12 új Miss Marple-sztori (részlet)

Lucy Foley: Bűnök kis helyeken

– Néha úgy érzem, a bűnök a kis helyeken koncentrálódnak.

– Ezt meg hogy érted, Jane? – nézett Prudence hajdani iskolatársnőjére, aki a szemközti karosszékben ült, kezében egy pohárka cseresznyepálinkával. A tűz barátságos, meleg fénye jótékony homályba vonta idős koruk nyomait az arcukon. Jane Marple lényegét tekintve nem sokat változott kislánykora óta. Megmaradtak a gyors, madárszerű mozdulatok, a ragyogó, kíváncsi szem, a megbízható, sőt talán félelmetes intelligencia benyomása.

Miss Marple épp válaszolni akart, amikor petárda robbant a kinti sötétségben, és ezt olyan sikoltozás meg kiabálás követte, amely mintha a pokol szájából törne elő. Valaki dobolt. A két nő nem látott ki az ablakon, mert Prudence szobalánya pontosan délután négy órakor behúzott minden függönyt. A Fairweather House (lenyűgöző, György korabeli épület) Meon Maltravers főutcájára nézett. És az ablakok előtt a kinti szürkületben pogánynak tűnő sokaság gyűlt össze.

– Persze tudjuk, milyen sok a gaztett a nagyvárosokban és kisvárosokban – szólalt meg ismét Miss Marple, amikor kissé elcsendesedett a kinti lárma. – Az újságok gondoskodnak arról, hogy minden hátborzongató részletről értesüljünk. De azon tűnődöm, nem történik-e mégis több szörnyűség Anglia apró falvaiban, mint nagyvárosaiban.

– Hát ez Meon Maltraversre nem érvényes – húzta el a száját Prudence. – Nagyon tiszteletre méltó hely.

Meon Maltravers kisváros volt, cseréptetős kőépületei rendetlen összevisszaságban épültek fel a századok során a lejtős, macskaköves utcák mentén, amelyekből lenyűgöző kilátás nyílt a South Downs dombjaira a tengerpartig. Csakugyan tiszteletre méltó helynek tűnt, amikor Miss Marple fényes nappal ideérkezett. De most már besötétedett. Ebben a pillanatban ismét kornyikálás és visítozás hangzott fel az utcán.

– Biztos vagy benne? – vonta fel a szemöldökét Miss Marple.

– Ez csak valami helyi duhajkodás – legyintett Prudence. – Tökéletesen ártalmatlan. De neked mindig olyan komor volt a képzeleted.

– Ez nem képzelgés, kedvesem. A saját szememmel… – „láttam”, folytatta volna Miss Marple, hogy aztán elmeséljen néhány esetet az utóbbi évekből, de most újabb kis robbanás hallatszott be az utcáról. Talán jobb is volt így. Ha túl sok szó esik a bűntettekről, az feszélyezi a többieket, még az olyan energikus embereket is, mint Prudence.

Ezért amikor legközelebb megint elcsitult egy időre a zaj, inkább így szólt:

– Az is közrejátszhat benne, hogy ott az emberek egymás minden lépéséről tudnak. Ez rengeteg félreértésre és viszálykodásra ad alkalmat. Meg aztán az unalom. Se mozi, se színház, se étterem, amely kimozdíthatná őket a hétköznapok unalmából. A szörnyűségek, amiket valószínűleg csak azért követnek el, mert nincs más dolguk…

– Velem itt mindig nagyon szívélyesek voltak – vágott közbe Prudence a legélesebb csapatvezetői hangján (valóban csapatvezető volt annak idején) –, mióta tizenöt évvel ezelőtt elveszítettem George-ot, pedig ez nem volt magától értetődő, hiszen hosszú évekig egyedül élt itt, agglegényként, mielőtt mi Alice-szel idekerültünk.

– Ez a hajóúton készült, ugye? – nézett Miss Marple a kandallópárkányra.

A fénykép a fiatal Prudence-et ábrázolta, első házasságából született lányával, Alice-szel és a megboldogult George Fairweatherrel. A két nő akkor találkozott legutóbb, egy utazáson a norvég fjordokhoz. A Prudence-nél jóval idősebb George Fairweather beteges külsejű férfi volt, láthatóan alig állt a lábán, arcbőre foltos, akár a hullott alma. Ami Alice-t illeti, Miss Marple emlékezete szerint csinos teremtés volt, akinek pazar ruhái nem nagyon illettek egy olyan fiatal lányhoz.

– Alice most hol van? – érdeklődött.

– Itt, nem messze a falutól. Mindig közelebb álltunk egymáshoz, mint a legtöbb anya és lánya. Egy itteni földbirtokoshoz ment, Sir Henry Tysonhoz. Imádják őket Meon Maltraversben…

Miss Marple megköszörülte a torkát.

– Valóban befogadták őket? Tapasztalataim szerint az ilyen helyeken gyakran évtizedekig jövevénynek tekintenek valakit, mielőtt igazán befogadnák a nyájba. Tizenöt év alig egy szempillantás.

Prudence kihúzta magát.

– A községi tanács elnöke vagyok, Jane! – jelentette ki, mintha ezzel mindent megmondott volna. – És kétségtelenül a vieille garde tagja a legújabb jövevényhez, az új karnagynőhöz képest. Ő bérelte ki a Badger’s Restet, egy Arts and Crafts szörnyűséget a külvárosban, és mindenfélét beszélnek róla.

– Miket? – hajolt előre Miss Marple.

– Először is külföldi. Francia. Fiatal, mindenesetre nincs még negyven. Valójában inkább Alice korosztálya. Elég sikeres operaénekes volt, de az a hír járja, hogy valami történt a hangszálaival, és többé nem léphet színpadra. Na, mindegy. Többeket megbántott. Egyedülálló nő, tudod, hogy van az. Persze én nem adok a szóbeszédre.

– Hát persze – bólintott Miss Marple.

– De Chrisopher Palfrey, a helyi költő (és nagyon tehetséges tenor) most megjelent legújabb kötetét „A dal varázslónőjének” ajánlotta. Képzelheted, mit szólt ehhez a felesége, Annabelle, akiről nem jutna eszébe az embernek semmiféle „varázslónő”. Afféle szocialista, tudod, folyton kellemetlenkedik, a községi tanácsban ellenzi a legészszerűbb javaslatokat is, sok bajom van vele. Egyébként a könyv miatt nyilván tüzet okádott, hetekig nem látta mosolyogni senki… bár ez nála nem valami szokatlan.

– Kíváncsi vagyok, miért költözött éppen ide – tűnődött el Miss Marple. – Mármint a karvezetőtök. Egyedülálló külföldi nő. És eljön egy ilyen isten háta mögötti helyre… ez különös, nem igaz?

Miss Marple eredetileg a Honnington Manor parkját akarta megnézni: Bunch Harmon beszélt neki az ottani legyezőlevelű juharokról és elképesztő őszi színeikről. Ahhoz messze volt, hogy egy nap alatt megtegye az utat oda-vissza. De eszébe jutott, hogy, amint azon a hajókiránduláson megtudta, Prudence a közelben lakik. Tehát írt neki, és javasolta, hogy találkozzanak. Annak idején az iskolában nem voltak éppen kebelbarátok, de mindig érdekesnek találta őt, és úgy gondolta, nem lesz unalmas látogatás.

– Egyébként – folytatta Prudence –, te is találkozol Celia Beautemps-mal, a karvezetőnővel ma este. Nála lesz a próba; a templomban épp javítják a tetőt. Remélhetőleg Alice-t is viszontlátod: ő is énekel a kórusban. Már ha el tud szabadulni. Ők Henryvel állatokat tartanak, néhány birkát meg disznót. Persze Henrynek ez inkább csak kedvtelés – tette hozzá, nehogy Miss Marple alantasnak minősítse ezt a tevékenységet. – De valami hasznot is kell húzniuk abból a terjedelmes birtokból.

– Ma este?

– Igen. Persze kóruspróba lesz. Említettem, nem emlékszel? Így advent előtt rengeteget kell próbálnunk, és most itt lesz, a szomszédban.

Miss Marple egyáltalán nem erre vágyott. Szívesebben üldögélt volna csöndben a kandalló előtt a kötésével: most fogott bele egy argyle-mintás pulóverbe, amelyet unokaöccsének, Raymondnak szánt karácsonyi ajándékul.

– Különben is, emlékszem, neked gyönyörű szoprán hangod van, Jane – mondta Prudence. – Kristálytiszta. Szóval ha van kedved csatlakozni hozzánk…

– Az régen volt, kedvesem, amikor én az iskolai kórusban énekeltem. Most beérem azzal, hogy hallgatlak benneteket.

Ebben a pillanatban szélroham tört be a kéményen, és szikrák záporoztak a kandallószőnyegre. Miss Marple a lángokat fürkészte, mintha megpillantott volna valamit a tűzben. Prudence követte a tekintetét.

– Már majdnem kialudt! Azonnal hívom a szobalányt!

– Jaj, ne – emelte fel a kezét tiltakozóan Miss Marple. – Épp elég meleg van.

De Prudence már a csengőért nyúlt. Pillanatok múlva megjelent a szobalány.

– Hozz fát! És siess, te lány!

Miss Marple nézte, ahogy a lángok belekapnak a felhalmozott fahasábokba, amelyek eltakarnak mindent, ami a tűzben volt. Melege lesz. Ez a baj azzal, ha szállóvendég az ember. Miss Marple mindig is kerülte. Mindent másképp csinálnak, mint ahogy ő szereti.

– Elég ostoba ez a lány – sóhajtott fel Prudence, amikor a szolgáló távozott. – Manapság olyan nehéz jó cselédet találni.

– Emlékszem, ugyanezt hallottam tőled, amikor legutóbb találkoztunk, Prudence.

– Hát persze. George sose tudott bánni a cselédekkel. Az inasfiút autóvezetésre tanította, és bár egyébként nagyon garasoskodó volt néha, fizette a korábbi házvezetőnő lányának a taníttatását; úgy gondolta, olyan tehetséges, hogy nem töltheti az egész életét konyhalányként. Fizette a komornyikunk brightoni nyaralását is. Az ilyesmi helyzetükhöz nem illő gondolatokat ébreszthet bennük, ha engem kérdezel.

Miss Marple kissé mulatságosnak találta ezt „a kastély úrnője” szöveget Prudence-től, egy zöldséges lányától, aki ösztöndíjasként végezte el az iskolát. Azt is tudta, hogy később évekig elég alantas helyzetben volt: nevelőnőként meg könyvtárosként dolgozott. Első férjét, egy gyógyszerészt, aki majdnem kétszer annyi idős volt, mint ő, úgy ismerte meg, hogy mellette dolgozott, mint a segédje, George-ot pedig úgy, hogy fiatal özvegyként a titkárnője lett.

– Persze – folytatta – legtöbbjüket elküldtem, amikor George szívpanaszai elkezdődtek, és többé nem vettem fel őket újra, mert egyszerűen túl költséges volt teljes személyzetet tartani… Jóságos ég! – pillantott fel az órára. – Jobb, ha indulunk, különben még elkésünk.

Pár perc múlva kiléptek a friss novemberi levegőre, és összehúzták magukon a kabátot. Álarcos figurák áradatával találták szemben magukat, amely épp a bejárati ajtó előtt vonult el. Mintha egy középkori festményt láttak volna: jöttek a démonok és ördögök, hogy elvigyék a bűnösöket. Az égő paraffin szúrós szaga marta a torkukat. Néhányan dobot vertek. Égő fáklyákat vittek mind, és néhány csoport hátborzongatóan torz, hatalmas fejű, kidülledő szemű, a bíborosok vörös palástját és papi sapkáját viselő, életnagyságú papírmasé figurát emelt a magasba. Az energia különös zúgása övezte őket. Veszélyesnek tűnt az egész, sőt gyúlékonynak, mintha bármelyik pillanatban lángra kaphatna még a levegő is. Miss Marple megállt, és bámult: egyszerre találta lenyűgözőnek és visszataszítónak a látványt.

– Erre – hívta Prudence a csapatvezető hangján, ügyet se vetve a csődületre.

Át kellett verekedniük magukat a tömegen.

Miss Marple többször is úgy érezte, hogy lökdösik, egyszer esküdni mert volna, hogy valaki kinyújtotta a kezét, hogy félrelökje, alig tudta visszanyerni az egyensúlyát. A jelek szerint ezt a népséget egyáltalán nem érdekelte, hogy van köztük két idős asszony. Hallotta az álarcos fejek fölött imbolygó fáklyák pattogását, arcán érezte a lángok melegét, és kicsit megborzongott, amikor beszorult ezek közé az elszánt, névtelen alakok közé, akik egyetlen testként mozogtak, mint valami nyáj vagy fosztogató hadsereg.

– Nem értem – mondta Miss Marple Prudence-nek, amikor sikerült átkelniük a testek áradatán, és már az út másik oldalán álltak. – Guy Fawkes napja két héttel ezelőtt volt. Máglyát raktunk a mezőn St. Mary Mead határában. Dr. Haydock adományozott néhány római gyertyát, és Griselda Clement, a lelkész felesége készített valami fűszeres forralt bort… hogy is hívták? Valami idegen neve volt. Glühwein, igen, ez az. Nagyon ízletes ital… talán kicsit sok volt benne a fahéj. Persze én nem maradtam sokáig. Fáztam.

– Aha – mondta Prudence –, de itt Meon Maltraversben mindent másképp csinálnak, kicsit úgy, mint Cornwallban. A mai tivornyázók nem egy csapat katolikus lázadó haláláról emlékeznek meg, hanem tizenhét protestáns mártír feláldozásáról a város keresztjénél. Ezért égetik el a bíborosokat, mármint a figurákat. Gondolom, ez valamiféle bosszúnak nevezhető, bár elkésett néhány száz évet.

– Bosszú – mondta Miss Marple, szinte csak magában. – Bosszú és a számla kiegyenlítése. Ebből is sok fordul elő az apró, isten háta mögötti helyeken.

– Nos, bár ez a számla már több száz éves, főleg a város fiatalsága vesz részt a dologban. És hadd jegyezzem meg – vetett Prudence egy rosszalló pillantást a tivornyázókra –, hogy a vallásnak nem sok köze van hozzá. Tulajdonképpen nagyon helyénvalónak találom, hogy ma este kóruspróbára megyünk. A keresztyén erkölcsösség bástyája leszünk a pogány randalírozás közepette.

Végigmentek a főutcán, egyre jobban eltávolodtak a tömegtől és a zajtól, végül már a külvárosban jártak.

– Erre – mondta Prudence. – Ha átvágunk az erdőn, egyenesen a birtok hátsó részéhez jutunk. – Elővett egy zseblámpát, és meggyújtotta. Az utca már összeszűkült, szinte csak egy ösvény volt a fák kétoldalt feketéllő sűrűjében. Az utcai lámpák fénye alig hatolt át rajta, de a telihold fénypászmái áttörtek a kusza ágak közt, és előttük táncolt Prudence zseblámpájának fénysugara. Csak öt óra körül járhatott az idő, de sokkal későbbnek tűnt. Nehéz volt elhinni, hogy alig száz méterre tőlük zsúfolt utcák vannak meg boltok, zsivaj és fény. Hallani lehetett minden lépést, minden ágreccsenést. Az aljnövényzetből éjszakai állatok titokzatos neszezése hallatszott.

– Messze van még? – kérdezte Miss Marple, és óvatosan átlépett egy gyökeret, amely az ösvény közepén bukkant elő.

– Mindjárt odaérünk. A hátsó bejárathoz megyünk, úgy gyorsabb. Van egy hosszú kocsifelhajtó, de azt a főutca másik végéről kell megközelíteni. Nemsokára látni fogod a ház lámpáit. Madame Beautemps egész éjjel égve hagyja őket, ami okot adott némi szóváltásra a helyi madárfigyelő csapattal; szerintük elriaszt minden gyöngybaglyot. Tulajdonképpen macskát eresztett a galambok közé.

– Vagy a baglyok közé.

– Nem, Jane – jelentette ki Prudence –, nem így szól a mondás… – itt elakadt a szava, mert iszonyú, hátborzongató sikoly hasított a levegőbe. Aztán még sokáig visszhangzott a fák közt.

– Ez különös – jegyezte meg Prudence. – Úgy látszik, mégis maradt néhány gyöngybagoly. Hol is tartottam? Ja, igen. Celie Beautemps megharagította a kórusunk legtöbb tagját is. Palfreysről már beszéltem, ugye? Aztán ott van Woodage ezredes (basszus), ő utál minden franciát; tudod, a fia mindkét lábát elvesztette, amikor a háború alatt megpróbált megmenteni egy csapat gall dezertőrt. És nyilvánvaló okokból neheztel rá az elődje, Mrs. Prufrock is, aki három évtizedig volt a karnagyunk. Szerintünk Peabody tiszteletest elszédítette ez a nő, azért zavarta el szegény Mrs. Prufrockot minden előzetes értesítés nélkül.

– Véleményem szerint ezért a tiszteletesre kell haragudnia, nem a saját utódára.

– Talán. De Madame Beautemps csak még jobban elmérgesítette a helyzetet, amikor kijelentette, hogy Mrs. Prufrocknak nincs helye a szopránok közt, mert már nem tudja kiénekelni a magas hangokat. És ott van Gordon Kipling, a helyi vadászatok falkamestere (szintén basszus), aki esküdni merne, hogy az a nő megölte három állatát: két nappal azután, hogy panaszkodott az ugatásuk miatt (Kipling itt lakik a közelben, a fákon túl), patkányméregtől elpusztultak. Aztán…

Ekkor Prudence felsikoltott, ami nem volt jellemző rá. Minden nagyon gyorsan történt. Nem vették észre azt az alakot, csak amikor már szinte előttük volt, mintha a sötétségből pattant volna elő. Álarcot viselt, villámgyorsan közeledett az ellenkező irányból. Prudence épp előtte állt. Az idegen egy pillanatra megtorpant, mintha tétovázna, mintha nem tudná, megkerülje-e. Aztán Miss Marple látta, hogy fellendül a keze; a következő pillanatban Prudence a földre zuhant, a zseblámpa kirepült a kezéből, fénye halk pukkanással kialudt. Pár másodperc, és az alak már ott sem volt. Egyedül maradtak megint.

– Prudence! – lépett a barátnőjéhez Miss Marple, és nagy nehezen fölsegítette. – Jól vagy? Nem sérültél meg?

– Én… nem is tudom – felelte Prudence kissé tétován. – Mármint igen, azt hiszem… szóval jól. Csak… csak hadd szedjem össze magam. Fellökött, Jane! Láttad?

– Igen, persze. Láttam… szörnyű volt! Ne menjünk a rendőrségre? Észrevettem, hogy a főutcán eljöttünk az őrszoba mellett…

– Ne – mondta Prudence elszántan –, fölösleges a felhajtás! Nem tört el semmim. És már úgyis messze jár, rég elvegyült a tömegben. Nem találják meg. Csak hadd karoljak beléd. Már majdnem ott vagyunk. – Úgy tűnt, meglepően nyugodt, de hát kemény fából faragták, ez már régen kiderült.

Miss Marple lehajolt a zseblámpáért. Ahogy felvette, talált mellette valamit az ösvényen: a sötétben olyan volt, mint egy apró, színtelen kavics. Fölvette és zsebre vágta. (…)

Fordította: Kada Júlia

12 új Miss Marple-sztori
Helikon Kiadó, Budapest, 2022
416 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft