Markovics Botond: Bionauták a végtelenben (részlet)

Yis Venter naplója:
Egy beszélgetés Vírussal

Vírus azt mondta, az emberiség menthetetlen. A karneuszok megérkeztek a Földhöz, hatalmas biogépezeteik néhány év alatt letarolják a felszínt, és minden információmorzsát kisajtolnak belőle. Nem lehet őket elpusztítani.

– De mi is egy halott karneuszban rejtőzködünk! – fakadtam ki. – Ezt is te ölted meg, nem?

– Ezer évbe telt, mire módszeresen elvágtam a többi karneuszba vezető idegvégződéseit, és leállítottam az összes szívét. A bolygódnak viszont csak évei maradtak. Nincsen elegendő erőforrásotok egy évtizedeken, évszázadokon át tartó védekezéshez. A karneuszok ellen senkinek nincs. A legtöbb faj végül feladja. Ti is fel fogjátok adni.

– Muszáj lennie valami megoldásnak!

– Ha az emberek kellően kitartóak, akkor néhányan túlélik. Elmenekültök más bolygókra, ahol évszázadok múlva újra megtalálnak benneteket, és akkor majd megint menekülnötök kell. Rettegve, megtörve, de élni fogtok. A Földet azonban nem lehet megmenteni. A karneuszok ellen csak idebent van esélyünk harcolni. De ne aggódjon az Éles! El fogjuk pusztítani őket.

1. A bolygóevők

Yis egy lebegő rezgőkorongon ült, lábát az ötszáz méteres mélység felett lógatta, és az alatta elterülő, félhomályos bendőt figyelte, amelybe a közeli garatnyílásból dübörögve ömlött a Földről feltépett biomassza.

A garat éppen egy nagyváros romjait okádta ki magából. Téglaházak csonkjai, vasbeton tömbök, megcsavarodott vonatszerelvények, színesre mázolt buszok, piaci kacatok tömkelege torlódott egymásra.

Minden percben tízezrek halhattak meg odalent: nyakukat szegték a zuhanás végén, megfulladtak az emésztőtenger savgőzétől, vagy összezúzta őket a rájuk omló törmelék.

Yis komoran nézte a pusztítást, de mostanra már nem érzett semmit.

Vírus azt a feladatot bízta rá, hogy minél több embert mentsen ki innen, ezért ő egyedül ezzel törődött.

A dübörgés alábbhagyott, az anyagfolyam apadni kezdett, ami annak az előjele volt, hogy a karneusz hamarosan egy másik garatba tereli a masszát. Yis korábban körberepülte a bendőt, és a több száz kilométer átmérőjű üreges szerv mélyén nyolc garatnyílást számolt össze, amelyek váltogatásával a karneusz időt hagyott magának az emésztésre.

Yis eleinte abban reménykedett, hogy a bendő talán a Föld közelében lebegő egyik karneusz testében található, ami azt jelentette volna, hogy az otthona csupán karnyújtásnyira van tőle. Sajnos ez hiú ábrándnak bizonyult: továbbra is a Karneusz-halmaz mélyén voltak, tizenháromezer fényévnyire a Földtől, ráadásul Vírustól megtudta azt is, hogy nem is ez az egyetlen bendő, amelyik a bolygójukat emésztette.

Eljött az idő.

Yis vonásai megkeményedtek. Megtörölte a fullasztó forróságtól gyöngyöző homlokát, majd megkocogtatta a repkorongja peremét. A korongot négy rezgő alkotta, és most az egyikük kivált belőle, majd arasznyi, csillogó téglatestté formázta magát. Öt pár lábával ritmikusan topogott, mintha táncolna.

– Készen álltok, Zümm?

A rezgő füttyentésre hasonló hangot adott ki magából, majd Yis vállára szökkent. Ő pedig feltápászkodott, lábát szétvetette a talapzaton, és tekintetét az emésztőtengerben felgyűlt hordalékra szegezte. Emberek kezdtek kibotorkálni a romok közül, zavarodottan tébláboltak, kiabáltak, zokogtak, a szeretteiket szólongatták.

A tudásfalók, amelyek egy korábbi, elapadt garatömlés távoli roncsszigete körül csoportosultak, ekkor szinte egyszerre indultak meg a friss törmelékhalom felé. Meglepően fürgén haladtak roppant uborkaforma testük öt sáskalábán.

Yis először abban a bendőben látott ilyen lényt, ahol hajdanán a szilexek rájuk támadtak.

Aprót dobbantott a jobb lábával, mire a repkorongja megiramodott, és meredek ívben lefelé suhant. Gyorsnak kellett lenniük, arra sem volt idejük, hogy a sokkos állapotban lévő túlélőknek elmagyarázza, mi történik körülöttük.

Az odalent gyülekező rezgők közben egy mesterséges szájat formáltak, egy féregjáratot, amelyből néhány pillanattal később sokezernyi fajtársuk özönlött elő. Rovarszerű szárnyaik olyan gyorsan verdestek, hogy a levegőt vibráló, sistergő, kellemetlen hangorkán töltötte be.

Yis lefelé intett a karjával, Zümm pedig továbbította a parancsát a társainak.

A rezgőraj kis különítményekre vált szét, amelyek aztán úgy csaptak le, akár a ragadozó madarak. Ötösével összeállva a magasba emeltek egy-egy embert, és amint ez sikerült, azonnal visszaindultak velük a száj felé.

A rajzás szemmel követhetetlen káosszá vált.

Aztán néhány perccel később a savtengerben csörtető, óriás tudásfalók közül az első dülöngélve fellépett a roncsok közé.

Yis azonnal jelzett a rezgőknek. A legtöbb kis lény a roncsok közé rejtőzött, ő pedig a repkorongján az utolsó elragadott emberekkel együtt beröppent a három méter átmérőjű mesterséges szájba, amelyet a rezgők utána azonnal elbontottak.

Több ezer embert mentettek ki néhány perc alatt. És több tízezret voltak kénytelenek maguk mögött hagyni meghalni.

Yist sötétség vette körül, megperdült körülötte a világ, a halántékában enyhe nyomást érzett. Aztán már ki is bukkant a túloldalon, egy félhomályos, szikkadt falú húscsarnokban. A levegő száraz volt, a hőmérséklet viszont a bendő forróságához képest jóval hűvösebbnek érződött.

A hely zsúfolásig telt menekültekkel.

A magasban Yis felnagyított holografikus képmása lebegett, amely újra és újra elismételte a korábban felmondott üzenetet arról, hogy hová kerültek, és mi történt velük:

– Ennek a halott karneusznak a teste biztonságos menedéket nyújt. A lény teljes pusztulása még közel egy évszázadig eltart, ezért a húsa bizonyos részeken az utókeringés miatt továbbra is ehető, a testnedveiből pedig iható folyadékot szűrünk le. Több tízezer hozzátok hasonló túlélőt mentettünk ki az elmúlt hónapokban. Ők is mind itt vannak, különböző csarnokokban. Ne féljetek! Biztonságban vagytok…

A rémült vagy dühös kiáltások többsége ismeretlen nyelven harsant, Yis pedig úgy vélte, az újonnan kimentett, rémült tekintetű emberek pakisztániak, és a nyelv nagy eséllyel urdu lehetett.

Viszont sok kétségbeesett kérdés világnyelven harsant:
– Mihez kezdünk itt? Hogy jutunk vissza az otthonunkba?
– A fiam! Nem láttad a fiamat?
– Haza akarok menni!
– Ez a bűz elviselhetetlen!
– Hol van Hussain és Shazira?! Shazira!

Yis számtalanszor szembesült már ezzel a tömeges pánikkal, de senkinek nem tudott segíteni.

Felvillant előtte Elisha és Lorelei arca. Egy éve hagyta magukra őket, és csak reménykedett, hogy jól vannak. Vajon mekkorára nőtt már Lorelei? És hogy viseli a helyzetet Elisha? Biztosan gyűlölik, amiért szó nélkül hátrahagyta őket, még ha az ő érdekükben tette is. Ők nem ismerték Vírust.

Néha a fülében csengett Lorelei kacagása, és tisztán látta maga előtt az utolsó közös napjuk emlékeit. Ahogy a kislánya azzal a csőkarddal hadonászott, majd egymásnak felelve mondták el a lovagi rigmust. Magában időnként még most is elmormolta: Kard a kézben, bátorság a szívben. A lovag sosem hátrál, csak ha túl nagy a sárkány…

Ha ennek vége, meg fogja keresni őket.

A legtöbb túlélő rezignáltan bámulta az új érkezőket. Néhányan végül feltápászkodtak, és megpróbáltak segíteni: vödrökből vizet kínáltak, konzerveket osztogattak a felhalmozott közös készletből, vagy csak egy öleléssel igyekeztek megnyugtatni a zokogókat. Ezernyi személyes tragédia fájdalma hömpölygött végig a csarnokban.

Yis a repkorongján végigsuhant a menekültek felett. Már jó ideje nem érdekelte, hogyan tekintenek rá, félnek-e tőle, gyűlölik, vagy éppen valamiféle szörnyetegnek gondolják. Csak tette a dolgát.

Markovics Botond: Bionauták a végtelenben
Agave Könyvek, Budapest, 2026
320 oldal, teljes bolti ár 5280 Ft