Nem szokásunk könyvben meg nem jelent – és a szépprózai művektől már csak a témáját tekintve is igen távol álló szöveget – közreadni. Amivel most kivételt teszünk, az leginkább naplójegyzetnek nevezhető, ami a történtek után sok évtizeddel felszínre került.
De hogyan kerül a diktatúra csizmája a kultúra asztalára? Kollégánk úgy ítélte meg, hogy ez a történet sajátos lenyomata az élete egy különös időszakának. A közzététel időszerűségét az adja, hogy mostanában érdekes találós kérdések tartják izgalomban a közvéleményt.
1. Melyik szekrényben hány billegő csontváz vagy mennyi készpénz van?
2. Ki mindenkit szerveztek be, és milyen eredménnyel?
Úgy éreztük, az össznépi töprengések idején nekünk is szabad/kell elmélkednünk egy kicsit…
(A szerk.)
Hogyan nem lettem ügynök?
Fazekas Erzsébet |
A véletlen kellett hozzá, az ösztönös naivitásom és gyanakvásom, és a ki tudja miből eredő éberségem. A „semmit nem veszíthetek” tudata és/vagy a rendszer slampossága.
1971 kora tavasza lehetett. Még a diplomaosztás előtt voltam, de már (félállásban) dolgoztam. Egyik kórustársam hívta fel rám a férje figyelmét, ő ugyanis a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség [Rózsadomb, Ady Endre u.× Szemlőhegy u. sarok – A szerk.] sajtóirodáját vezette.
A beígért havi 3100 forintért lemondtam a gimnáziumom felajánlotta tanári állásról, sőt még az egyetemi tanszéki karrier lehetőségről is. Kár lenne kihagyni! Enyém a jövő – járhatott az eszemben, amikor kezdő vezetőként egy Fiat 500-assal mentem a Mártírok útján. Sok minden járhatott volna még az eszemben, de minden bizonnyal az történt, hogy tapasztalatlanság és figyelmetlenség miatt, rosszul vettem be a kanyart, és a rossz korrigáló kormánymozdulat miatt felszaladtam a járdára. A sebesség nem lehetett nagy, mert a padka közelébe ültetett csenevész fácskát sem döntöttem ki, csak kicsit meghajlott, de még ettől az ütéstől is a járdára pördült a kocsi fara. A Tisztító portálja ép maradt, az arra sétáló két gyalogos is. Ám ők rettentően megrémültek – az ijedségüket el kellett oszlatni. Meg is tette egy járókelő. (Próbálkoztam én is? Ki tudtam nyögni bármit?)
Az üzletbe kísért két nőnek vizet hoztak, a kiérkező rendőrök nem találtak rajtuk, ruházatukon külsérelmi nyomot, bár az egyik nő nagyon nézegette a csizmáját, mondván, azt hiszi, ahhoz hozzáérhetett az autó… Tanúnak, sértettnek nevezték őket, felvették az adataikat. Ebből tudtam meg, vásárolni jöttek „fel a városba”. Az én kikérdezésem nyilván hosszabb ideig tartott, de alkoholtesztet nem végeztek.
Legalább egyórás késéssel értem föl a Rózsadombra. Azonnal beszámoltam főnökömnek a történtekről. Felajánlottam, hogy ledolgozom a késést. Nem emlékszem, erre mit válaszolt, azt pedig nem sejthettem, hogy ezek után mit lépett. Pedig lépett.
Rögtön szólhatott valakinek, mert beindult a gépezet. Meg sem lepődtem, hogy a rendőrség újabb meghallgatást rendelt el. Azon már inkább, hogy több kollégám is élénken kezdett érdeklődni a baleset részletei felől. Nem sejtettem, hogy nem csak a főnökömtől hallhattak róla. Azt sem, hogy valamelyik belügyi osztálynak mindez kapóra jöhetett. Ma már úgy gondolok rá, hogy valaki(k) – az eset kapcsán, ’belülről’ szerzett információk alapján – ’szíves’ figyelmükbe ajánlott(ak), mint lehetséges célszemélyt…
A pénzügyön dolgozó, illetve a ki tudja milyen funkciót betöltő két férfi figyelmeztetése szinte szó szerint egyezett: ne higgyem el a másik szavait, mert ő az, aki jót akar nekem. Ha behívnak a rendőrségre, legyek nagyon együttműködő. (Mostani kérdésem: vajon kaphattak fejpénzt a beszervezett személy után? Netán összevesztek volna a prédán?)
Az esetemről tudó és tanácsokkal ellátó harmadik kolléga érdeklődése inkább baráti jellegű volt. Akkor föl sem tűnt, hogy ő a baleset olyan részleteiről is tudott, amelyekről nem beszéltem a főnökömnek. (Az említett négy férfi közül kettőnek a nevét most megtaláltam az ügynöklistán.)
Napok múlva újabb adatfelvételre hívtak a rendőrségre. Nem találtam ebben semmi különöset, elvégre közlekedési szabálysértést követtem el! A címre nem emlékszem, csak arra, hogy közel esett a DIVSZ-hez. Az AI kérdésemre gyorsan válaszolt: „a rendőrséghez, illetve az állambiztonsághoz kapcsolódó jelentős irodák, fogdák és kihallgató helyiségek működtek […] a Rómer Flóris utcai rendőrkapitányságon.” Valószínűleg oda hívtak.
A helyiség emlékeimben padlástérként él. A kihallgató tiszt(ek) nevére nem emlékszem, bár nagyon udvariasan bemutatkoztak. Az első azonnal munkához is látott. Egy kis asztalkán írógép, a fiatal férfi mögött a plafon furcsán lejtett. Az adataim, a baleset részleteinek rögzítése után, egyik első logikus kérdése ez volt: milyen kapcsolatban állok az autó tulajdonosával? Mit szólna, ha megtudná, mennyire veszélyeztettem a tulajdonát? („Bátyám rám bízta még a fenntartást is, ami a 3 forintos benzinár mellett az egyetemi ösztöndíjamból is ment, hát még most a fizetésemből.”) Mire használom a kocsit? („Anyámat szoktam vinni a gondozásra szoruló szüleihez.” – Hogyan jutott eszembe ez a válasz?!) Milyen veszteség érne, ha bevonnák a jogosítványomat, és nem fuvarozhatnám őt a Mester utcából Rákosszentmihályra? („Semmilyen. Anyámnak megteszi a tömegközlekedés, ahogy nekem is, bármikor, bárhova” – válaszoltam magabiztosan, hiszen éppenséggel igaz is volt. Szinte fel sem tűnt akkor, vajon honnan ismerik azt a két címet?)
Egy idő után a gépelő férfi, tán elunva a semmitmondó, unalmas válaszokat, átadta a helyét egy társának. Ő a munkahelyemről kezdett érdeklődni. Miket csinál a sajtóosztály, mennyi külföldi képviselővel van dolgom, mikről szoktunk beszélgetni, amikor a kiadványunk cikkei készülnek. Egyszerűen tudtam válaszolni: „Mivel nem vagyok újságíró, sőt még inkább, mert nem vagyok politikai megbízott, nem hívnak a szerkesztőségi értekezletekre, nem tudhatom, ott miről folyik a szó. Annyi a dolgom, hogy a kiadvány megjelenése előtt, a nyomdai levonaton az angol szövegben, korrektorként javítom a gépelési hibákat. Még a szövegszerkesztést is nálam jobb nyelvtudású kolléga végzi. Munkámban csak a szobatársammal van kapcsolatom, aki a francia szövegeket javítja.”
Az elbúcsúzás is nagyon udvarias maradt. Az talán elhangzott, hogy majd még keresnek. Így nem lepődtem meg azon, hogy pár nappal később egy újabb férfi kért meg arra, hogy aznap fél 5-kor találkozzam vele a Miniatűr presszóban. (Az AI ma is tudja, hogy a ’70-es években ez a második kerület közkedvelt randevúzóhelye volt.) Azt válaszoltam, természetesen ott leszek, de 17:20 előtt nem érek oda, bár igen közel van a DIVSZ-hez, de 5-ig tart a munkaidőm.
Inkább fiatal, mint középkorú férfi várt, kifizette a kávémat. (Vajon mekkora költségkerete volt efféle célokra?) Ő is a szerkesztőségre terelte a szót, neki sem tudtam mást mondani, mint hogy korrektor vagyok, ha bármi tartalmi dolog érdekli a szervezetben folyó munkával kapcsolatban, egyrészt kövesse a kiadványainkat, abban egész biztosan minden lényegi információ megjelenik. Főnököm nyilván segít hozzájutni az utcai forgalomban nem lévő laphoz, másrészt őt bármi másról is kérdezheti, mert Schütz István rendkívül tájékozott, sokoldalú szakember, régóta dolgozik a Szövetségnél. Vagy fél tucat nyelven beszél. Nemcsak újságíró, de műfordító is. Az ő tolmácsolásában ismertem meg irodalom szakos bölcsészként a finn Mika Waltarit. És milyen véletlen, hogy iskolatársam épp az ő felesége lett. Miatta vállaltam el a felkínált állást – szóval lyukat beszéltem a hasába…
Nem tudom, mennyire érdekelte vagy idegesítette lelkes bölcsész-locsogásom, de gyorsan beláthatta, velem nem fog nagy halat. Rövid találkozónk végén csak annyit említett, hogy különben a közlekedési ügyemet lezárták. Vizsgálatuk ugyanis arra az eredményre jutott, hogy azon a napon nagy olajfolt volt az ominózus helyen az úttesten, azon csúszhattam meg. Vétlen vagyok. Meg is indították az eljárást a Köztisztasági Hivatal (a közterületfenntartó korábbi neve) illetékes osztályán a felelősök számonkérésére, és utasították őket, hogy ügyeljenek jobban az úttest tisztán tartására…. (Erről a végzésről nem dugott papírt az orrom alá. Még ilyen ártatlan dologban sem őriztek meg tőlem aláírást…)
Olajfolt? No, ez érdekes, épp aznap, épp ott? Hogy jutottak erre a következtetésre? De 23-24 éves naivitásommal gyorsan napirendre tértem a dolog fölött. Másnap reggel, a munkakezdésem idején azonban már rájöhettem, itt azért valami mégsem egészen kerek. Ugyanis a főnököm szikrákat szóró szemekkel rontott be a szobámba, hogy mit képzelek, hogy csak úgy ellóghatok a munkából? Tajtékzott. Különben is, hova mentem előző nap már fél 5 előtt? „Itt voltam. 5-kor indultam csak el.” (Azt biztosan tudtam, nem fogom elmondani, hogy hova.) Szobatársnőm csak nézett, és megerősítette, mindketten a szokásos időben távoztunk.
A tantusz ekkor végre leesett. A főnököm tervelhette ki a csapdát. Ő javasolhatta BM-es kollégájának, hogy fél ötre hívjon, ezzel ő is esélyt kap arra, hogy majd megszorongathat. Ám a terve nem jött be, s ezzel olyan durván magamra haragítottam, hogy más módszereket eszelt ki a bekerítésemre. A portás kolléganő – aki a telefonközpontot is kezelte – ki tudja miféle szimpátiától vezérelve beavatott, hogy Sch. I. striguláztatja vele, hogy naponta hányszor keresnek a városból telefonon. Akkoriban bizony naponta többször is hívott későbbi férjem. Vele akkor megbeszéltem, hogy ezentúl szorítkozzunk inkább a munkaidőn kívüli élő beszélgetésre. Aztán egy idő múltán felmondtam a DIVSZ-ben.
Amikor először lehetett magánemberként kikérni az adatokat, hogy jelentett-e valaki rólam, felvettem a kapcsolatot a hivatallal – de nemleges választ kaptam. Persze ettől függetlenül nyithattak aktát rólam, még ha nem is sikerült beszervezniük.
Meggyőződésem azonban, hogy nem nyitottak rólam semmiféle kartont, egyfelől azért, mert véletlenszerűen kerültem a látókörükbe, de nem is bizonyultam elég érdekesnek. Meg annak, hogy ifjonti ösztönösséggel, a lehető legártatlanabb válaszokat adtam. Mert nem volt mitől félnem. És az sem zárható ki, hogy slampos lehetett a rendszer, sokan átcsúsztak a háló szemein
Szóval ha mégis találtam volna a személyemre utaló kartont a most nyilvánosságra hozott iratok között, nem lepődtem volna meg. De immár sokkal inkább foglalkoztat az, hogy valaha nyilvánosságra kerül-e azon alkalmazottaknak a neve és motivációja, akik megkerestek, találkozóra hívtak. Kik lehettek ők? Hány alkalmazottra fordított közpénzt az állam és mennyit? Vajon azt is lehet majd kutatni? Érdemes lenne. Meglehet, hogy a BM-ben sokan önként vállalkoztak a beszervezői feladatra, de az sem lehetetlen, hogy körükben is sokakat kényszerítettek erre. Lehettek áldozatok a szervezeten belül is, mint ahogy nyilván lehettek a beszervezettek között is, bizonyára voltak olyanok is, akik az elviselhetetlen csapdahelyzetből egy végleges és végzetes lépéssel akartak kiszabadulni, és inkább a halált választották.












Posted on 2026.11.20. Szerző: olvassbele.com
0