Földes Jolán: Fej vagy írás (részlet)

Első fejezet

A matrózok munkája most érdekesebb, mint a csipkés hab és a színjátszó hullám. Összjátékuk pontos és hibátlan, mint a jó zenekaré. A manőver, a hajó lehorgonyzása úgy is hat, mint a nagy finálé, amit kifogástalan együttes játszik. Lecsapódnak a vasmacskák, a kötelek megfeszülnek a csigákon, a matrózok felegyenesednek, kész, lehullott a függöny.

Nem mindenki érezte így, de sokan, Martin Éva például, a magyar asszony, aki az ír mérnök mellett könyökölt a korláton. Konzekvensen irigyelt mindenkit, aki a világ és az anyag egy darabjával ismerősebb, mint ő. Kertészeket és földmíveseket szokott figyelni, akiknek keze alá baráti megadással simul a lágy, barna föld. Pillanatnyilag a matrózokat nézte sárga féltékenységgel.

Mesteremberek, a mozdulatuk otthonos és öntudatlanul biztonságos, meghitt kézzel nyúlnak kötélhez, csigához, koronghoz. Műhelyük a hajó, az utas csak utas rajta. Benéz, mint vevő az asztaloshoz, aztán tovább kell mennie, hiába csábítja a fák és pácok gyantás, szeszes szaga, hiába szereti lesni a gyalut és a surrogó körfűrészt.

– Mire várunk? – kérdezte valaki, és hárman is készségesen felelték, hogy a rendőrségre, útlevélvizsgálatra a hajón. Ott jönnek, ni, motorcsónakon, a próféta zöld zászlajával az orrán. A motorcsónak odasimult a hajóhoz, ingó falépcsők ereszkedtek le, a rendőrök felkapaszkodtak rajtuk. Vörös fezük alatt duzzadt a barna arcuk.

A motoros nyomában számtalan kis bárka. Lármásan, színesen körbetáncolják a hajót. Céltalan flottatüntetés: a bárkákról senki sem ment föl a hajóra, a hajóról senki sem szállt a bárkákba. Minek jönnek? Vidám, fellobogózott bárkaraj. Az evezősök arabul kiabálnak. Talán csak szórakoznak, üdvözölni jöttek a vendégeket, az idegen, nagy hajót.

A város felől heves fokhagymaillat árad. Középkori városokról olvasni, hogy kilométerekre érezhető volt a szaguk.

Az ír mérnök és a magyar asszony nem barátok, csak egymás mellett ültek ebédnél-vacsoránál a háromnapos út alatt. Most véletlenül kerültek egymás mellé. Az ír mérnök vasutat épít Szudánban.

– Három év – mondta elkeseredetten, és bámulta mogorván a vízszintes várost. – Három évig megint nem látok mást, mint meztelen néger napszámost.

– Senki fehér ember nincs a környéken?

– De, harminc mérföldnyire egy undok, vörös hajú skót. – Mély megvetéssel hozzátette: – Antialkoholista.

Az asszony elnevette magát, aztán gyorsan jóvá akarta tenni a dolgot és vigasztalóra igazította a hangját:

– Három év nem olyan nagy idő. Most is volt néhány szép hónapja.

– Európában sincs egy kutyám se – morogta a mérnök, közben haragudott önmagára, hogy mit magyaráz itt ennek a buta libának. Azért mégis tovább beszélt, mert talán három évig nem beszélhet megint. – No, igen, az anyám, szegény, de neki se ülhetek hónapokig a szoknyáján. Négy hétig voltam odahaza, aztán végigcsavarogtam Svájcot és Olaszországot. Hegyet akartam látni, meg tengert, ördög tudja, miért. Szudánban csak sivatag van és mocsár. Tudja, hogy elvesznek három év alatt a barátok?!

– És a hegy meg a tenger?

Buta liba – gondolta a mérnök újra, ingerülten. Kékharisnya. A hegy meg a tenger. Mit tud az ilyen, aki talán most mozdul ki először a fatornyos hazájából, tele mindenféle nagyképű ábránddal, hogy a hegy meg a tenger, meg az örök természet… Nem baj, majd megtanulja, gondolta a mérnök rosszindulattal, hogy nincs barát és rokon, talán csak a legközelebbi, az anya… és még az is! A mérnöknek eszébe jutott a térkép, és a kedve még rosszabb lett. Az anyjának mesélt valamit egyszer és közben a Nílust említette.

– A Nílus? – lepődött meg az öregasszony. – Hát Szudánban is van Nílus, nemcsak Egyiptomban?

A mérnök akkor meghökkenve nézett az anyjára, aztán a pillantása odavándorolt a könyvszekrényre. A legalsó polcon az a vastag könyv csupa térkép, iskolás napjainak legkedvesebb ajándéka.

– Soha nem nézted meg a térképet, anyám?
– Nem… – zavarodott meg az öregasszony. – Tudod, hogy nemigen értek hozzá, fiam.

A mérnök nem faggatta tovább, csak a háborúra gondolt, amikor anyjával együtt bújták a térképet és keresgélték rajta, merre jár az idősebbik fiú. Akkor értett hozzá az anyja. Igaz, háború volt, a nagyobbik fiút a halál fenyegette.

Engem is – morgott befelé a mérnök. – Malária és fekete himlő és vérhas.

Lányokról kellene érdeklődnöm – gondolta mellette a magyar asszony. Az ember annyi megható történetet olvas lányokról, akik várnak, és akik lemennek vőlegényük után a trópusok magányába. Miért nem nősül az ilyen? A kérdést persze nem mondta ki, mostanában semmi kedve nem volt propagandát csinálni a házasságnak, de különben sem akart túl közel kerülni idegen bánatokhoz.

A rendőrökkel az utasoknak alig akadt dolga, mint az hamarosan kiderült. Csak két tiszt ült össze velük és rakott elébük okmányokat és útleveleket. De aztán a fedélköz szegényei kerültek sorra, a vizsgálat hirtelen elmélyült és már mindenki tudta, hogy órákig fog tartani a várakozás.

Mindegy, ez már az utolsó akkordja volt az utazásnak. Egyszer mégis eltávozik a motoros, a hajó felszedi a horgonyt, lassan beúszik a kikötőbe, az oldala odasimul a rakparthoz. Még néhány perc, legfeljebb egy óra. Utazás – az élet néha új, távoli játszóterekre küldi a gyerekeit. Amíg egyikről a másikra ér az ember, addig csönd van, elnapolás, vakáció. Katonák érezhették így magukat a háborúban, mikor egyik frontról a másikra vitték őket. Hat ló, negyven ember. Gránát nem csap a vagonba, lehet pihenni a szennyes padlón, békésen kipillantani a deres mezőkre. A sors felfüggesztve várakozik, indulástól a megérkezésig…

A kis motoros csónakon lengett a félholdas zöld zászló. Nemzeti ünnepeken ilyen zöld zászlókat tesznek ki a házakra. Nemzeti ünnepeken még idegenebb az idegen, mint máskor.

Az asszony a fellobogózott Palermóban egyszer megkérdezett egy pincért:

– Milyen ünnep van ma?
– Szeptember huszadika – felelte készségesen az ember.

Odahaza épp ilyen természetesen mondják: március tizenötödike. A dátum az odavalósinak mindent elárul, ezer emléket idéz, szabadságharcot, levert forradalmat, harcias szavalatokat régi iskolai ünnepélyeken. Az idegen nézi a zászlót és vállat von. Az ünnep jó, mert akkor is megáll az élet. A magánélet nem áll meg…, milyen helytelen!

A hajóorvos jött fel a fedélzetre, intett az asszonynak a szemével, jelezve, hogy beszélni akar vele.

– Éva – súgta gyorsan –, tudod, hogy péntekig áll itt a hajó. Az három nap még. Feljössz hozzám, ugye? Nem lát meg senki, délután majdnem üres a hajó. Holnap feljössz? Ígérd meg. Holnapután is.

Az asszony szórakozott jóindulattal bólintott. Tudta, hogy nem fog eljönni, de minek azt megmondani. Ha nem nézett rá, nem is emlékezett az orvos arcára. Csak a sárga selyem házikabátját látta még mindig, az kedves volt, olyan naivan világfias. Ebben fogadta őt délutánonként, és vermuttal kínálta. Soha ilyen fölösleges látogatásokat, mint a kis hajóorvos kabinjában… Nem változott semmi.

Az orvos kezet csókolt, odasúgta még egyszer, hogy domani, holnap. Éva mosolygott, és azt gondolta, kár, hogy nincs kinek elmesélni a dolgot, egy barátnőnek természetesen, mert ilyesmit csak asszonynak lehet. Okos nők méltányolják az ilyen történeteket és ő jól mondaná el, mókásan, kis, kesernyés humorral.

– Tudod, akkor elhatároztam, hogy huszonnégy órán belül megcsalom Őt. Megcsalom… Nagyképű és egocentrikus szó, hiszen Ő nem érzi csalásnak, Ő küldött el, elbocsátott. No, mindegy. Én azt hittem, segít rajtam, ha megteszem. A kezdő házasságtörők gyerekes elképzelése, hogy csak egyszer kell félrelépni és azzal már meg is szünt a sokéves szolgaság, kitörlődött az emlék, felszabadult a lélek. Szóval, indul a hajó, ő lent áll a rakparton, és én integetek neki. Mellékesen fuldoklom a keserűségtől és szakad szét a szívem. Nem mondta, hogy: maradj. Végig nem mondta, egy szóval sem mondta. Huszonnégy órán belül megcsalom, hajtogatom magamban, gyűlölködve és ostobán. Huszonnégy órán belül, ismétlem, és akkor odaáll mellém a fiú. Fiatal férfi. Ez lesz az, döntöttem el gyorsan. Rá se néztem jóformán, mert a lengedező zsebkendő fehér foltjára tapadt a tekintetem, szívszorongva az éjszakában, a távolodó rakparton. Csak úgy félvállról eldöntöttem, hogy ő lesz az, de majd holnap, huszonnégy órám van, ráérek. Másnap a szegény fiú nekiállt udvarolni. Szabályos olasz stílusú udvarlás, tudod, az ilyesminek szent és évszázados tradíciója van, majdnem klasszikus remekmű. Tűz, csillag, vágyódás, a szerelem piros virága. Hallatlan gráciával tudják mondani, és mondják, és mondják…, könnyedén, rajongó, csillogó szemekkel. Hagytam dolgozni szegényt, pedig már az elején tudtam, hogy úgyis… De kedves volt, mulatságos volt. Elhagyott feleségnek nektár az ilyesmi. Aztán vonakodva engedtem a könyörgésnek és bementem a kabinjába vermutot inni. Aztán kijöttem és nem voltam boldogabb. Hogy akkor miért nem hagytam abba? Három nap az út Trieszttől Egyiptomig. Három napért az ember nem magyarázkodik. Még csak tengeri beteg sem voltam. Különben, ő volt a hajóorvos.

Ligeti János jött fel a fedélzetre, a magyar egyetemi tanár, aki már nem magyar egyetemi tanár többé. Már évek óta nem az, mert rosszul választotta meg a vallását, és mert politikailag ügyetlen, nem az időszerű eszmékért lelkesedő ember. Az utolsó években órákat adott művelődni vágyó fiatal úrilányoknak. Művészettörténetre oktatta őket, mert ezt óhajtották. Ligeti utálta a művészettörténetet. Ő történész volt, és elsősorban a népvándorlás kora érdekelte.

– Ma viszont abban a korban élünk, amikor főleg egyetemi tanárok vándorolnak – mondta egyik este Évának. Ligeti Jánost a kalkuttai egyetemre hívták meg előadónak. Már évekkel előbb hívták, de akkor a beteg felesége miatt nem mehetett.

Éva bólogatott.

A hajón még hárman voltak ezzel a szakmával. Mostanában sok öreg és öregedő egyetemi tanár vág neki a tengernek. Nagy részük Amerikába indul, Ligeti János Kalkuttába. A hajón utazó másik háromból az egyik szintén Indiába, a másik kettő Palesztinába. Azelőtt fiatal emberek csinálták az ilyesmit, aztán, mikor őszülni, kopaszodni kezdtek, szépen hazajöttek a gyűjteményükkel, esetleg egy egzotikus feleséggel. Villát vettek, rózsafát nyestek, és a titkárnőjüknek diktálták az utazásaik történetét. Most szerte a világon szállodaszobákban laknak öreg egyetemi tanárok, bonyolult politikai konstellációk miatt, amelyekből rendszerint keveset értenek.

– Maga miatt nem tudtam dolgozni – közölte Ligeti János ünnepélyesen és hetvenkedve. – Az első néhány előadásomat meg akartam írni az úton, mert annyira még nem vagyok jóban az angol nyelvvel, hogy szabad előadást tudjak tartani azoknak a feketéknek.

Éva majdnem elnevette magát, mert Ligeti főleg beteg volt az utazás három napja alatt. Olyan sima nem lehetett a tenger, hogy ő zavaró mozgásokat ne észleljen, és aggódva ne szorongassa a pulzusát. A félelemtől betegebb volt, mintha tényleg tengeri beteg lett volna. Csak esténként derült fel, és olyankor a zongorához ült, magyar dalokat játszott, keserű és őszinte honfibúval. Éva ártatlannak érezte magát, amiért Ligeti nem dolgozott, de most, búcsúzás előtt, nem akarta a tengeri betegséggel ugratni.

– Innen nélkülem utazik tovább, nem lesz, aki zavarja. S ha ugyan nem köt nőismeretséget az indiai hajón, szép nyugodtan megírhatja az előadásait.

– Igen – Ligeti egyszerre elkedvetlenedett –, és ki tudja, mikor beszélhetek újra magyarul. Úgy megörültem magának, amikor Triesztben összetalálkoztunk.

– Emlékszik, hogy utált annak idején? – Éva végre megkérdezte, amit egész úton meg szeretett volna kérdezni, de nem merte, mert olyan búsongó, kivándorló hangulatban volt Ligeti, amikor éppen nem a tengeri betegségtől félt. A tanítványa volt valaha, és akkoriban a tanár hanyagnak, közönyösnek és tiszteletlennek tartotta Évát, és nem minden alap nélkül.

– Nem igaz – tiltakozott hevesen a tanár. – Vásott csitri volt, és ezt néha felróttam magának, amiért éppen maga utált engem.

– Drága János – nevetett Éva a három bánatos nap közös melegével –, most nagyon kedvelem. Elég ez?

Ligeti János morgott, elnézett valamerre, könnyes lett a szeme. Milyen különös dolgok történnek egy ilyen tanár úrral, ha kitépik a földjéből és elkergetik Indiába. Ligeti János például férfi lett. Nem főfoglalkozás képpen, főfoglalkozásnak boldogtalan lett, de közben férfi is, amire azelőtt nem volt ideje. A hajóút alatt mintha kissé kakasszerűen parádézott volna Évának, régi sikerekről beszélt, asszonyokról, akik szerették. Ez nem az első este volt, mert akkor még a halott felesége képét mutatta, aki miatt állástalanul nyomorgott Pesten. A beteg asszony nem bírta volna az indiai körülményeket.

Merengő arc nézett Évára a fényképről, és János nem hallhatta, amit Éva a merengő arcnak felelt: – Úgy se rossz, ahogy te csináltad. Az én módszerem hosszadalmasabb és fárasztóbb. De te vért köptél vagy a szíved volt gyenge, ilyen hétköznapi, emberi dolgok történtek veled, én pedig kétségbeejtően egészséges vagyok. És annyira nem érdeklem magamat, hogy merő indolenciából túlélek mindent. Pillanatnyilag nehéz lenne eldönteni, hogy melyikünk a halott.

Visszaadta a képet Ligetinek:
– Maga rosszkor maradt egyedül, János.
– Nagyon rosszkor.

Ugyan, rázta meg a fejét gondolatban Éva, ez mégsem igaz. Egyformán rosszkor marad az ember egyedül, akármikor történik meg vele. Hogy rosszabb ilyenkor, amikor már nem elég fiatal ahhoz, hogy felejtsen, és nem elég öreg ahhoz, hogy emlékezzék? Lehet. Ilyesmiket csak úgy, felelősség nélkül gondol az ember.

Ligeti Jánost másnapra már megszállta az a furcsa újfajta férfiasság. Legényes hetykeséget vitt a gesztusaiba, a hangjába, s bizonygatta, talán csak önmagának, hogy még nem öreg.

Éva nem hitte, hogy különösebben tetszenék Jánosnak. De talán Éva volt az utolsó fajtájabeli a hosszú hontalanság előtt, talán az utolsó asszony a hosszú öregség előtt, talán az utolsó ember a hosszú hallgatás előtt. Öreg egyetemi tanárok szerte a világban, vonatokon, hosszújáratú hajókon talán így szorítják szívükhöz a haza és az ifjúság utolsó emlékét.

– Nemsokára elválunk, Éva. Megcsókol búcsúzóul?
– Meg.

A rendőrök mintha szedelőzködnének. Ketten már le is szálltak a motorcsónakba. Nyüzsgés és szóvihar tört ki a fedélzeten, a készülődés izgatott zsivaja. Most megint világosan látszott, hogy két különböző ember van a hajón: az egyik csoport az Egyiptomban élő, hazatérő görögök és arabok, akik üzleti úton vagy szabadságon voltak Európában, és most vidám hangoskodással kémlelték a kikötőt, ahol ismerősök várták érkezésüket. A másik csoportot az idegenek alkották, a messziről indult, sápadt kincskeresők, akik hallgatagon, szorongva rótták fel-alá a fedélzetet, és néha visszapillantottak az öböl bejáratán túlra, a nyílt tenger felé. A hazatérők már a hajón is otthonosan mozogtak, nagyokat ittak, víg dáridókat csaptak. Az idegenek is nagyokat ittak, csak éppen elmélyült csöndességben.

Doehner, a szintén Kalkuttába utazó tanár odajött, és meghívta őket egy búcsú-viszkire. Annyira még van idő, ha a csomagokat már elintézték.

– És a két honfitársa? – kérdezte Éva. A két Palesztinába igyekvőre gondolt, akik szintén németek és zsidók és egyetemi tanárok…

Doehner megértette a kérdést, de mintha kicsit megsértődött volna rajta. Igaz, igaz… Éva ráeszmélt, hogy a három sorstárs nem különösebben kedveli egymást. Doehner leereszkedő és hűvös, a másik kettő hűvös és ellenséges, mert Doehner világhírű ember, elméleteket és téziseket neveztek el róla, amazok meg csak afféle másodrendű bolygók. „A tudomány napszámosai” – mondják majd róluk a temetésükön. Doehner abban is különbözik tőlük, hogy őt nem hajították ki Németországból, és érte eddig is versenyeztek a külföldi egyetemek. Harmadik éve tanít Kalkuttában.

Bolondok – gondolta Éva –, szétkergették őket, mint amikor csizma tapos a hangyabolyba, és még mindig azon elmélkednek, vajon melyik a főhangya…

Megismételte a kérdést.
– Alighanem csomagolnak – válaszolt szórakozottan Doehner.
– Nem – mondta Éva erélyesen –, itt ácsorognak a fedélzeten. Szólok nekik.

Közben jutott eszébe, hogy ő maga is csak Doehner vendége, és illetlenül viselkedik. Vállat vont, és odament a két némethez. Elég ridegen fogadták.

– Köszönjük, mi nem iszunk – felelt a meghívásra az idősebbik tanár, Fischer.
– Hitler sem! – vágta rá Éva hevesen.

A fiatalabb összeráncolta a homlokát, és válaszra nyitotta a száját, de az idősebbik elmosolyodott, kissé felemelte a kezét – esős, ködös májusból jött az édes, forró napsütésbe a lustán morajló tengeren keresztül, előtte a fantasztikus város, amit mintha lapos, hófehér dominókövekből építettek volna, talán az izgatott hajó búcsúhangulata is megfogta. Intett a társának, mielőtt az megszólalhatott volna.

– Kérünk bocsánatot, és köszönjük, hogy valaki törődik velünk. A meghívást elfogadjuk.
– És ehhez Hitler szokásai kellettek…? – mosolygott Éva.

A bárban pillanatnyi zavar ült a társaságra, de az öregúr már határozottan megenyhült, Doehner pedig elfelejtette a sértődést, és külsejéhez híven úgy viselkedett, mint finom, atyai diplomata.

– Búcsúzunk – mondta kis, lankadt mozdulattal. – Szerettünk volna utoljára még kezet szorítani.

Földes Jolán: Fej vagy írás
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2026
240 oldal, teljes bolti ár 4800 Ft,