D. Magyari Imre |
Feltehetően túl sokat jártam színházba az elmúlt hetven évben, ezért szerethetem színházi hasonlatokban kifejezni magam. Az életünk olyan, mondogatom, mint egy színházi előadás, és észre kell vennünk, hogy már elkezdődött a harmadik felvonás, netán elkezdett ereszkedni a függöny, és illik összeszedni a kellékeinket, amik úgyis csak nekünk voltak fontosak, mi éreztük tőlük otthonosabban magunkat a világban, s ha némelyikük esetleg másnak is az lesz, csak azért, mert a miénk volt.
A darabbal, aminek a főszerepét alakítjuk – akkor is főszerep, ha számunkra mellékszerepnek, statisztaszerepnek tűnik –, az a legfőbb baj, hogy csak kevés jelenetét írtuk mi magunk, azaz korántsem mindig az történik, amit mi szeretnénk, sőt gyakran kell rögtönöznünk és könnyen találhatjuk magunkat olyan helyzetekben is, amikben egyáltalán nem szeretnénk lenni.
Alétheia, Bán Zsófia első regényének egyik főszereplője, így fogalmaz egyszer: „Ahogy tehát szólásra nyitom a számat, … hirtelen, mintha egy klasszikus görög drámában volnánk – és ki ne tudná, hogy mindig eleve abban vagyunk –, nagy robajjal nyílik a díszterem ajtaja, amelyen mondott hírnök esik be”, mármint korábban mondott, rögtön a fejezet kezdőmondatában említett, imígyen téve szemléletessé megjelenését: „mintha egyenesen a marathóni csatából esett volna be”, szinte mindegy is, mi a hír, győztünk vagy vesztettünk, csak szakadjon félbe az ünnepség, amit Alétheia nyugdíjazása és hetvenedik születésnapja alkalmából rendeztek a munkahelyén.
Az idézet ironikus, sőt önironikus, mely irónia és önirónia egyébként is jellemző Alétheiára. De nem cinizmus van mögötte, hanem tudás és derű s az ezekből – kizárólag csak ezekből – származó fölény. És érzékenység, amit titkolni és védeni kell. Tudás: „Jöhet diktatúra vagy világjárvány, nem vagy a magad ura – ennyi, ami bizonyos.” Derű (a szerző jellemzi így): „Mindig várt, mindig remélt valamit, noha a holtak, a halottai feltámaszthatatlanoknak bizonyultak. … Ennek ellenére mindig megtalálta a módját, hogy a létezés fényesebb oldalaira hívja fel a figyelmét. … Mindig tele volt lelkesedéssel, időnként már fárasztotta is a nagyanyja lankadatlan rajongása és optimizmusa, mondhatni, elszánt, dacos életöröme, amilyennel csak a túlélők rendelkeznek.”
Érzékenység, sebezhetőség: „…utoljára akkor sírt ilyen kétségbeesetten [az unoka, DMI], amikor a Palatinuson nem talált vissza Alétheiához, összevissza kóborolt a strandon, …, amikor hirtelen meglátta Alétheiát, aki szintén sírt, őt ne, őt ne, ezt hallotta Agapé, amikor már elég közel volt hozzá…”
Elsőre egy nagymama és egy unoka – Alétheia és Agapé – mindennél szorosabb kapcsolatáról szól ez a nagyszerű, megrendítő és felemelő könyv. Olyan szoros, hogy igazából senkivel sem bővíthető, senki nem tud a részévé válni – a lánya, Vica egy balesetben bekövetkezett halála után Alétheia magához vette az ötéves Agapét, ő nevelte fel. Már amikor Vica először hazautazott vele Ciprusról, ahol görög férjével élt, és az egyesztendős csöppség meghallotta a nagyanyja „mély, reszelős hangját, … azonnal szélesen elmosolyodott, szabályosan vigyorgott, és rögtön a kezébe kéredzkedett.”
Alétheia 2020-ban hal meg. Az unokájára egy gyűjteményt hagy, rövid írásokat, amiket még 1975-ben, a karambol után kezdett írni Agapénak, aki öntudatlanul feküdt egy budapesti kórházban. Illetve talán magának is, hisz nem lehetett tudni, hogy életben marad-e a kislány, akihez beszél, nem veszíti-e el őt is, mint az udvarlóját, a szüleit, a testvérét, a férjét… Ezek az olykor szürreálisba hajló novellák alkotják a könyv első részét, A dossziét. Mindegyikük címe egy szokványos vagy szokatlan tárgynév: Einschlafshilfe, Szemüvegkeret, Rigójancsi, Búgócsiga, Ampulla, Citromtetem, Múmiapor… Némelyiküket – ezt csak most veszi észre Agapé – Alétheia meg is őrizte a vitrinjében a porcelántigris és a pásztorlányka mellett, ott az ampulla, ott a citromtetem, ott a töltényhüvely, ott a csúcsdísz. A múlt, a megtörténtek tárgyi bizonyítékai. Nélkülük talán el sem lehetne hinni, hogy – akár jó, akár rossz – megtörtént mindaz, ami megtörtént, ami vele történt vagy történhetett volna meg.
A megfeketült citromot Anyuska hozta egy olaszországi útjukról, Pompejiből.
Az ampulla abból a városmajori kórházból való, ahol a nyilasok megerőszakolták.
Agapéra a nagyanyja halála utáni éjszaka a Jókai utcai lakásban ráomlik a múlt.
Látja a dédszüleit (Ampulla), Silberstein Mórt, a líceum görögtanárát (foglalkozása révén kitágul a regényidő: lánya nem a huszadik századról beszél, hanem az emberi történelemről) és Stern Camillát, akik 1914 júniusának végén a miskolci Kandia utcából (ma is megvan) felutaznak Budapestre, hogy a Dohány utcai Cultus-templomban* legyen az esküvőjük, ami után a felvirágzott fogattal elkocsiznak az Országházhoz. Boldogok és gyanútlanok, nincs semmi rossz előérzetük, miért is lenne. „Itt vagyunk. Mit sem sejtünk.” – ez az emberi alaphelyzet. Az ifjú férj és ifjú felesége nem tudják, hogy épp az esküvőjük napján Szarajevóban egy szerb diák lelövi a trónörököst és feleségét, hogy pillanatokon belül kitör az első világháború, hogy Silberstein Mór repeszt kap ebben a háborúban. És végképp nem tudják, hogy a pompás Duna-parti épületben négy törvényt is hoznak majd a zsidókkal kapcsolatban, akik pedig úgy gondolták, hogy a haza egyenjogú polgárai. Silberstein Mór azt tudja, hogy alétheia igazságot jelent, agapé pedig szeretetet, ezt a két szót adja névként a lányainak. Azt sem tudják, hogy a Cultus-templom közelében kijelölt gettóban lelik majd a halálukat, Alétheia nem ér már oda hozzájuk a két ampullával.
Ez az alétheia fontos szó. Kardos Andrásnak a Műútban megjelent elemzése szerint ennek a mélyrétegeit is meg kell értenünk, különben elveszítjük a könyv létértelmezését. Ebbe nem mennék most bele, de röviden citálnám Vajda Mihályt, aki A posztmodern Heidegger című művében megkérdezi, „ha az emberek többsége belátja is, hogy az ő igazsága nem feltétlenül a másiké is, toleránsabbá válik-e ettől az ember?”, s úgy véli, erre „sajnos nem lehet minden további nélkül igennel felelni.” (És akkor még ott van a hétköznapi igazságok és hazugságok, na meg a gonoszság problémája.)
Alétheia, a nagymama, megpróbál valamit átadni, továbbadni, elmagyarázni valamit az unokájának a múltból, a történelemből, a gondolkodásából, a tapasztalataiból.
A harmadik részt Bán Zsófia a közeljövőbe futtatja ki, illetve hát a könyv tavalyi megjelenésekor 2026 vége még közeljövőnek számított. Agapé A Zene Házában rábukkan egy prospektusra, ami szerint szenteste egy kísérleti programon lehet részt venni, ami a hologramtechnikát egyesíteni próbálva a mesterséges intelligenciával, „személyre szabottan képes képi és szöveges emlékeket megjeleníteni, sőt megeleveníteni.” Azaz találkozhat Alétheiával, még négy kérdést is feltehet neki. Fel is teszi őket, de a negyedikre – Hogy halt meg anya? – már nem kap választ, a rendszer összeomlik, ahogy a tulajdonképpen a harmadikra – Kinek a gyereke Anya? – sem kapott, pedig ez ott rejlik Alétheia egyik szövegében. Agapénak arra kell ráébrednie, hogy a válaszokat nem másoktól fogja megkapni, neki magának kell megfogalmaznia őket. S arra is rá kell ébrednie, hogy nincs mindenre válasz. Vagy azért, mert a másik nem akar válaszolni, vagy azért, mert nem tud. És mindeközben nem felejtheti el, hogy a neve Agapé.
Az első és a harmadik rész között található egy Eperjesi Ágnes által készített képösszeállítás amihez tanítványai fotogramjait használta fel. A huszonhatodik oldalon olvasunk a kamera nélkül elkészíthető alkotásokról. „Lenyűgözött, hogy elég valamit a fényérzékeny papírra helyezni, és megfelelő megvilágítással mintha a tárgy szellemképe jelenne meg rajta.” Ha akarjuk, Alétheia írásai ilyen szellemképek. Amiken pontosan látható valami a huszadik századból, az emberi történelemből.
* A Dohány utcai zsinagóga korabeli megnevezése
Bán Zsófia: Alétheia él
Magvető Kiadó, Budapest, 2025
200 oldal, teljes bolti ár 6999 Ft,
online ár a lira.hu-n 5599 Ft,
e-könyv változat 4899 Ft
ISBN 978 963 144 5565 (papír)
ISBN 978 963 144 5572 (e-könyv)
⁕ ⁕ ⁕ ⁕ ⁕ ⁕
A könyv kiadói fülszövege
Silberstein Alétheiának nem csupán a neve, hanem az élete is különleges. Bán Zsófia mozaikokból összeálló családregényének ő az egyik elbeszélője és főszereplője. Nem véletlenül kapja ezt a nevet 1924-ben klasszika-filológus apjától, hogy aztán hosszú élete során többször is megtapasztalja: kacifántos dolog az igazság. Merthogy szó szerint így hívják: Ezüstkő Igazság. Vagy ahogy ő maga írja egyik történetében: „Az igazság nem szép, de nincs mit szépíteni rajta.”
És Alétheia – kevés barátjának és még kevesebb rokonának csak Ali – nem is szépít, amikor mesél. Tárgyakhoz és érzéki emlékekhez kapcsolódó közvetlen, intim és ironikus történeteiben megelevenedik a budapesti zsidó polgárság életvilága és tragédiája, a magyar történelem egy értelmiségi nő perspektívájából a harmincas évektől egészen a Covid-járványig.
De az Alétheia él a beszéd mellett a hallgatás könyve is. Az életé és a túlélésé. Erős érv amellett, hogy a családokat nemcsak az elbeszélt történetek, hanem épp az el nem beszélt titkok is tartják egyben. Meg annak, hogy minden családregény a maga módján az. Így lesz a könyv másik főszereplője – és olvasója – Alétheia unokája, aki napjainkban találkozik nagyanyja hagyatékával, és szembesül családja és saját élete örvénylő múltjával.









Posted on 2026.11.17. Szerző: olvassbele.com
0