.Jean-Noël Orengo: »Ön Hitler reménytelen szerelme« (részlet)

Villámcsapás  (1930–1933)

~~ 1. ~~

München, 1933. július

Albert Speer és a Führer első találkozásakor a Führer az asztalánál ülve egy forgópisztolyt tisztogat. Adolf Hitler – a Führer, a Vezér – eltolja magától a fegyver alkatrészeit, és megkéri Albert Speert – az építészt, a művészt –, hogy a szabaddá vált felületen terítse szét a vázlatait. A vázlatok a Pártnak a hatalomra jutás utáni első kongresszusára vonatkoznak, amelyet Nürnbergben fognak megrendezni a következő év augusztusában. Teátrális eseménynek szánják: tribünnel, díszkivilágítással, lelátókkal. Speernek ez az első ilyen horderejű megrendelése. Korábban már több épületet is átalakított a Párt számára, és belsőépítészként ő dolgozott az oktatási és propagandaminiszter, Joseph Goebbels lakásán is. Szakmai elismertségének köszönhetően bízták rá ezt a fontos feladatot. Igen ám, de senki nem meri áldását adni a terveire. Mindenki kitér a kérdései elől, míg végül elküldik Münchenbe – a Führer itt szokta tölteni a nyarakat. Egyedül ő mondhatja ki a végső szót.

A találkozó során a Vezér egyetlenegyszer sem pillant az építészre. A rajzokat viszont aprólékos gonddal áttanulmányozza. Majd a tekintetét fel sem emelve, közönyösen, színtelen hangon kijelenti:

– Rendben.

A találkozó ezzel véget is ért, az építész egyetlen további szó nélkül útjára bocsáttatik. És a Vezér már fordulhat is vissza a pisztolyához, amelynek senki nem ismeri a típusát; fújogathatja a fegyver csövét, tovább tisztogathatja, olajozgathatja az elsütőbillentyűjét, kakasát, szánját és markolatát.

~~ 2. ~~

Ezt a nyitójelenetet Speer életrajzíróitól vettük át, akik viszont egyenesen az érintettől kölcsönözték.

Egyes regények szívesen játszadoznak az idővel, a flashback és a később bekövetkező események előrevetítése is technikai eszköztáruk részét képezi, és rögtön az elején nekünk is el kell követnünk egy efféle „bűncselekményt”: meg fogjuk törni a lineáris elbeszélés kényelmét.

Albert Speer túlélte a háborút, és úgy is mondhatjuk, bizonyos értelemben túlélte a saját történetét is, amelyben pedig többször is meg kellett volna halnia. Ez a történet az alapanyaga az 1969-ben megjelent Hitler bizalmasa voltam1 című, bestsellerré vált emlékiratának. Ennek az emlékiratnak köszönhetően Speer visszanyert valamennyit az őt korábban övező tiszteletből, viszonylagos anyagi jólétre és olyan kivételes, meghökkentő társadalmi elismertségre tett szert, amilyet egyetlen hajdani náci vezető sem tudott elérni, aki nyíltan vállalta a múltját. Amint az emlékirat megjelent a könyvesboltokban, túllépett a műfaj keretein, és valami mássá alakult. Néhány alacsonyabb rangú SS-tiszt, a náci rendszer katonai és politikai vezetői szintén megjelentették a saját emlékirataikat, de a Speerével összehasonlítva elenyésző sikerrel, és ezekben a szakértők minden nehézség nélkül el tudták választani a szerzők önmagukról festett képét a valóságostól.

Albert Speer esetében más a helyzet. Az ő saját magáról alkotott képe erőszakosan rávetült a történészek és más tudományos kutatók eltérő értelmezéseire, így a róla szóló életrajzok gyakran tűnnek saját emlékirata paradox átírásának. Ezek nem plágiumok. A könyvek sorai frontvonalakká alakulnak át, a történészek hazugságokat és elhallgatásokat feltáró dokumentumokkal hadakoznak a forrásszöveggel szemben, de az igazság nem bizonyul hatékony fegyvernek, és a végén Speer kerül ki győztesen.

Mintha olyan háborút indított volna a prózai elbeszélés területén, amelyet a Hitlerrel való kivételes kapcsolatának és a művészetben, illetve a hadianyaggyártásban megmutatkozó szakértelmének köszönhetően egyedül ő tudott megvívni – ritkán fordul elő, hogy egy és ugyanazon ember mind a két területen kitűnjön a tehetségével. Mint díszlettervező és fegyverkezési szakértő koronatanúként bukkant fel a színpadon, egyszerre nézőként és szereplőként, a premier plánba Adolf Hitlert és udvartartását, a háttérbe pedig – mert az ő esetében ez valóban egy borzalmas hatást keltő háttér – az európai zsidók kiirtását állítva, úgy, ahogyan azt ma ismerjük. Ám ez utóbbiról az ő állítása szerint mit sem tudott, csupán 1945 után szembesült vele – kétségbevonhatatlanul drámai és morbid feszültséget keltve ezzel az állítással.

Ez az 1960-as évek vége felé papírra vetett jelenet, az 1933-ban bekövetkezett esemény, vagyis a találkozásuk bemutatása egyszerű, megbízható alapokon nyugszik, nem sok, de annál megkapóbb és nagyon jelentős részlettel, amelyek egy sakkjátszma lépéseit idézik.

Két férfi, kettesben egy szobában; egy pisztoly; egy tervrajz.
Az egyik oldalon a hatalom, a másik oldalon a művészet.

Az egyik oldalon a hatalom birtokosa – a fegyvere ott hever előtte az asztalon –, a másik oldalon a művészet képviselője – tervrajzaival a hóna alatt. Sok ilyen párost ismertünk az európai kultúrából. A két szereplő lehetne akár II. Gyula pápa és Michelangelo is. Csakhogy ők Adolf Hitler és Albert Speer. És e tisztán kirajzolódó erőviszonyból bontakozott ki kettejük kapcsolata.

~~ 3. ~~

Van valami egészen valószerűtlen ebben az első szakmai találkozóban, ahol nem kevesebbről van szó, mint az új rezsim legfontosabb politikai kongresszusáról. Egy groteszk kép, amely nagyon is illik az első világháború utáni időszak hangulatához, és egy briliáns húzással máris úgy ábrázolja a Führert, mint aki az újrafegyverkezés lázában ég.

Pedig Adolf Hitler pont ilyen fontosnak tartotta a nemzetiszocialista ideológia vizuális és erős hanghatásokkal járó megjelenítését is. Ő választotta a szvasztikát, vagyis a horogkeresztet, ezt az egyetemes, mindenfelé, de Indiában és Délkelet-Ázsiában különösen gyakran előforduló pozitív jelképet a mozgalom jelképéül, amelyet e bűnös kifordítás következtében máig a mészárlás és a fajgyűlölet szimbólumának szokás tekinteni.

1933-ban a Vezér szemében még nem nyert szilárd, kielégítő formát az új rezsim jelképeinek és rendezvényeinek látványos megjelenítése. Ehhez szüksége van valakire. Ugyanis ő nem egyszerűen csak egy államfő.

Mai ésszel felfoghatatlan, miért gyakorolt ilyen hatalmas vonzerőt Adolf Hitler a német, sőt a külföldi tömegekre is az 1920-as és 1930-as években. Minden életrajzírója ezzel a képtelenséggel találja szemben magát. Az elkövetett bűnök hatalmas hordereje miatt ez a vonzerő nem értelmezhető pusztán a gazdasági válságra adott társadalmi válaszként, és nem következhet kizárólag a korszak antiszemita légköréből sem. De Hitler személyiségének alakulását sem vezethetjük vissza életének egyes konkrét eseményeire. Nem jelenik meg a képben sem egy bántalmazó apa, sem a frusztráló kamaszkor, a szexuális hovatartozásáról vagy az anatómiájáról napvilágot látott állítólagos leleplezések pedig főképp nem alkalmasak arra, hogy elvezessenek a gázkamrákig. Az európai zsidók kiirtása két részre szakította a történelmet. Az előtte és utána között megszűnt minden kapcsolat. Úgy tűnik, Albert Speer hamarabb felismerte ezt, mint a többiek, vagy legalábbis ő tudta a legjobban megfogalmazni és hasznára fordítani ezt a kettészakadást. Amikor egy napon Hilde, a lánya levélben kérte rajta számon a tetteit – hasonlóan ahhoz a sok millió német gyermekhez, akik szintén felelősségre vonták a szüleiket, amiért Hitlert nagy lelkesen Führerüknek tekintették –, Speer pontosan ezekkel a szavakkal válaszol: „a bűn roppant arányai lehetetlenné tesznek minden kísérletet az önigazolásra”

Tehát nincs semmi – sem Speer karriervágya, sem az apai elismerés hiánya –, ami kielégítően jellemezhetné a közte és a Vezér között kialakuló kapcsolatot.

Ami biztos: épp az imént találkozott Németország leggyakrabban fényképezett emberével, aki egyben a világ egyik leggyakrabban fényképezett személye is. 1918 után a hírnév a társadalmak egyik alapvető értékévé vált. 1933-ban a Vezér – Gandhi mellett – a médiában legtöbbet szereplő politikai szereplő a földkerekségen. Néhány száműzetésben élő, alig komolyan vett írón és filmrendezőn kívül talán Winston Churchill volt az egyetlen, aki egy 1934-es cikkében felvázolta, milyen következményekkel járhat a faji megszállottság, amely egy olyan fejlett ország jogszabályaiba és politikájába is be tudott épülni, mint Németország. Nagyon sokan érzik úgy, hogy Hitler antiszemitizmusa nemigen különbözik a saját antiszemitizmusuktól, mások pedig ezt az ideológiát egy olyan ember nem túl szerencsés szeszélyének tekintik, aki csupán újra naggyá akarja tenni az országát. A kommunisták alábecsülik és kigúnyolják, Gertrude Stein amerikai írónő, aki zsidó és homoszexuális, Hitlernek szánná a Nobel-békedíjat, Charlie Chaplin pedig felismeri a vitathatatlan zsenialitást a színészi képességeiben. Hitler igazi sztár.

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Jean-Noël Orengo: »Ön Hitler reménytelen szerelme«
Trend Kiadó, Budapest, 2026
319 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft