Mészöly Ágnes: Átkozott örökség (részlet)

TÉL ~~ I. December

|| 1 ||

– Megint bántod azt a kisleányt! – hallom.
A vénasszony hangja és a fapapucs egyszerre csattan a hátamon.
Célozni, azt tud a rohadt boszorkány.
Háttal állok neki. Kati egyre hangosabban visít, de így is hallom, ahogy a banya a maradék fél pár papucsában sántikál felénk a gyöngykaviccsal felszórt udvaron keresztül.

– Nem én kezdtem – sziszegem Kati arcába a fogaim között. – Most megúsztad, de ezt még megkeserülöd!

Megmarkolom a vállánál, a körmeim a buggyos ujjú, hímzett blúzon keresztül a bőrébe mélyednek, elrántom a disznóól fehérre meszelt, tapasztott vályogfalától, és megpördülök vele. Először azt gondolom, hogy magam elé tartom, élő pajzsnak, mint az a török katona a hercegnőt a filmben, amire tavaly vittek el minket az intézetből. De hamar rájövök, hogy nincs értelme.

A töröknek csak fél tucat keresztes lovaggal kellett szembeszállnia, de ez a vénasszony rosszabb a hétfejű sárkánynál is.

Tiszta erőből ellököm magamtól Katit, megremeg a föld, ahogy elvágódik rajta. A gyöngykavics szanaszét spriccel, olyan, mintha Kati pocsolyába esett volna, csak vízcseppek helyett apró, szúrós kövecskék repülnek szerteszét. Szeretem a hangjukat, szeretek mezítláb lépkedni rajtuk, szeretem, hogy minden egyes darabka különböző színű és formájú, messziről mégis egyformának tűnnek. Semmi mást nem szeretek ezen az átkozott helyen, csak a gyöngykavicsot, meg talán az óriási körtefát a ház előtt. De most nincs időm ezen gondolkodni, nincs időm semmin gondolkodni, pedig a gondolat gyors, mint a táltos paripa a mesékben, egy szempillantás alatt elrepít az Üveghegyen túlra.

A boszorkány nem gyors, de nem is kell átkelnie hetedhét országon, csak a nyári konyha sarkától a disznóólig akar eljutni. Viccesen biceg, aztán észbe kap, és leveszi a jobb lábáról is a fapapucsot.

Ideje menekülnöm.

A padlás a legjobb búvóhely, a szakadék létrán nem mer utánam jönni a vénasszony, ott fenn, a galambszar meg a lomok között ki tudom várni, amíg csillapodik a haragja. Akkor sem úszom meg a büntetést, de a fakanál, sőt, még a szíj is jobb, mint a fapapucs, főleg, ha már elpárolgott a boszorkány dühe. Már ha nem a vénember üt velük, ő azzal a szelíd, ájtatos képével akkorákat tud sózni a hátamra, hogy majdnem beszakad. És a verés után még jön a prédikáció is, aztán meg kell csókolni a szíj csatos végét, és megköszönni a nevelést.

A múltkor alig bírtam utána begyalogolni az iskolába. Az egyik felsős tanár, a hosszú hajú, szakállas pasas meg is kérdezte, bántottak-e otthon, persze hogy azt mondtam, hogy csak leestem a körtefáról, de nem hagyott békén, tovább faggatott, hogy megpofoztak vagy megrúgtak esetleg, én meg mondtam neki, hogy az én drága nevelőszüleim soha nem illetnek sem engem, sem a mostohahúgomat sem kézzel, sem lábbal, és nem is hazudtam, mert Kati sosem kap ki. Kati szép, szófogadó, gyöngybetűkkel írja a leckét, nem felesel, apukának meg anyukának hívja a vénembert meg a vénasszonyt, csak nekem mondja azt, hogy zabigyerek, meg hogy az anyám egy büdös kurva áruló. Azt is csak csendben, és csendben tépi ki a rajzaimat a füzetből, meg csendben töri ki az összes ceruzám hegyét, mint például most. De azért nem kap sem szidást, sem büntetést.

Engem meg vagy szíjjal, vagy fakanállal vernek. Esetleg papuccsal, ha az van kéznél.

De a padlás most reménytelen, a nyári konyha mellett van a létra, és a vénasszony elállja az utat. Gyerünk a telek vége felé, hogy átmásszak a kerítésen, és vissza se jöjjek napszálltáig!

Sarkon fordulok, és a disznóól falának támaszkodva meglódulok. Meztelen talpam megcsúszik a gyöngykavicson, a térdem megbicsaklik, de nem esek el, már a füvön futok, amit rövidre csipkedtek a kacsák meg a libák. Elszaladok a baromfiudvar mellett, a budi mellett, hátul, a veteményesben, mint egy hadsereg, sorakoznak a karóra futtatott paprikák meg paradicsomok. Átvágok közöttük, és már majdnem elérem a kerítést, amikor átesek a bádogvödrön.

A nyavalyás boszorkány az ágyás végében hagyta locsolás után!

Sajog a sípcsontom, vérezni kezd, de nincs időm apróságokkal foglalkozni. Négykézláb mászok tovább, aztán érzem, hogy a vénasszony belemarkol a hajamba, olyan erővel, hogy majdnem leszakad a fejem a nyakamról. Nekilódít a kerítésnek, a szuvas, öreg deszka reccsen egy nagyot, összekuporodnék a tövében, de a boszorkány erejét meghétszerezi a harag, felránt, aztán vissza is lök a földre, most az én hátam puffan a száraz homokon. Belemarkolok a gyűlöletes porba, eszembe jut, hogy mennyire utálom a homokot, jobban, mint Katit, a vénembert meg a vénasszonyt együttvéve. Otthon nem volt soha por, nem volt homok, az utcákon eső után acélfényűen csillogott az aszfalt, az illata a villamoscsilingeléssel kúszott be az ablakon, és anya meséivel ringatott álomba.

Itt nincs eső. Nincs aszfaltillat, és nincs anya sem, hogy megvédjen a vénasszonytól.

A nap kegyetlenül tűz a fakókék ég közepén, elvakít, aztán egy árnyék magasodik fölém. A vénasszony arcát görcsbe rántja a gyűlölet, ahogy a fejemre sújt a jobblábas fapapuccsal egyszer, kétszer, háromszor, sokszor.

Félek, hogy megöl.

Vagy ha nem, én ölöm meg őt.