Lucy Foley: Gyilkosság az Alpesi Grand Hotelben (részlet)

Előszó

Reggel 9:25: Az Alpesi Grand Hotel sífelvonójának felső állomása.
Svájci Alpok, 1950

A sífelvonó gondolája csöndesen siklik át a felhőrétegen, egyenesen a hegycsúcs fagyos világába. Már maga a szerkezet is a modern technika csodája: a sivár, hol havas, hol sziklaszürke háttérben szinte hivalkodóan virító vörös kabint a sok millió éves sziklába lefúrt tartóoszlopok között kifeszített drótkötél húzza a hegyoldal fölé.

Most csak egy magányos utas ül benne. A szálloda egyik vendége lehet, aki ma reggel elsőként szeretne lesiklani a szűz hó borította lejtőn. Egész éjjel esett, most friss porhó fedi a hegyoldalt és a kora reggeli napsütésben gyöngyházfényben meg-megcsillanó gleccsert. Az itt-ott kékesen megvillanó bemélyedések alattomosan megbúvó, halálos hasadékokat rejtenek.

A felső végállomás melletti apró kunyhóban a felvonókezelő ácsorog, fázósan egymáshoz ütögeti csizmás lábait, és a markába fújja a meleg levegőt. Örül, hogy nemsokára egy másik emberi lényt üdvözölhet, ha bármily röviden is. Nyomasztóan magányos itt a csúcson, ahol a sasokon kívül nincs más társaság, és a néma csöndet is csak a völgyben meghúzódó városka felé nyújtózó gleccserjég hátborzongató recsegése-ropogása töri meg néha. Ismeri ősei félelmét az ormokon lakó gonosz szellemektől és óriásoktól, tudja, jó okuk volt rá, hogy kerüljék ezt a baljós helyet. Ha néha leválik a gleccserből egy-egy darab, és véget nem érő visszhangot verve a mélybe csúszik, máskor valahol a távolban lezúduló lavina morajlását sodorja ide a szél, vagy egy téli vihar bíborszín villámai hasítanak fülsiketítő csattanással az égbe, ő maga is hajlamos hinni ezekben a sok száz éves babonákban.

Az a magányos alak a gondolában fejét a kabin hátsó üvegfalának támasztva ül; talán a lenyűgöző kilátásban gyönyörködik.

A felvonószerkezet csörlője nyikorogva megáll. A kabin ajtaja lassan kinyílik, de az utasa meg sem moccan.

A felvonókezelő kinéz a kunyhója ablakán. Csak nem elaludt az illető? Vagy valamiért nem akar kiszállni? Ki tudja, talán csak a páratlan kilátásért jött fel, és a következő fordulóval vissza is megy. Végül is érthető volna, hatalmas hóvihar készül.

De valami… sehogyan sincs rendjén. Hirtelen megérti: túl nagy a csönd. Úgy érzi, éppoly egyedül van, mint mielőtt a felhők alól előbukkant a felvonó gondolája.

Mitévő legyen? Menjen oda, és nézze meg?

Valamiért nem akaródzik neki.

Váratlanul éri a furcsa késztetés, hogy keresztet vessen magára (holott tisztességes svájci protestáns).

Abban a pillanatban, hogy kilép a kunyhójából a kinti fagyba, a gondola egy utolsót rándul, miközben a csörlő végpontjához érve leáll. És akkor az ülő alak előrebukik – mereven és tehetetlenül, akár egy kandallópárkányról véletlenül levert drezdai porcelánfigura –, és arccal előre a kabin fémpadlójára zuhan.

A felvonókezelő néhány másodpercig dermedt rémületben bámulja. Aztán tettre készen elindul a csúszós ösvényen a kabin felé, bár tudja, hogy semmi értelme a sietségnek. A gondola utasa láthatóan már nem él.

Első rész ~ Két nappal korábban

Diana Glass ~ A kísérő

– Te is látod? – kérdezi Mrs. Bantry. – Hát nem elbűvölő? Az idejére sem emlékszem, hogy mikor láttam odahaza a szabadban korcsolyázó embereket. És te, Jane?

A Grand Alpine expressz épp egy befagyott tó mellett robog. A korcsolyázók az amúgy fakó tájban ide-oda cikázó színes pontoknak tűnnek a vonat ablakából.

– Nem emlékszem, kedvesem – feleli Miss Marple. – De nekünk, akik még Viktória királynő idejében töltöttük a gyermekkorunkat, a korcsolyázás mindig is a tél egyik fénypontja volt.

– Diana – fordul most hozzám Mrs. Bantry. – Megnézted a vonatmenetrendet? Ha esetleg úgy döntenénk, hogy valamiért visszajövünk a városba a hegyről.

– Természetesen, Mrs. Bantry – válaszolom. – A hegyről lefelé este tíz órakor indul az utolsó vonat, visszafelé pedig egy fél órával később. A városba reggel nyolckor indul az első vonat, felfelé pedig fél kilenckor.

– Nem értem, mi szükség egy késő esti vonatra – jegyzi meg Mrs. Bantry.

– Gondolom, azok kedvéért, akik esetleg lent a városban szeretnének vacsorázni valamelyik étteremben – válaszolom. – Még kaszinó is van itt… az egyik a kevés legális közül Svájcban.

– Hm, arra nemigen lesz szükségünk, igaz, Jane? – mondja Mrs. Bantry. – Bár talán egy kellemes vacsora szóba jöhet…

– Én igazán tudok élvezni egy jó bridzspartit – jegyzi meg elgondolkodva Miss Marple. – De soha eszembe sem jutna, hogy pénzben játsszam. Szerintem a hazárdjáték nem illik egy jól nevelt hölgyhöz. Belátom, talán kissé maradi vagyok.

Mrs. Bantry barátnője szinte mintapéldánya az idős – az én ízlésemnek talán túlságosan is szertartásos – úrhölgynek, ahogy ott ül egy halom fonállal az ölében, és a kötőtűi szinte pontosan a fogaskerekű vasút zakatolásának ritmusára koccannak egymáshoz. Semmi sem zökkenti ki a ritmusából: sem a kocsi enyhe rázkódása, sem az, hogy a mellette ülő férfi válla időnként az övéhez ér, sem a pálya váratlan emelkedése, amikor a fogaskerekű nekivág a következő kaptatónak.

– A szállodának is van saját kártyaszobája – szólalok meg. – Egyenesen a könyvtárból nyílik, ha jól vettem ki a brosúrájukból.

– Tudod, Diana elképesztően hatékony ezekben a dolgokban, és óriási segítség a számomra, különösen az utóbbi időkben, amióta az égvilágon semmire sem emlékszem két percnél tovább – mondja Mrs. Bantry idős barátnője felé fordulva.

Tulajdonképpen kedvelem Mrs. Bantryt, még annak dacára is, hogy néha úgy beszél rólam a jelenlétemben, mintha ott sem lennék. Most újra felém fordul.

– Hány nyelvet is beszélsz, Diana?

– Hármat – felelem.

– Jól emlékszem, hogy egy vonaton ismerkedtek meg? – kérdezi Miss Marple.

– Így igaz – válaszolom. – Londonból utaztam éppen a Much Benhamben lakó nagynénémhez látogatóba. A vonaton szóba elegyedtünk egymással, és Mrs. Bantry megemlítette, hogy épp keres valakit, aki rendben tartaná a folyó ügyeit, miután… – Elharapom a szót, mert bizonytalan vagyok, miképp folytassam.

– Arthur halála után – fejezi be helyettem tárgyilagos hangon Mrs. Bantry.

– Pontosan – mondom hálásan. – Mrs. Bantry az utazásai megszervezését is rám bízta. Én akkor már amúgy is elszántam magam, hogy heti egy napra csökkentem a hadügyminisztériumi titkárnői állásomat, úgyhogy még ott a vonaton mindenben meg is állapodtunk.

Mrs. Bantry helyeslőn elmosolyodik.

– Hát igen, magányos, idős asszony vagyok, és olyan nagy vigaszomra voltál az elmúlt hónapokban, kedvesem. Persze ott van a négy gyerekem, és mondhatom, igazán példás rendszerességgel látogatják az idős édesanyjukat, de hát oly végtelenül elfoglaltak szegénykéim! – Nagyot sóhajt, aztán visszazökken a jelenbe, és újra az elsuhanó tájat szemléli. – Ezt a helyet is te javasoltad nekem, ugye, Diana? Vagy… – a homlokát ráncolja – talán az újságban olvastam róla? Na, tessék! Nem megmondtam, hogy milyen feledékeny lettem?

– Én úgy emlékszem, a postán kapott egy brosúrát, Mrs. Bantry – segítem ki.

– Ó, hát persze! Egy gyönyörű, színes kiadványt. Az ember önkéntelenül arra gondol, hogy szándékosan veszik célba a hozzám hasonló özvegyasszonyokat, hadd herdálják el a férjük hagyatékát. És persze a brosúrában minden álomszép, nem úgy, mint a valóságban. Bár lehet, hogy ez most kivétel lesz. Hát nem elképesztően gyönyörű ez a hely? – kérdezi, és a vonatablakon át kimutat a tájra.

Körös-körül valósággal ragyog a friss hótakaró, mintha belülről világítaná meg valami. Az egyik hóborította fenyőfán apró, fekete bundás mókus ugrál ágról ágra és kelt valóságos hózivatart minden mozdulatával. Amikor a fogaskerekű megérkezik a következő kanyarba, hirtelen mozgást észlelek a fenyők között, és látom, amint három, immár a sötétbarna, kissé vastagabb téli bundáját viselő zerge kecsesen félreszökken a táj csodálatos békéjét megzavaró vörös vasszörnyeteg elől.

A kis vonat most már szó szerint zihálva kúszik felfelé a hegyoldalon. Érezni, ahogy a fogaskerék alattunk fokról fokra kapaszkodva vonszolja felfelé a hatalmas terhét. Többen riadtan felkiáltanak, amikor néhány bőrönd és útiszatyor a helyéről kibillenve lassan csúszni kezd hátrafelé az ülések közti folyosón.

A vonat túloldali ablakából messze alattunk hirtelen feltűnik a fák között St. Celeste: innen játék városkának látszik, az életnek semmi jelét nem lehet kivenni benne. Bebújunk egy vékony felhőrétegbe, és néhány másodpercre szürkeség borul ránk – aztán egyszeriben már a felhők fölött vagyunk, és ugyanaz az érzés fog el, mint az eddigi néhány repülőutamon: az alant elterülő világgal furcsán megszűnik minden kapcsolat. Egy francia utas kimutat az ablakon: egy sas köröz alattunk méltóságteljesen.

A vonaton belül nagy a tülekedés, jövendőbeli szállodatársaink testei préselődnek egymáshoz, a levegő párás a sok kilehelt levegőtől. Statikus feszültség vibrál, ahogy a szőrmebundás vállak egymáshoz dörzsölődnek. Amikor felszálltunk, volt egy kissé illetlen rohanás a szebb hegycsúcsokra néző ablakokért; a csoportunkban lévő britek dühösen pufogtak a kontinensiek „erőszakos könyöklése” miatt.

Körbepillantok az útitársaimon – nemsokára már ők is a szálloda vendégei lesznek. Az amerikaiak valahogy jobban tápláltak és pirospozsgásabbak a többi utasnál – na persze, náluk a háború alatt sem csak jegyre lehetett élelmiszert kapni. A franciák viselik a legszebb szőrmebundákat, az olaszoké a legtöbb elegáns poggyász. Angol útitársaim, legnagyobb bánatomra, meglehetősen szürkék és unalmasak. Még németek is vannak köztünk. Ha megszólal valamelyikük, a folyosó túloldalán ülő öreg brit hadfi láthatóan a puszta tekintetével is meg tudná fojtani őket. Van itt még öt vagy hat kisebb csoportra való apáca is, akiket csak a más-más színű – sötét- vagy világoskék, esetleg fekete – habitusuk különböztet meg egymástól.

Aztán újra a két idős hölgyre esik a pillantásom, és megdermedek, amikor észreveszem, hogy Miss Marple félrebillentett fejjel leplezetlenül engem bámul azzal a porcelánkék szemével. Udvariasan rámosolygok, és várom, hogy félrekapja a tekintetét. De esze ágában sincs – láthatóan csöppet sem zavarja, hogy lelepleztem a kíváncsiskodását.

Önkéntelenül azon tűnődöm, vajon mit lát bennem. Netán sorstársat? Egy másik facéran maradt nőt? Itt most aligha számít az a nagyjából négy évtized, ami korban elválaszt bennünket egymástól. Mindketten ugyanolyan hasznos (vagy éppenséggel haszontalan) tagjai vagyunk a társadalomnak. Egyikünk sem produktív – legyen szó gyermekekről vagy bármi másról. Mindketten társaságot szolgáltatunk Mrs. Bantrynek. Két magányos nő. Bár Mrs. Bantry férjes asszonyként – még ha nemrég meg is özvegyült – teljesen más kategória. Ő olyan tekintélyt áraszt magából, amilyenről mi ketten még csak nem is álmodhatunk. Ennek ellenére örülök, hogy a segítségére lehetek. Mellette úgy érzem, hasznosan és bajtársias légkörben töltöm a napjaimat – hasonlót nem állíthatnék a hadügyminisztériumban végzett unalmas munkámról.

– Milyen gyönyörű a nyaklánca, kedvesem.
Eltart pár pillanatig, amíg rájövök, hogy Miss Marple a kötőtűi fölött átpillantva hozzám beszél.
– Ó, köszönöm.
– Esetleg közelebbről is megnézhetném?

– Ó, hát persze – felelem, és közben kihúzom a láncot a ruhám nyakkivágásából, hogy ő is lássa a rajta függő gyűrűt.

– Ezüst – mondja egy ékszerbecsüshöz illő magabiztossággal –, két szívecskével meg hét gránátkővel díszítve. Igazán bájos.

– Örülök, hogy tetszik – mondom. Miss Marple nem kérdezősködik tovább, én pedig megkönnyebbülve dőlök hátra, de ekkor Mrs. Bantry is bekapcsolódik a beszélgetésbe.

– Mondd, Jane, mivel akarod tölteni az időt itt fent a hegyekben? – kérdezi.

– Azt hiszem, főként azzal, hogy odaülök az ablak elé, és a tájban gyönyörködöm – válaszolja Miss Marple. – Úgy érzem, ennek a fagyos vidéknek a fenséges látványát legjobban egy kényelmes és jól fűtött helyről lehet megcsodálni. Meg hát… ugye, tudod, a reumám… De azért magammal hoztam a madárfigyelő távcsövemet is.

– De Jane – veti ellen Mrs. Bantry –, hiszen tél van! Miféle madár röpköd ilyenkor?

– Ó – feleli Miss Marple, miközben a porcelánkék szeme épp csak egy picit elkerekedik –, azért én biztos vagyok benne, hogy itt is akad elég megfigyelnivaló. Ez szinte mindenhol így van. St. Mary Meadben legalábbis ezt tapasztaltam.

– Tudod, Jane – mondja neki elnézően Mrs. Bantry –, amikor ezt mondod, mindig olyan ártatlan arckifejezést öltesz hozzá. Pedig biztos vagyok benne, hogy most is valami fondorlatos huncutságra készülsz.

Fordította: Gömöri Péter

Lucy Foley: Gyilkosság
az Alpesi Grand Hotelben
A 21. Század Kiadó és Helikon Kiadó
közös kiadása, Budapest, 2026
352 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft