FÁSULTAN FEKSZEM az Akadémia ispotályának kemény ágyán, és a mennyezetet bámulom. Üres és teljes a csend. Nem pusztán a hosszúkás helyiségben a két oldalamon elnyúló ágyak csendje ez, hanem felettem a teljes Curia Doctrináé. A teljes iskoláé.
Lüktet a karom csonkja. A mellkasomat gyötrő fájdalom másmilyen, sokkal mélyebbre hatoló veszteség. Eidhin valahol odafent van. Épp alszik. Egy hét telt el a Iudicium óta, és amíg én itt vagyok, ő sem hajlandó elmenni. Jó barát. Igaz barát.
Ám egyedül fekszem idelent, a homály és súlyos némaság burkában.
Nem egészen tudom, mennyi idő telik el, mielőtt hangot hallanék az ajtó felől, egyenetlen, halk lépteket, amelyek egyre hangosabbak, mígnem Ulnius fehér köpenyes alakja kizökkent a révedezésből. Az Akadémia ráncos orvosa abbahagyja a sántikálást, és kendőzetlen aggodalommal néz le rám.
– Reméltem, hogy aludni fogsz – jegyzi meg halkan.
– Még nem.
Fürkészőn figyel, és úgy vakargatja kampós orrát, mintha megpróbálna eldönteni valamit. Valószínűleg azt, hogy mivel kényszerítsen ismét eszméletlenségbe. Noha folyamatosan meglepetést okoz neki, hogy az átélt trauma ellenére milyen jó állapotban vagyok – én nem osztom ezt a véleményt –, váltig állítja, hogy még jó ideig minden perc pihenésre szükségem lesz.
– Az imént kaptunk hírt Catenből – jelenti ki hirtelen. – Holnap tartják Callidus temetését.
Beletelik egy hosszú pillanatba, mire a szavai áthatolnak a közönyömön, és rábírnak, hogy teljes figyelmemet neki szenteljem.
– Akkor elmegyek. – Megpróbálok felülni. Elfelejtem, hogy csak egy karom van. Ügyetlenül, ingerült mordulással roskadok vissza az ágyra.
Ulnius csupán a fejét ingatja.
– Nem tarthat itt. – Ezúttal sikerül ülő helyzetbe kapaszkodnom, és mogorván meredek a férfira.
Az orvos továbbra sem szól semmit, helyette kényelmesebb tartásba segít, aztán letekeri a vállamról a pólyát. Akaratlanul is elfordítom a fejem. Még mindig nehezemre esik ránézni. Karom hűlt helyének láttán elfog a szédülés és az émelygés.
– A barátom volt – teszem hozzá a fogamat csikorgatva, habár az orvos óvatos, és hiába ér hozzá, a seb nem fáj jobban. – Ott kell lennem.
– Búcsút kell venned tőle – mondja halkan, bólogatva a septimus, gyakorlott ujjaival óvatosan megböködve a csonkot –, de az itt is menne.
Elfintorodom, és végre visszanézek rá, míg ő, látszólag elégedetten, elkezd új kötést helyezni a sérülésemre.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy beszélj hozzá. – Ulnius szakértő módon végez a munkájával, aztán leül a szomszédos ágyra, és komoly tekintettel előrehajol. – Elvesztettél valakit, Vis. Nagyon gyorsan és váratlanul, és ez nem igazságos. Nemcsak azért, mert ő meghalt, hanem mert maradtak kimondatlan dolgaitok.
– Erről magának fogalma sem lehet!
– Már hogyne lehetne? – korhol szelíden ingerült válaszomra. – Egyikünk sem mondja ki azokat a dolgokat, amiket akkor mondanánk, ha tudnánk, hogy elérkezett rá az utolsó lehetőség.
Mogorván nézek, de nem az orvosra, hanem el mellette, a túlsó falon halványan csillogó Hierarchia-szimbólumra. Túl hosszú időn át üldöztek az ábrándok, hogy újra láthatom a családomat, így felismerem a férfi szavaiban rejlő igazságot. Ő is elvesztett valakit. Szerintem nem mostanában. A kijelentése azonban az egyszerű, mástól idézett bölcsességnél mélyebbről fakad, nem csupán együttérző fájdalomból.
Ennek ellenére dohogok még kissé, ösztönösen, önvédelemből.
– És akkor abbamarad a fájdalom?
– Nem. – Ezt egy olyan ember bánatával jelenti ki, aki túlságosan is jól tudja, miről beszél. – De talán segítene, hogy megfelelően átérezd. – Hozzám hajol, és szelíden megfogja az ép vállamat. – Ha nem hiszed, hogy segít, akkor ne tedd. Egy próbát viszont megér.
– És ha utána még mindig el akarok menni a temetésre? – Állom a tekintetét. Eltökélten.
Felsóhajt, és feláll.
– Kora reggel visszatérek. Eidhinnek már egyébként is elintéztem a transzvektet Agerusba. Elég, ha akkor döntesz.
Apró, megértő mosollyal néz rám, majd távozik.
Kimerülten lefekszem, és hosszú ideig úgy maradok. Álmatlanul. Ismét a mennyezetet vizsgálgatom, szememmel követem a lehetetlenül sima, akarattal faragott felszín aprócska vonalait. Ulnius el fog engedni holnap, ha ragaszkodom hozzá. Másképp nem szólt volna a temetésről.
Azt hiszem, ő egy jó ember.
Lassan, fájdalmasan, ismét ülő helyzetbe küszködöm magam. Elfordulok, hogy a lábam lelógjon, és a szomszédos ágy felé nézzek. Az ispotály falai színtiszta kőből készültek. Kizárt, hogy idebent bárki meghallana, még ha lenne is okuk kihallgatni egy magányos, ágyhoz kötött pácienst.
Lehunyom a szemem.
– Üdv, Callidus. – Reszketve levegőt veszek; már pusztán a nevére végigsöpör rajtam a gyász. Látom a karjaimban szétszaggatott testét. Látom, ahogy nehezen lélegzik. Látom, hogy már nem mozdul a mellkasa. Kényszeredetten kitépem elmémből a képet. Vadul megdörzsölöm a szemem, és elképzelem őt úgy, ahogy ismertem. Amilyennek lennie kellett volna. Sötét bőrű, és karcsú, göndör hajú, visszafojthatatlan vigyorától pedig mindig úgy tűnt, mintha a világon mindent szórakoztatónak talált volna. Reszketegen, erőltetetten rámosolygok.
Hosszú másodpercekig így maradok, és nem szólok semmit. Fáj a szívem.
– Azt hiszem, először azt kell elmondanom neked, hogy nem is Visnek hívnak. – Bánatosan felkuncogok. – Az istenekre! Meglepetés! Diago a valódi nevem. Diago, Cristoval fia, Suus hercege. Tudom, hogy sokat töprengtél a taníttatásomon, még ha túl jó barátom is voltál, hogy kifaggass róla. Hát, tessék. Négy évvel ezelőtt a Köztársaság megszállta a hazámat. Elfoglalta azt, majd megölte a családomat. Alig tudtam elmenekülni. Azóta bujkálok.
Nyelek egy nagyot. Mostani gyászomhoz képest ez már régi fájdalom, de akkor sem egyszerű.
– A Suus utáni évek… nehezen teltek – folytatom apró mosollyal, hogy azt üzenjem neki, finomítok a dolgon. – Többségében igazat mondtam azokról az időkről. Tényleg egy letensi árvaházban kötöttem ki. Habár az ottani felügyelőnő a helyi börtönbe küldött dolgozni, mert nem voltam hajlandó átengedni neki az akaratomat. Nem voltam hajlandó felvenni az Aurora Columnae rítusát, mint a többi árva. Egyszerűen nem. Azok után, amit a Hierarchia művelt, úgy éreztem… úgy éreztem, azzal Catennek adtam volna saját magam utolsó darabját is. Ezért a felügyelőnő tudta nélkül elintéztem, hogy néha kihagyhassak pár estét a börtönben, és helyette a letensi Színházban rendezett viadalokon kerestem némi pénzt. A lehető legtöbbet össze akartam spórolni, aztán meglépni. Keresni akartam egy olyan helyet, ahol elrejtőzhetek, és nem kell átengednem senkinek sem. – Megdörgölöm az arcomat. – Ostobaság, tudom. Sosem működött volna. De mást nem tehettem.
Megpróbálom elképzelni Callidus reakcióját. Nem sikerül.
– A börtönben találkoztam végül Ulciscorral. Azért ment oda, hogy bizonyítékot keressen arra, a principalis megölte az öccsét. Később megtudtam, hogy engem is ezért fogadott be. Akkoriban azonban csak be akart jutni egy rabhoz, aki az egyik szipolyozón feküdt. – Fintorogva emlékszem vissza Nateóra. – Vetúzul beszéltek, és nem ügyeltem rá eléggé, hogy elrejtsem, én is értem a nyelvet. Ulciscornak szüksége volt valakire, akit rákényszeríthetett, hogy eljöjjön ide, és nyomozzon Veridius után. Nekem pedig arra volt szükségem, hogy miután betöltöm a tizennyolcat, ne kelljen átengednem az akaratomat senkinek sem. Akkoriban szerencsés véletlennek tűnt az egész.
Megmozgatom a nyakam. Az izmaimat nyújtom, amelyek a hosszas ágynyugalom során megmerevedtek és elgyengültek. Még mindig kimerült vagyok, ennek ellenére jó érzésnek találom az ülést.
– Persze nem bántam a Letensből való szabadulásomat – ismerem be végül Callidus szellemének –, de talán emlékszel rá, hogy a transzvektet, amin távoztunk, megtámadták idefelé jövet az anguisok. Ami már önmagában sem túl… szerencsés, azt viszont nem említettem azzal a nappal kapcsolatban, hogy beszéltem is velük. Az anguisok nemcsak hogy pontosan tudták, ki vagyok, de Ulciscorral való megismerkedésemről is ők gondoskodtak.
A fejemet ingatom az emlékre.
– Ó, és Ulciscor istenek verte felesége, Relucia intézte ezt így. Akkoriban még nem tudtam a kapcsolatról. Közöltem vele, hogy nem fogok segíteni az anguisoknak, erre ő egy hónapot adott, hogy meggondoljam magam. Meghagyta, hogy találkozzam vele a naumachián, különben elterjeszti Catenben, ki vagyok. Végül aztán elengedett, de eléggé megsérültem. Alig tudtam ismét mozgásra bírni a transzvektet, és ugyanebben az istenek verte ágyban ébredtem. Találkoztam Veridiussal, meg… – Meg Emissával. Meg Indollal és Bellivel. Elhúzom a számat. – Közvetlenül azelőtt, hogy elindultunk volna, Ulciscor elárulta, mit kell tennem itt, az Akadémián. Milyen helyekre kell benéznem, ahol talán nyomokat találhatok majd az öccse halálával kapcsolatban. Nagyjából másfél kilométernyire innen akadt pár rom, illetve a sziget másik oldalán is néhány.
Lassan levegőt veszek. A feladatom utólag jóval nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek tűnt. Már-már lehetetlennek. Eltűnődöm, vajon a nevelőapám tényleg hitte-e, hogy képes leszek rá.
– Ezek után Ulciscor elvitt a Telimus-villába. Heteken át edzettem Lanistia vezetésével. Meséltem róla korábban, és hidd el, nem túloztam azzal kapcsolatban, milyen kemény az a nő. A birtok alatt megépítették a labirintus titkos másolatát is, hogy gyakorolhassak. – Felhorkantok, amikor belegondolok, milyen abszurd módon hatalmas feladatra vállalkoztak. – Lanistia és az intéző, Kadmos mellett éjt nappallá téve dolgoztam. Aztán egyik reggel felbukkant Aequa apja, aki megpróbálta kideríteni, mire készül velem Ulciscor, én pedig kihasználtam a lehetőséget, hogy meghívjanak a Jovan-ünnepre. A naumachiára. Ami…
Elhallgatok. A naumachia. Azok után, amit átéltem az elmúlt pár hétben, elmém még mindig visszaretten az emlékétől.
De ha Callidus itt lenne, ezeket a dolgokat el akarnám mondani neki. El kellene mondanom neki.
– Amint a cateni arénába értünk, elszakadtam Aequától. Találkoztam Reluciával és Meliorral, mielőtt elkezdődött volna az egész. Melior valódi neve Estevan volt: tanácsadóként szolgálta apámat Suuson, ezért választott ki engem, hogy segítsek nekik. Relucia adott nekem valamit, ami szerintem valamiképp megvédett engem. Egy íróvesszőt. De esküszöm, hogy nem is sejtettem, mire készülnek.
A hangom erre váratlanul könyörgővé válik. Vajon Callidus másképp tekintett volna rám, miután ezt végighallgatta? Catenicus, aki titokban találkozik az anguisokkal, közvetlenül a támadás előtt, amiről a nevét kapta. Végig az anguisok tervének részét képezte, akármennyire nem is tudott róla, és nem is akarta. Egy gondosan megkomponált, tökéletesen hamis hős.
Gyűlölné. Iszonyodna tőle. Egyértelműen másképp tekintene rám.
Fordította: Sárpátki Ádám
James Islington: A kevesek ereje (Hierarchia 2.)
Agave Könyvek, 2026
jelenleg csak e-könyv változatban 6980 Ft









Posted on 2026.11.18. Szerző: olvassbele.com
0