Alkotni csak a férjek tudnak? | Clara Schumann, a nem csak szekundáns

Posted on 2023. január 19. csütörtök Szerző:

0


Clara Schumann

Kozár Alexandra |

Clara Schumannról, a zongoraművészet európai szintű művészéről a legtöbbeknek elsőre az ugrik be, hogy zongorát tanított, koncertezett, de mindenekelőtt a nagy német romantikus zeneszerző, Robert Schumann felesége, segítője, szekundása, ihletője volt. S ha pusztán ennyi volna, már akkor beteljesítené küldetését; ám Clara Schumann fantasztikus zeneszerző is. Dobjuk hát el sztereotípiáinkat, melyre olykor a hivatalos, szintén legtöbbször férfiak által íródott zenetörténet is ráül, műveit hallgatva ugyanis kiderül: autentikus, hol idegeket borzoló, hol lelket nyugtató komponistáról van szó.

Van olyan, hogy az ember már nyolcévesen megismeri jövendőbelijét, szerelmét, mi több, majdani férjét. Persze, ennek nagyobb az esélye, ha az ember lánya híres lipcsei zongoratanár ivadéka, maga is ötéves korától zongorát tanul, a papához meg olyanok járnak, mint a kor ünnepelt karmestere, Hans von Bülow, vagy a német zenei romantika későbbi atyja, Robert Schumann. Na, ez történt Clara Wieckkel is, aki később férje nevén, Clara Schumannként vált ismertté zongoraművészként és tanárként, na, meg persze, zeneszerzőként is.

Ebben a cikkben a na, meg perszéről lesz szó.

1827-ben Schumann tizenhat vagy tizenhét éves, Clara nyolc, ekkor még zongoristának készül, ezért leckéket vesz a papától, kora híres zongoratanárától, Friedrich Wiecktől. A papa nagyon szigorú, lányával is, vagy vele a leginkább, erről Clara így vall 1828-as keltezésű naplójában. „Apám, aki már bizonyos ideje változást várt a gondolkodásomban, ma ismét megjegyezte, hogy még mindig lusta, nemtörődöm és rendetlen vagyok, keményfejű és nem következetes, és ilyen vagyok a zongorajátékban is.” Bárcsak megtartotta volna később is keményfejűségét!

Mindennek ellenére, vagy tán épp ezért, Clara már kilencéves korában egész Mozart-zongoraversenyeket játszik, ami ma is elképesztő teljesítmény lenne; és hamarosan megszületnek első saját kompozíciói is. Tízéves korában áll elő ezekkel: négy polonézt komponál zongorára, 1834 és 1836 között pedig Soirées Musicales címen zongoraciklust szerez, amelyről Liszt Ferenc is elismerően nyilatkozik. Kilencévesen már olyan érett zongorista, hogy nyilvánosan szerepel a lipcsei Gewandhausban, a neves koncertteremben, két évvel később pedig ugyanitt adja első egész estés szólóhangversenyét. Ezután fellépések egész sorozata következik Németországban, majd Franciaországban, és ekkor jelennek meg az első kritikák is, melyekben Clara előadóművészetét a már elismert Anne Caroline de Belleville játékával hasonlítják össze.

Az összehasonlítást a későbbi férj, Schumann is megteszi: „Egyikük a francia, másikuk a német iskola képviselője. Belleville játéka technikai szempontból sokkal kidolgozottabb, de Clara játéka szenvedélyesebb. Clara tónusa a lélekbe hatol és a szívet szólítja meg. Az első a költő, a második pedig a vers.” Pedig ekkor még nyilván nem lehet szó szerelemről egy tizenegy éves kislány esetében.

Clara Schumann egyik művének (An einem lichten Morgen) kézirata

De később igen: a nyolc-kilenc év korkülönbség ellenére a fiatalok szerelmesek lesznek, Schumann pedig két év múlva a papánál „szándéknyilatkozatot” tesz. De a zord apa nem ad engedélyt a frigyre. Marad az, hogy Clara a koncertjein – mert időközben pódiumzongorista lesz – zenei üzeneteket küld szerelmének. A szerelmesek kitartónak bizonyulnak és 1840-ben végül egybekelnek, majd nyolc gyermekük születik. Már a koncertező karriert is el lehet képzelni nyolc gyermek mellett, a zeneszerzőiről nem is beszélve… Pedig Clara mindennek dacára kora legtehetségesebb és legsikeresebb zongoraművésze, akit azóta is az egyetemes zongoraművészet egyik nagy alakjaként tartanak számon. Ráadásul ő az egyetlen, talán nem meglepő módon, aki Schumann műveit úgy tudja interpretálni, ahogy azt a zeneszerző elképzelte. Clara koncertkörútjai során Budapesten is fellép, összesen háromszor az 1850-es és 60-as években.

Játékát Liszt Ferenc is elismeri, sőt, Beethoven Appassionata szonátája meghallgatása után e szavakkal illeti: „Középszerű művészek túlságosan fárasztották és mérgesítették hallásunkat e mű rideg, lelketlen ismételgetésével. Amikor viszont lehetőségünk nyílt hallani, hogyan játssza C. Schumann, a legerősebb belső lelki nyugalom árasztott el minket. Festőnek éreztük magunkat, aki ismét meglelte a nemes eredetit, amely hosszú ideig üldözve volt az ízléstelenül torzító másolattól.” (Mondjuk, azért, ha már művészről van szó, kiírhatta volna nevét a C betű helyett.) De nemcsak Liszt, a zenetörténet is úgy tartja számon zongoraművészként Clarát, mint aki számos férfikollégáját túlszárnyalta.

E sorok írója, aki nemcsak a Mondschein és az Appassionata szonátákat gyűjti a legkülönfélébb interpretátoroktól, Dubravka Tomšičtól kezdve Rubinsteinen át Fischer Annie-ig, de a többi Beethoven-szonátát is, csak sajnálni tudja, hogy a fent méltatott előadás felvétele a kor technikai lehetőségeinek hiányában sajnos nem áll rendelkezésünkre. Ahogy érdekes lenne Clara műveit is saját interpretálásban hallanunk; ám ez a vágyunk is valószínűleg a sírig elkísér minket. (…)

A teljes írás elolvasható a viszont.hu oldalon