattak a rejtély megoldásán. Nem titkoltam el, se nem hagytam ki szándékosan semmit. Ezt nevezik fair playnek.

Azért fogalmaztam úgy, hogy „nagy eséllyel”, mert ezúttal egy kicsit más a helyzet. Igen, most is történt egy erőszakos haláleset. Sőt, több. Alig tizennégy óra, és, lássuk csak… huszonkilenc perc múlva bekövetkezik még egy. Mint azt ígértem, mindent úgy fogok leírni és bemutatni nektek, ahogy én látom. Azonban az eddigiekkel ellentétben elkövetek egy mulasztást, amire az aranykorban igencsak ferde szemmel néztek volna: nem árulom el, ki a gyilkos.

Ugyanis még nem fejtettem meg.

Mire nekilátok az írásnak, általában már ki van pipálva a műfaj összes követelménye. El vannak varrva a szálak és a sebeim – nem feltétlenül ebben a sorrendben. Az esetek nagy részében ontok is vért, és kapok is – feltétlenül ebben a sorrendben. Az is megesett már velem, hogy egy gyanúsítottakkal teli szobában álltam, és egyenként mentem végig rajtuk, amíg a valódi gyilkoshoz vagy gyilkosokhoz nem értem. Általában ez a kedvenc részem; sokan szalonjelenetnek nevezik a katartikus csúcspontot, amelyet az olvasó és a nyomozó is teljes mértékben kiérdemelt. Ez az a rész, amiért az emberek belekezdenek egyáltalán egy krimibe.

Mivel én már ismerem a végkifejletet, irányba tudlak titeket állítani, és fel tudom hívni a figyelmeteket a lényegesebb nyomokra az út során, hogy a zárójelenetre ugyanolyan jól informált fotelnyomozók lehessetek, mint én, az igazi. Ha nem tudnám, ki a gyilkos, titeket sem terelhetnélek jó irányba. Persze, így is elmondhatok néhány olyan dolgot, amire érdemes odafigyelni: például hogy a túl könnyűnek látszó nyomok valószínűleg azok is. Viszont ez nem ugyanaz. Egy krimi olyan a vége nélkül, mintha kötelességtudóan megennéd a tökfőzeléket, és mégsem kapnál desszertet.

Természetesen vannak elméleteim. Már sikerült kiszűrnöm például néhány hamis nyomot, lelepleznem pár hazugságot és egy egész rakás indítékot összegyűjtöttem, mielőtt bezártak ide, de ennek a kriminek még mindig nincs meg a gyilkosa. És ami szintén nem vigasztal: a jelek szerint elég közel kerültem ahhoz, hogy meg akarjon szabadulni tőlem. Talán ezt nevezhetem az utolsó nyomnak. De mit fedeztem fel közvetlenül azelőtt, hogy ez az egész megtörtént, amitől bosszantó kellemetlenségből veszélyforrássá váltam valakinek a szemében?

Folyamatosan azt próbálom felidézni, mekkorák lehettek a hátamra nyomódó kezek – volt rajtuk gyűrű? –, és milyen ritmusban koppantak a távolodó léptek – mekkora lehetett a hosszuk, milyen cipőt viselhetett a tulajdonosuk? – a fémes ajtókondulás után. De hiába.

Az ironikus fordulatok a regényekben nagyon hatásosak tudnak lenni, a való életben viszont inkább csak idegesítő kitolásnak érződnek. Az elmúlt huszonnégy óra nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam bejutni ebbe a páncélszekrénybe. És most itt fogom tölteni életem hátralévő részét.

A készleteim ugyanolyan végesek, mint a rendelkezésemre álló oxigén. Van nálam egy jegyzetfüzet, egy toll és pár apróság: egy ujjnyi zseblámpa, aminek a fényénél írni tudok, egy vastag fekete filctoll, egy tönkretett rádió, egy mágnes, egy középiskolai kémiatankönyv és egy szinte teljesen üres lőfegyver. Ez utóbbi revolver, szabadon van a tára, és bár engem nem lehet fegyverszakértőnek nevezni, de így is látom, hogy csupán két golyó maradt benne. Szomjan halni nem fogok: egy üveg víz is van nálam – igen, egy üveg –, amit nem fogok meginni, mert nem az enyém. És lelkifurdalásom lenne, ha meginnám. Amúgy is sokkal nagyobb szükségem lenne levegőre, mint vízre. És amennyiben tényleg olyan szörnyű megfulladni, mint gondolom, akkor legalább van két pisztolygolyóm. Egy tartalékba.

A rendőrség előbb-utóbb fel fogja törni a széfet. Látni akarják, hogy mi hiányzik belőle. Persze ez sokadrangú prioritás lesz ahhoz képest, hogy összegyűjtsék az életben maradt túszokat, és átnézzék a pincében lévő páncélteremben támadt felfordulást. Még ha életben is maradok, mi véd meg attól, hogy az öt centi vastag acélajtó a falhoz passzírozzon, amikor lerobbantják a zsanérjairól? A rendőröknek semmi okuk nem lesz óvatoskodni. Senki sem tudja, hogy itt vagyok, mert azt sem tudja senki, hogy idejöttem kirabolni ezt az átkozott bankot.

Ja, igen. Megpróbáltam kirabolni egy bankot. Eleve ezzel kellett volna kezdenem.

Ráadásul nem is vagyok ezzel egyedül. Ebben a bankban mindenki tolvaj.

Tíz gyanúsított. Tíz rablás. Ezt már sikerült kiderítenem. És ha őrültségnek hangzik, nos, szerintem is az. Bár ahhoz már hozzászoktam, hogy mágnesként vonzanak a gyilkosságok, a rablás nekem új. Egyvalamit viszont sikerült megtanulnom: nem csak pénzt lehet ellopni egy bankból.

Amennyire tudom, az ellopott javak a következők: egy aranytoll, egy egydolláros, további összegek néhány ezertől huszonötmillió dollárig, egy kávéscsésze, egy élet, és hogy cukiskodjak is egy kicsit: egy szív.

A lista nem tartalmazza mind a tíz korábban említett lopást; még maradt pár olyan bűncselekmény és tolvaj, amivel és akivel kapcsolatban nem sikerült eljutnom a megfejtésig. Úgyhogy ez lesz a kerete a megoldásnak: minden gyanúsítotthoz hozzárendelek egy lopást. Ha érdemesnek tartottak valamit arra, hogy ellopják, akkor talán ölni is hajlandók érte. Ezekben a tolvajlásokban rejlik a gyilkossági kísérlet indítéka. Már csak az a kérdés, hogy melyikben.

De térjünk vissza az eredeti szálra. Miért szentelem az utolsó óráimat az írásnak? Mert ugyanúgy vetem papírra ezeket a dolgokat, ahogyan megoldani szoktam őket. Ha úgy teszek, mintha lenne valaki, aki elolvassa, akkor az aranykor krimijeinek szellemében tudom összerakni a nyomokat, az információk becsületes megosztásához tartva magam.

Úgy gondolom, ha végigmegyek az összes nyomon, talán megtalálom a megoldást. És ha ez mégsem sikerülne a következő tizennégy órában, talán akkor is elég információt tudok lejegyzetelni ahhoz, hogy aki elolvassa, összerakhassa a teljes képet.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy bosszuljátok meg a halálomat, vagy ilyesmi. Jó, azért nem bánnám, ha megtennétek.

Szóval ez a helyzet. Azzal, hogy leírom ezt az egészet, talán segíthetek nektek megoldani az eddigi gyilkosságokat, és egyúttal a következőt is.

A sajátomat.

Fordította: Farkas Veronika

Benjamin Stevenson:
Ebben a bankban mindenki tolvaj
Agave Könyvek, Budapest, 2026
400 oldal, teljes bolti ár 5980 Ft