Ki dönt? | James Islington: A sokaság akarata; A kevesek ereje (Hierarchia 1-2.)

Posted on 2026.11.18. Szerző:

0


Paddington |

A fantasy művek legtöbbje már az első oldalakon kézen fogja az olvasót, alaposan bemutatja a világát, elmagyarázza a szabályait, majd gondosan végigvezeti a történeten. James Islington Hierarchia-sorozata nem ilyen. Itt az olvasónak keményen meg kell dolgoznia azért, hogy megértse, mi történik körülötte, és még akkor sem lehet biztos benne, hogy jól értette. Az eddig magyarul megjelent két kötet, A sokaság akarata és A kevesek ereje összesen több mint 1700 oldal, de a szerzőnek még ennyi sem elég ahhoz, hogy mindent elmagyarázzon. Vagy inkább nem is akar mindent elmagyarázni. És talán éppen ettől olyan különleges ez a fantáziavilág.

Islington világépítése ugyanis egészen rendkívüli. A fantasy-irodalomban persze nehéz olyasmit kitalálni, aminek ne lenne valamilyen előzménye, és a Hierarchia világában is fellelhetők ismerős elemek. Az ókori Rómát idéző társadalmi berendezkedés, a szigorú kasztrendszer, az elitképzés, a politikai intrikák, a titkos ellenállás és a különleges képességek birtokosaként kiválasztott fiatal története külön-külön egyáltalán nem újdonság. Islington azonban mindezt olyan rendszerbe szervezi, amelynek sajátos logikája van.

Ráadásul a hatalom működésének alapja egy meglehetősen hátborzongató ötlet. Ebben a világban az emberek szó szerint átadják akaratuk egy részét a felettük állóknak. A társadalom működését az teszi lehetővé, hogy a sokaság ereje a kevesek kezében összpontosul. A hatalom tehát nem egyszerűen politikai vagy gazdasági kérdés, hanem az egyén személyes erejének, önrendelkezésének feláldozására épül. Meglehetősen szemléletes metafora arra, hogyan működhetnek az olyan elnyomó társadalmi rendszerek, amelyekben a kiváltságos kisebbség hatalmának alapja a többség munkája, engedelmessége és lemondása.

Az első kötet főhőse, Vis Telimus nem az, akinek mondja magát. A múltja, valódi személyazonossága és céljai fokozatosan bontakoznak ki, miközben bekerül a Hierarchia elitjének utánpótlását nevelő akadémiára. Az iskolai történetszál első pillantásra akár a jól ismert mágikus, sötét vagy katonai akadémiák világát is idézhetné, de itt a tanulás, a versengés és a barátságok mögött folyamatosan ott húzódik a politikai hatalom, az erőszak és a manipuláció. Ráadásul a főszereplőnek nem egyszerűen sikeresnek kell lennie, hanem túl is kell élnie a körülötte zajló játszmákat.

Vis érdekes figura, mert egyszerre nagyon rokonszenves és kifejezetten ellenszenves. Könnyű együttérezni vele, amikor megismerjük a veszteségeit, a kiszolgáltatottságát és az igazságtalanságokat, amelyek ellen küzd. Intelligens, kitartó, találékony, és nem hiányzik belőle az együttérzés sem. Ugyanakkor időnként elképesztően öntelt, manipulatív és önző. Hajlamos azt gondolni, hogy mindenkinél jobban átlátja a helyzetet, és hogy a saját céljai érdekében szinte bármit megtehet. Sokszor éppen azokat sodorja veszélybe, akik számára fontosak. A szerző szerencsére nem próbálja mindenáron szerethetővé tenni. Vis nem hibátlan hős, hanem olyan ember, akinek a döntéseit néha megértjük, máskor viszont legszívesebben alaposan megráznánk a nyakánál fogva.

És ezzel el is jutunk a sorozat legérdekesebb kérdéséhez. Mert bár a történet tele van titkokkal, harcokkal, politikai összeesküvésekkel és fantasztikus elemekkel, számomra a központi témája mégis az egyén szerepe és a választás szabadsága. Mennyire vagyunk urai saját döntéseinknek? Mennyiben határoznak meg bennünket a körülményeink? Meddig igazolhatók a rossz eszközök egy jó cél érdekében? És mi történik akkor, ha az embernek valóban lehetősége nyílik másképpen dönteni?

Ezek a kérdések már az első kötetben is végig jelen vannak, de a másodikban egészen új dimenziót kapnak. Szó szerint. A kevesek ereje ugyanis nem egyszerűen folytatja az előző könyv történetét, hanem meg is sokszorozza. Vis immár három párhuzamos világban létezik, és a három változatának egymástól eltérő körülmények között kell boldogulnia. Res, Obiteum és Luceum nem csupán három különböző helyszín, hanem három eltérő történelmi, társadalmi és kulturális közeg, saját szabályokkal, konfliktusokkal és szereplőkkel. A római ihletésű világ mellé egészen más hangulatú civilizációk kerülnek, miközben fokozatosan az is kiderül, hogy a három világ létezése és kapcsolata korántsem véletlen.

Ez kétségtelenül bravúros írói vállalkozás, de az olvasótól is komoly erőfeszítést követel. Míg az első kötetben egy rendkívül összetett világot kellett átlátnunk, a másodikban már három történetszálat kell párhuzamosan követni, háromféle környezetben, rengeteg szereplővel, egymásra utaló eseményekkel és fokozatosan feltáruló összefüggéseikkel. A váltásoknál kevés a kapaszkodó, a memóriafogas. Azt várja, hogy figyeljünk, emlékezzünk, következtessünk, és magunk rakjuk össze a kirakós darabjait.

Bevallom, ez időnként már nekem is sok volt. Nem azért, mintha a történet érdektelen lenne, hanem mert a három világ közötti váltások olykor megtörik a lendületet (és az sem segített, hogy sokszor repülőtereken, a levegőben, vonaton, várókban próbáltam nem elveszíteni vagy újra megtalálni a fonalat). Mire igazán belemerülünk az egyik történetszál eseményeibe, máris egy másikban találjuk magunkat. A szereplők, a politikai viszonyok és a különböző világok sajátos szabályai között nem mindig könnyű eligazodni. A második kötet ezért lényegesen nagyobb falat, mint az első, pedig az sem éppen könnyed olvasmány.

Ugyanakkor éppen ez a szerkezeti megoldás teszi igazán izgalmassá az egyén választásairól szóló gondolatmenetet. Ha ugyanaz az ember három különböző világban, eltérő körülmények között él, vajon ugyanazokat a döntéseket hozza vagy legalábbis hasonlókat? Ugyanaz marad-e egyáltalán? Hol húzódik a határ a személyiségünk állandó vonásai és a környezetünk által alakított tulajdonságaink között? Islington ezekre a kérdésekre nem ad kész válaszokat, inkább olyan helyzetekbe kényszeríti a főszereplőt, amelyekben újra és újra szembesülnie kell saját erkölcsi korlátaival.

A Hierarchia meglehetősen erőszakos fantasy. Nem arról van szó, hogy időnként valaki meghal egy csatában, vagy a gonosz szereplők kegyetlenkednek. Az erőszak szinte állandóan jelen van, és gyakran egészen naturális formában. Kínzás, gyilkosság, testi és lelki megnyomorítás, az emberi méltóság semmibevétele kíséri végig mindkét kötetet. A másodikban pedig a különböző világok újabb lehetőségeket teremtenek arra, hogy a szerző megmutassa, milyen sokféleképpen lehet az ember kegyetlen a másik emberrel.

Ennek természetesen van szerepe a történetben. Az olyan társadalom, amelynek alapja mások akaratának kisajátítása, aligha lehet békés és igazságos. Az erőszak a hatalomgyakorlás eszköze, és a szereplők erkölcsi dilemmáinak is fontos része. Mégis, néha úgy éreztem, hogy Islington túlságosan is élvezi a kegyetlenség részletezését. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy minden véres jelenetre szükség lett volna ahhoz, hogy megértsük a tételt. Aki nehezen viseli az erőszak részletes ábrázolását, annak mindenképpen érdemes ezt mérlegelnie, mielőtt belevág a sorozat elolvasásába.

A sokaság akarata feszesebb, jobban követhető, és a maga terjedelme ellenére is könnyebben olvastatja magát. Az akadémiai környezet, a fokozatosan kibontakozó politikai intrikák és Vis személyes története olyan kapaszkodókat adnak, amelyek segítenek eligazodni a különös világban. A kevesek ereje viszont sokkal ambiciózusabb, összetettebb és időnként nehézkesebb. Többet akar, és nem mindig sikerül minden történetszálat ugyanolyan érdekessé tenni. Ugyanakkor olyan új lehetőségeket nyit meg, amelyek miatt a sorozat egésze még izgalmasabbá válik.

Ami pedig különösen tetszik, hogy Islington nem egyszerű jó és rossz közötti küzdelemként ábrázolja a történetet. A Hierarchia elnyomó rendszere nyilvánvalóan igazságtalan, de az ellene küzdők sem feltétlenül erkölcsi példaképek. A hatalom megszerzésének, megtartásának és megdöntésének kérdései folyamatosan összekapcsolódnak a személyes felelősséggel. Attól, hogy valaki jó ügyért harcol, még nem válik automatikusan jó emberré. És attól, hogy valaki egy igazságtalan rendszer része, még nem feltétlenül gonosz.

A Hierarchia messze nem csak látványos kalandok és különleges képességek története. Azt vizsgálja, hogy mit jelent szabadnak lenni, milyen árat fizetünk a döntéseinkért, és mennyire vagyunk hajlandók mások szabadságát feláldozni a saját céljaink érdekében. Különösen érdekes mindez egy olyan világban, ahol az akarat nem pusztán elvont filozófiai fogalom, hanem szó szerint elvehető, átadható és felhasználható erőforrás.

A szerző még két további kötetet ígér. Remélem, Islington képes lesz összefogni a három világ egyre szerteágazóbb történetét, és a végére valóban összeáll az a hatalmas kirakós, amelynek egyelőre még csak egy részét látjuk. Mert bár elvesztem néha a részletekben, és nem egyszer bosszankodtam a szereplők döntésein, egy dolog biztos: ebben a különös, kegyetlen és lenyűgöző világban még jó darabig szeretnék elidőzni.

James Islington

James Islington: A sokaság akarata (Hierarchia 1.)
Fordította: Török Krisztina
Agave Könyvek, 2025
814 oldal, teljes bolti ár 9980 Ft,
online ár a kiadónál 8483 Ft,
e-könyv változat 6980 Ft
ISBN 978 963 598 4107 (papír)
ISBN 978 963 598 4114 (e-könyv)

James Islington: A kevesek ereje (Hierarchia 2.)
Fordította: Sárpátki Ádám
Agave Könyvek, 2026
jelenleg csak e-könyv változatban 6980 Ft
ISBN 978 963 598 5258 (papír)
ISBN 978 963 598 5265 (e-könyv)

* * * * * *

A könyvek kiadói fülszövege 

A sokaság akarata

Audi. Vide. Tace.
Meglehet, hogy pillanatnyilag a Cateni köztársaság, vagyis a Hierarchia a világ ura, de minden felett ők sem rendelkeznek.
Úgy tudják, hogy Vis Telimus a nevem. Úgy tudják, hogy három évvel ezelőtt egy tragikus baleset következtében veszítettem el a szüleimet, és hogy az árvaságból csakis a jó szerencsém emelt fel a legelitebb és legexkluzívabb iskolájukba. Úgy tudják, hogy miután végzek, boldogan válok én is részévé civilizált társadalmuknak, és engedem át erőmet, szellemi energiámat és tettvágyamat – vagy ahogy ők egyszerűen hívják, az akaratomat – a felettem állóknak, hogy elszívják belőlem, ahogy sok millió társammal tették. Elvégre mindenkinek ez a sorsa és kötelessége.
Úgy tudják, hogy közéjük tartozom, és hisznek nekem.
Az igazság azonban az, hogy azért küldtek az Akadémiára, hogy válaszokat találjak bizonyos kérdésekre. Hogy feltárjak egy gyilkosságot. Hogy rábukkanjak egy ősrégi fegyverre. Hogy olyan titkokat leplezzek le, melyek az egész köztársaságot darabokra téphetik.
És az igazság az is, hogy soha, de soha nem engedem át az akaratomat a birodalomnak, amely az egész családomat kiirtotta.
Mindehhez fel kell jutnom az Akadémia ranglétrájának csúcsára. Mosolyognom és barátkoznom kell, elhitetni velük, hogy közéjük tartozom. És mindenképpen győznöm kell. Mert különben akik ismerik az igazi nevemet és a markukban tartanak, nem veszik hasznomat többé.
Márpedig ha a Hierarchia számára világossá válik, hogy ki is vagyok valójában, akkor azonnal végeznek velem is.

A kevesek ereje

Omne trium perfectum. A Hierarchia még mindig Catenicusként ünnepel engem, Vis Telimust. Még mindig azt hiszik, hogy ismerik az igazi nevem, és tudják, ki vagyok.
A történtek fényében – és attól tartva, ami ránk vár –, ennek sok jelentősége már nincs.
Megnyertem a Iudiciumot, és ezzel egyszerre veszítettem el mindent, ami fontos volt számomra. És többé már nem csak egy van belőlem. A labirintuson túli ősi gépezet lemásolt három különböző világra: Obiteumban, Luceumban és Resben is létezem. Három különböző testben, három különböző élettel. Bujkálnom kell, küzdenem és politikai játszmákba folynom. Edzenem kell, másokra támaszkodnom és hazudnom. Gyilkolnom és gyógyulnom kell, bizonyítanom újra meg újra.
Szeretnek, gyűlölnek, mégis teljesen magamra maradtam.
Ki kell derítenem, hogy mi történt velem, és miért. Ugyanis, ha igaz minden, amit sejteni vélek, akkor én vagyok az egyetlen, aki megállíthatja a közelgő Kataklizmát és a vele járó pusztulást.