Miss Marple újra színre lép | Lucy Foley: Gyilkosság az Alpesi Grand Hotelben

Tarcali Györgyi |

Nagy Agatha Christie-rajongó vagyok, egészen pontosan 14 éves korom óta, amikor kézbe vehettem az akkor még Tíz kicsi indián címen ismert regényét. Azóta szinte mindent elolvasok, ami a nevéhez köthető. De most különösen kíváncsi voltam arra, hogyan oldja meg az életmű álruhás folytatásának nem mindennapi feladatát Lucy Foley, a népszerű kortárs thrillerek szerzője.

A brit Lucy Foley pályája történelmi regényekkel indult, csak később fordult a rejtélyek, a pszichológiai feszültség és a bűnügyi történetek felé. A Vadászparti, a Vendéglista és A párizsi lakás meghozta számára a nemzetközi sikert. Miss Marple világa azonban nem teljesen idegen Foley számára. Korábban már írt egy novellát az elképesztő logikájú idős hölgy alakját újra felelevenítő novelláskötetbe. Most viszont a feladat jóval nagyobb: egy teljes regényen keresztül kell működtetnie egy olyan figurát, akinek karakterét és gondolkodásmódját már a sokadik generáció ismeri.

Vannak irodalmi figurák, akik nem öregszenek, nem halnak meg, nem adják át helyüket az utódoknak. Jane Marple, a kötögető, jelentéktelen külsejű, ellenben roppant éles eszű vénkisasszony éppen ilyen. Agatha Christie legendás alakja ötven évvel az utolsó Miss Marple-regény – a posztumusz kiadott, Szunnyadó gyilkosság – megjelenése után tér vissza, ezúttal Lucy Foley tollából, a svájci Alpok fényűző világába. A Gyilkosság az Alpesi Grand Hotelben egyszerre tisztelgés a klasszikus angol krimi előtt és kísérlet arra, hogy a halhatatlan irodalmi alakot elevenné tegye a mai olvasók számára is.

A vállalkozás kétségkívül kockázatos. Miss Marple ugyanis nem nyomozó (mint például Poirot), hanem kívülálló, csakhogy erkölcsi és lélektani érzékenysége egészen különleges. Az igazsághoz nem fegyverrel, nem autós üldözésekkel vagy a modern technika eszközeivel jut közelebb, hanem azzal, hogy nagyon alaposan ismeri az emberi természetet. Tudja, hogy a féltékenység, a hiúság, a kapzsiság és a bosszúvágy mindenütt ugyanúgy működik, és ebben nem különbözik az ősi arisztokrata család világa a falusi juhtenyésztőkétől. Foley feladata tehát nem pusztán az, hogy újabb megoldatlan rejtélyt bízzon Miss Marple-ra, hanem hogy megőrizze különleges látásmódját.

Amíg olvastam, arra is erősen figyeltem, Foley miképpen tudja elérni, hogy a mai olvasó is értékelje Jane Marple stílusát és kivételes észjárását. Manapság, amikor egyre többet teszünk azért, hogy ne öregedjünk meg, és krémekkel, kezelésekkel próbáljuk megőrizni a fiatalságunkat (vagy annak látványát és illúzióját…), különösen érdekes a személyisége. Ő éppen a korát és sok évnyi tapasztalatát használja fel arra, hogy megoldja a rejtélyeket. Ami elsőre hátránynak tűnik, végül abból lesz erősség. Ez pedig megfordítja a helyzetet, és szépen rávilágít a szexizmus kérdésére is: mármint arra, hogy a társadalom tulajdonképpen lebecsüli az idős nőket, miközben Miss Marple a korábban említett tulajdonságaival bizonyítja, hogy sokkal többre képes, mint azt róla gondolnák.

A történet helyszíne a svájci Alpokban megbúvó Grand Alpine Hotel, amit csak a hegyi vasúttal lehet megközelíteni. A szálloda luxust ígér, téli sportokat és társasági eleganciát (drága ékszerek és szőrmék!), a vendégeket hófödte hegycsúcsok, kellemes elszigeteltség és jól behűtött pezsgő várja. Ebbe a mesés világba érkezik Miss Marple és barátnője, Mrs. Bantry.

A regény alaphelyzete a klasszikus, zárt térben játszódó bűnügyi történetek hagyományát idézi fel. A korlátozott létszámú társaságban gyilkosság történik, a külvilág segítsége elérhetetlen. A tettes tehát a vendégek egyike, és mindenki egyszerre válik lehetséges gyanúsítottá és potenciális áldozattá. Foley jól kezeli az efféle helyzetekben rejlő feszültséget.

• Olvass bele!

Felkészült Christie-olvasóként magam is próbáltam összerakni a nyomokat, és rájönni: ki állhat a bűneset mögött. Ki mit titkol? Kinek lehetett indítéka, és vajon tényleg az-e a leggyanúsabb, akire elsőként terelődik a figyelem? Egy idő után persze már minden apróság gyanússá válik, és az ember hajlamos nem létező összefüggéseket is keresni.

Számomra – de gondolom, másnak is – az egyik legizgalmasabb pillanat, amikor a krimi végén újrajátszom fejben az eseményeket, és rájövök, hogy a megoldás végig a szemem előtt volt, csak bizonyos részleteknek nem tulajdonítottam kellő jelentőséget. Bevallom, ezúttal sem sikerült megfejtenem, ki volt a gyilkos, de ez nem zavart a nyomozás élvezetében. (Különösen érdekes volt visszagondolni arra, ki mindenkit gyanúsítottam, és milyen részletek fölött siklottam el…)

Foley ügyesen játszott velem – és minden olvasójával. Az is pompás krimiélmény, amikor nem én járok egy lépéssel a történet fordulatai előtt, mert a könyv újra meg újra sikeresen félrevezet. Éppen az volt benne a legélvezetesebb, hogy mialatt mindvégig igyekeztem kibogozni a kusza összefüggéseket, mégsem vettem észre a megoldást. Sokszor az a krimi a legjobb, amelyiknek a végén nem bosszankodunk, hogy nem ismertük fel a kulcsfigurát, hanem elismerően arra gondolunk: erre tényleg nem számítottam.

És végül hadd fűzzek néhány gondolatot az előbbiekhez (hiszen végül is semmit nem árultam el a cselekményből…). A klasszikus detektívtörténet és a modern thriller összeötvözése igen komplikált dolog. A napjainkban született krimik legtöbbször gyors tempóval, váratlan fordulatokkal és a szereplők elhallgatott múltjával dolgoznak, míg Christie hagyománya a megfigyelésre, a következtetésre és a gondosan felépített logikai rejtvényre helyezi a hangsúlyt. Ha már Miss Marple-t választotta „feltámasztott” főhősnek Foley, akkor össze kellett egyeztetnie napjaink olvasójának izgalom iránti igényét az idős hölgy nyugodt, szinte észrevétlen módszereivel. Végig azért drukkoltam a szerzőnek, hogy sikerüljön megugrania ezt a magasságot, és elmosni a határokat a kétféle stílus között, de úgy, hogy közben egyik világ se veszítsen a sajátos hangulatából és varázsából.

Persze többször eszembe jutott az is, vajon a klasszikus krimi hősei képesek-e túlélni saját korukat. Agatha Christie történetei azért tudtak népszerűek maradni, mert a bűnügyeket izgalmas rejtvényként mutatják be. Az végül is csak ráadás, hogy feltárják az emberi természetet, a társadalom reakcióit és az emberek valódi motivációit is.

Az elsősorban krimiket és thrillereket fordító Gömöri Péter szövege érzékenyen adja vissza Lucy Foley írói világának minden jellegzetességét: a lassan kibontakozó feszültséget, a baljós atmoszférát és a szereplők közötti rejtett ellentéteket.

Nos hát, ötven év után Miss Marple újra nyomokat rakosgat össze, és ezzel arra emlékeztet bennünket, olvasókat, hogy a jó krimi nem öregszik. Amíg vannak elleplezendő szándékok, indítékok, továbbá emberek, akik többet takarnak el annál, mint amit mutatnak – addig szükségünk lesz valakire, aki képes észrevenni a pici részleteket. Talán éppen ezért érdemes újra belépni ebbe a vastag hóval körülzárt szállodába – és figyelni arra a csendes hölgyre, aki valószínűleg már akkor sejti a választ, amikor mi még csak a kérdést próbáljuk megfogalmazni.

Lucy Foley:
Gyilkosság az Alpesi Grand Hotelben
A 21. Század Kiadó és a Helikon Kiadó
közös kiadása, Budapest, 2026
Fordította: Gömöri Péter
352 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft,
online ár a kiadónál 6290 Ft
ISBN 978 963 568 7862

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege 

A svájci Alpok csúcsai között káprázatosan ragyog az Alpesi Grand Hotel – egy elszigetelt luxusmenedék, amely csak egyetlen, kanyargós hegyi vasúton közelíthető meg. Pazar panorámájával és exkluzív, porhóval borított sípályáival messze földről vonzza az utazókat…
Ám nem mindenki téli üdülésre érkezett.
Miközben a drága szőrmékbe burkolózó vendégek pezsgőt kortyolgatnak, a csillogó felszín alatt sötéten izzanak a múlt titkai, és a régi sérelmek úgy roppantják össze a látszólagos idillt, mint a repedések a jég felszínét.
Valaki mindezt a háttérből figyeli. Egy udvarias, jelentéktelennek tűnő, ám éles eszű idős hölgy: Miss Marple.
Amikor előkerül egy holttest, és a hóvihar minden menekülési útvonalat elvág, csak Miss Marple képes értelmezni a nyomokat, mielőtt a gyilkos újra lecsap. Mert nem az a kérdés, kinek van indítéka – hanem az, hogy ki lesz a következő áldozat…