Dr. Kovács Lajos: A mór megtette… (részlet)

Bevezető

A fényképek felhőtlen, téli boldogságra utaltak. Ápolt, csinos, szőke asszony, egyik kezében síléceket tartva színes kezeslábasban, kötött sapkával a fején, vakítóan fehér, havas háttér előtt állva átkarolja egy kissrác vállát, és mindketten szélesen mosolyognak. Egy másik képen két fia között áll a nő, a kisebbik nokedli tapad az anyjához, mint címke a sörösüvegre, mellettük szánkó. A családfő egyik képen sem látható, nyilván ő fotózott. Mindenkin látszik a szertelen jókedv, a szikrázóan tiszta hegyi levegő jótékony hatása, a családi harmónia, a jómód. Szabadságos idill.

A fotók a szegedi Z. Nagy családról készültek, talán valahol az Alpokban.

Valamikor évekkel korábban láttam egy videókazettán rögzített filmfelvételt is ugyanerről a házaspárról. Saját magukról készítették, intim kettesben és intim helyzetben, önmaguk szórakoztatására. Felismerhető volt, hogy a férj a hálószoba sarkában álló tévékészülék tetejére helyezte a kamerát, a széles franciaágyra irányítva. Szex közben is vigyáztak, ki ne sodródjanak a látószögből. Szemlátomást jól érezték magukat. Ráismertem arra a hálószobára és arra a franciaágyra.

A halál is azon érte őket.

Magda Marinko és a „szerb légió” által elkövetett gyilkosságsorozat nyomozásának egyik állomása volt az a Bárka utcai családi ház Szegeden, amelynek hálószobájában, álmukban lőtték le a Z. Nagy házaspárt 1994. január 23-án vasárnap késő éjszaka. A tettes lefeszegetve a szúnyoghálót, zaj nélkül, észrevétlenül hatolt be az egyik ablakon, nesztelenül lopakodva átvizsgálta az egész házat, felmérve, kik, hányan és hol alszanak a mélységes éjszakai csendben, végül a kisebb ellenállást hagyva utoljára, logikusan úgy döntött, hogy a szülőkkel kezdi. Vajon hallotta halk szuszogásukat, amikor a sötétben az ágy mellé surranva fegyvere csövét a párnán fekete foltokként érzékelhető fejek felé irányítva célra tartotta…? A közvetlen közelről leadott lövések nyakon, arcon, szemen érték mindkettőjüket. Azon a franciaágyon. Ahogy a szomszéd szobában alvó 17 éves Dánielt és a harmadik szobában a 10 éves Balázst is. Egy négytagú család halt meg – halt ki – azon az éjszakán. Hátrahagyva egy élet minden tárgyiasult melléktermékét, amelyek – most látszott csak igazán – nem a lényeget hordozzák. Még soha nem láttam egy lakásban ennyi egyszerre meggyilkolt áldozatot. És ennyi hirtelen gazdátlanná vált tárgyat. Csak álltam – emlékszem – a nappaliban, és jeges ürességet éreztem. A körülöttem matató rendőrök és technikusok munkazaja, beszólásai fokozatosan elhalkultak, a testek és tárgyak kontúrjai felerősödtek. Úgy jártam-keltem a szobákban némán, próbálva szemrevételezni a legapróbb részleteket is, mint aki soha nem akarja elfelejteni a látványt, mint aki szándékosan nem akarja kivonni magát a látottak hatása alól. És valóban, soha nem is tudtam véglegesen túltenni magam azon, ami ott megtalált. A két srác holtteste, arcukon-szemükön a lövések bemeneti nyílásaival, az elhagyott számítógép a sarokban, az elárvult játékok és könyvek a polcokon, az este ledobált ruhák a székeken, a halkan ketyegő vekker mind csikorogva formálták a személyiségem, amely görcsösen próbálta megőrizni máskor jól bevált, pártatlan, hűvös objektivitását.

Az én két fiam is Balázs és Dániel.

~~ 1 ~~

A határidők brutális szorítása – mintha a szabadságvágyat korlátozná – mindig idegesített. Rendszerint már előre aggódtam várható késésemért, mivel mindig tudtam, hogy eltökölve az időt szinte sehova nem érek oda pontosan, semmivel nem készülök el határidőre. Futólag ismertem magam, ezért némi tépelődés után, aláírva a szerződést egy Pándy Andrásról, a családirtó brüsszeli lelkészről készülő könyvre, közöltem a kiadó igazgatójával, hogy egyedül a határidőt nem tudom, nem merem garantálni. Beüthet egy újabb ügy, beindulhat egy újabb munka, és én nem fogok hetekig, talán hónapokig a könyvírással foglalkozni, mert a nyomozás felemészti minden időmet, kitölti – bármi mást is csinálok – minden gondolatomat. Azt mondta, nem probléma, megérti. Kis késés nem a világ. Belefér. A kiadó kelenföldi irodájában időztünk, előttem illatozó kávé riszálta magát az üvegasztalon, körben könyvek kuporogtak vállvetve a polcokon, a helyiséget és a beszélgetés hangulatát finoman belengte a kultúra felsőbbrendű, jóleső aurája. Csütörtök volt, május kilencedike, világháborús büszke vereségünk ellenére a győzelem napja, az ezredforduló után két évvel. Kint sütött a nap, kora délután volt, az idő lustán állni látszott. Ebben a pillanatban tolakodóan megcsörrent a mobilom.

Barka Tóni hívott, az Életvédelmi Alosztály viszonylag „új keletű” vezetője. Közölte, utasítást kaptunk, hogy mindannyian induljunk vidékre: egy bankfiókot fegyveres támadás ért, több halott és sebesült van.

– Hol történt? – kérdeztem.
– Móron.

Fogalmam sem volt addig, konkrétan hol is van Mór, indulás előtt meg kellett néznem a térképen. Még nem értem el Székesfehérvárig, amikor először bemondta a rádió. Rablótámadás egy móri Erste-bankfiókban, többen meghaltak, ügyfelek és alkalmazottak, az áldozatok pontos száma egyelőre ismeretlen. Ezután már szinte ötpercenként erről szóltak a hírek. Nagy balhé lehet, gondoltam találóan. Gyomromban fokozódó nyomásként éreztem a közlés súlyát.

Nem először.

Több mint 25 évvel korábban – 1977. március 4-én – hasonló támadás történt Budapesten, a Hungária körút 10/a. szám alatti OTP-fiókban. Akkor is ebédidő táján lepte meg a tettes a két nőt, a fiókvezetőt és a pénztárost. Fegyverrel beterelte őket a mellékhelyiségbe, mindkettőjüket letérdeltette és tarkón lőtte. Mindössze 113 ezer forintért. Ennyit sikerült elvinnie. Az is pénzintézet volt, ahogy a móri bankfiók is. Akkor 28 éves voltam, most már 70 fölött vagyok. Akkor mindenről azonnal határozott elképzelésem volt, mindent jobban tudtam, most már fokozódó bölcsességem hatására semmit nem tudok biztosan. Emlékszem, erősen esett azon a napon, az utca csatakos levét a sok kíváncsi egyenruhás rendőr gondosan behordta a helyszínre, minden lehetséges visszamaradt nyomot összetaposva ezzel, amire a mostanihoz hasonló emészthetetlen féltéglával gyomortájon odaértünk világoskék Ladánkon akkori társammal, Dávid Lacival, rendőrnek állt kiugrott bokszoló kollégámmal. A szemlebizottság vezetője által kijelölt útvonalon lépegettünk keresztül – sokadikként – az OTP-fiók ügyfélterén, át a felhajtható fa ügyfélpulton a hátul nyíló mellékhelyiséghez, hogy megnézzük a két holttestet. A helyszíni szemlék jellemzője, hogy a mozgás megkönnyítése céljából a technikus nyomok, anyagmaradványok után kutatva először átvizsgál egy „ösvényt”, ahol aztán a bizonyítékok összetaposásának veszélye nélkül közlekedhet bárki a helyszínen. Ez a gyakorlat azért alakult ki, mert a fejesek fontoskodó kíváncsiságukban rendszeresen betrappoltak az áldozatig, fittyet hányva a kriminalisztika – és a bizottságvezetők – elvárásaira. Bár ott a Hungária körúton tucatnyi rendőr totyorgása előre megrongálta a szemle esélyeit, az „ösvényt” mégis kijelölte a később érkező szemlebizottság egyik technikusa, ezen haladtunk az áldozatokig. A vezetőnő kaphatta az első lövést, a golyó pontosan tarkója közepén érte, majd a két alsó középső fogát kiütve távozott, hogy a falban álljon meg. A mellette térdelő pénztárosnő a lövés zajára félrerántotta a fejét, talán hátra akart nézni, mert az őt ért mag a fejen ferdén haladva át a bal járomcsontján jött ki, nyitott rózsára emlékeztető sebet ejtve. A két test morbid módon szinte körülfonta-ölelte a WC-kagylót, majdnem teljesen betöltve a kicsiny helyiséget, arra kényszerítve ezzel a szemlélődő rendőröket, hogy az ajtófélfába kapaszkodva bedőljenek, behajoljanak a klotyó légterébe, a halottak fölé. A fotózó technikus a falon derékmagasságban húzódó fűtéscsőre fellépve, fölülnézetből készített áttekintő felvételeket az áldozatokról. A sorozat egy példánya – sok más helyszín fotói között – ma is megvan az egyik fiókomban. Ahogy a Z. Nagy család életképeit és halálát megörökítő fotók is. Némely lökött rendőr őrizget efféle ereklyéket. Sikerekről és kudarcokról.

Az a Hungária körúti nyomozás eredménytelen maradt.

A Székesfehérvárt átkaroló körgyűrűt hagytam el éppen, amikor a rádióban azt hallottam, a rendőrség bizonyos Horváth Szilárdot és Farkas Róbertet keres a móri gyilkosságokkal kapcsolatban. Megkönnyebbüléssel vegyes csalódást éreztem. Talán felismerték őket, talán egyik társukat elfogták a helyszínen, és köpött, talán visszamaradt egy ujjnyom, amit soha nem látott sürgősséggel azonosítottak, vagy valamelyik balfácán elejtette a személyi igazolványát… Volt már ilyen gyors és profán megoldása súlyos ügynek. Sebaj, a lényeg, hogy megvannak. Név szerint. Bár egy ilyen nyomozásról lemaradni, ennyire nagy ügyből kimaradni… Örökre sajnálni fogom.

Majdnem visszafordultam. Hiszen itt már nem lehet szó nyomozásról, a rendőrség keresi – nyilván rövidesen körözi – a gyanúsítottakat, ha pedig előbb-utóbb előkerülnek, következik az a bizonyos „vizsgálati szak”, amikor a feltételezhető elkövetők talpig vasban, már előzetes letartóztatásban a „kaptárban” időznek, és csupán a bizonyítékok kiegészítése, a hiányzók pótlólagos beszerzése, szakértői kérdések tisztázása, vagyis a helyszínen visszamaradt, megtalált és rögzített nyomok, valamint a tettesjelöltek kompatibilitásának kimutatása-kimondatása lesz hátra, no és persze – ha adódik rá lehetőség – a bizonyítékok királynőjének, a beismerő vallomásnak a felvétele, kiéneklése, kicsikarása, mert igazán és ténylegesen az adhat majd valós, végleges keretet az addigi összes verziónak, fikciónak, ötletnek, koncepciónak és véleménynek. Mert ilyenekből a nyomozók agyában hegyek képződnek minden nagyobb ügy kapcsán, ahogy a Clint Eastwood által alakított Callahan felügyelő is megjegyezte oly találóan az egyik Piszkos Harry-epizódban: „A vélemény olyan, mint a segg, mindenkinek van”.

Végül mégsem fordultam vissza.

Akárhogy is áll a nyomozás, ezt a helyszínt látnom kell. Elengedtem haladtomban néhány telefonhívást, ki merre jár, ki mennyit tud. Gyurma másodmagával már Móron volt a bankfiók közelében.

Azt mondta, nagy a tömeg és a zűrzavar, de a helyszínre egyelőre nem lehet bejutni. Nem tudni, milyen fegyvert használtak, mennyi pénz hiányzik. Két sérültet elvittek, bent öt vagy hat halott van. Nagy a városban a riadalom, a pánik és a sírás. Rengeteg rendőr szállta meg a környéket, úgy hallotta, hogy az országos rendőrfőkapitány is úton van. Garamvölgyi László kommunikációs igazgatóként az elsők között érkezett. Felhívtam Barka Tónit is, aki harmadmagával éppen elérte Székesfehérvárt. Valamivel mögöttem döngethettek. Mindenkit elindított Budapestről, osztályunk többsége már Móron volt, néhányan még úton. Megegyeztünk, hogy találkozunk a kapitányságon. Arról nem tudott semmit, hogyan került a képbe az a bizonyos Horváth Szilárd és Farkas Róbert.

Dr. Kovács Lajos:
A mór megtette…
– Az elmúlt évtizedek
legmegrázóbb magyar gyilkosságai
Cser Kiadó, Budapest, 2026
372 oldal, teljes bolti ár 5995 Ft