Az addikció ezerarcú, a veszélyeztetettség örök | Rácz Laura Rebecca: Észrevétlen függőségeink

Fazekas Erzsébet |

„Mindig ma van! Ezt a napot kell csak szer nélkül kibírni” – mondja a segítő, és a szerencsés drogfüggő felismeri: „Józannak lenni jó!” Akinek nem sikerül kiszabadulnia, így összegez: „A függő olyan, mint egy gumikesztyű. Ha befogom az egyik ujjat, a levegő nem tűnik el, csak átmegy a kesztyű másik ujjába.”

Az alany tehát sosem lehet igazán tiszta, „függőségtelen”, csak másfajta függése erősödik fel. Az alkohol, drog helyét szerencsejáték-szenvedély, pornónézés, kényszeres szex, társfüggés, evés, testedzés, munkavégzés, vásárlás foglalhatja el, vagy jön az online társkeresés, az internetfüggés, a vég nélküli csetelés idegenekkel, ami főképpen a figyeleméhség kielégítését szolgálja. Rácz Laura Rebecca könyvének fő üzenete röviden foglalható össze: „Mindenkiben ott a függés csírája, életkörülményei határozzák meg, hogy mennyire burjánzik el benne.” De hosszabban is megfogalmazza a függők alapállását: „Választok egy szert és/vagy viselkedést, amivel eltávolítom magamtól a mindennapi gondot, konfliktust” csakhogy ezt követi a helyzet rosszabbra fordulása: „ha e séma rögzül, beindul az addiktív kör. Ha adott technika átmenetileg csökkenti is a stresszt, a problémára nem hoz megoldást. Sőt!”

Hasonlóképpen látták ezt a régmúltban is. A buddhista felfogás szerint: „mindenki függő, a függőség pedig mélyen emberi” – erre utalhat a könyv címe is. Rácz Laura Rebecca (a továbbiakban RLR) nem elrettenteni akar. Azt írja, izgalmas, tanulságos utazást kínál – ám attól tartok, ez félreérthető. Az olvasó csak annyiban és úgy éli át az izgalmat, hogy a szöveg példáiban azt keresi, sikerül-e a függőnek megszabadulnia a pillanatnyi élvezetet okozó, de cserébe egész életét, személyiségét eluraló, kényszerrel vágyott szer használatától. A tanulság meg ott van, ahol erre meggyőző példát, és a hogyanra útmutatást kapunk. Különben az idézett álszakértői szellemesség – miszerint „az emberiség 99 százaléka függő, a maradék 1% meg hazudik” (Máté Gábor meglátása) – csak felmentést keres és eltereli a (köz)figyelmet a probléma drámai voltáról. Van szakértő, aki viszont azt keresi, miért nem vagyunk egyformán függők? Talán azért, mert főként az kerül bajba, aki nem képes (időben vagy egyáltalán) felismerni negatív érzéseit, nem tudja célravezető megoldásokat kidolgozva kezelni a stresszt. A szerencsés egyénben megvan a készség, hogy gondjait megbeszélje valakivel, ám sokan barátságot is képtelenek kialakítani. Amúgy meg „minden függőség arról szól, hogy a kielégülés megélése egy fantáziavilágban zajlik”.

A statisztika szerint 500 ezer, rosszabb esetben egymillió súlyos alkoholfüggő lehet Magyarországon. A WHO a problémás szeszfogyasztókat a felnőtt lakosság ötödére teszi, így akár 1,3-1,8 millió is lehet érintett hazánkban. Az illegális droghasználók pontos számát még megbecsülni is nehéz, de több tíz- vagy százezren lehetnek. 35-70 ezerre teszik a kokain-használókat, de nagy a szintetikus/designer drogok piaca is.

A szerző mellett a szakértők is sorban kifejtik, hogy nincs felépülés, ha valaki nem látja be, hogy érzékelése, gondolkodása eltorzult, kapcsolatai leépültek. Ám ehhez alázatosan el kell fogadni: „függő vagyok, életem végéig segítségre szorulok.” Dr. Demetrovics Zsolt addiktológus örök optimistaként azt állítja, létezik teljes „leállás” – igaz, a drog/alkohol esetén megmarad az érzékenység, tehát az érintett egyén veszélyeztetettsége örök.

Ez a könyv mélyen megragadta a figyelmemet és hetek óta uralja a gondolataimat. Az ismertetését nem elkezdeni nehéz, hanem abbahagyni. Annyi fontos szakértői megjegyzés kíséri a megfigyelések adatait, hogy máris fájó hiányérzettel tölt el a tudat: nem lesz módom minden lényegit az olvasó figyelmébe ajánlani. Marad hát itt is a szokásos kérés: Kedves olvasó, feltétlenül lapozza fel a könyvet, mélyedjen el szövegében, hogy megismerje a téma részleteit – mert az érintettek sorsában nagyon sok minden idézhet elő drámát. És különösen figyeljen a szakértői fejezetekre! A sorrendet illetően itt sajátos nehézségem támadt. Dr. D. Zs. addiktológus, dr. K. Zs. pszichológus, S. P. drogpolitikai szakértő, Sz. B. klinikai adattudós (data scientist) sorából mindenképpen kiemelem Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns nevét… Őszinte vallomásában így beszél magáról: „ami velem nem történt meg, az nem is történik meg egy drogossal” 15 évig heroinozott. Alkoholista volt. Nyolc éven át dílerként alvilági életet élt. Kész csoda, hogy a kisujját nem kellett amputálni. Börtönbe nem került, de méltatlan helyzetbe gyakran. Vérrel borított koszos lakásban töltött éveket, magányosan! Majd megrázta (?) magát és megváltozott. Jó útra tért – ő persze nem így fogalmazott a könyv írójának, amikor 2023 tavaszán ismertette rendhagyó életútját. 23 éve tiszta és ma ismert, s legfőképpen sikeres addiktológiai konzultáns. (Vajon hogyan fogalmazza meg mindezt ő maga abban a könyvben, amit kanyargós életútjáról nemrégiben írt, s hamarosan a könyvesboltokba kerül? Ígérem, beszámolok róla olvasóinknak.)

Kell-e, lehet-e, tudunk-e Bajzáth eseténél fontosabbat mondani? Lehetséges, még ha egyáltalán nem is általános – bár a könyvben összegyűjtött többi nyilatkozó is sikeres kilábalásról számolt be. Igaz, egyikük elismerte: „egy lélekkel se találkoztam, aki leállt volna.” Bajzáth után a könyv két másik megszólalóját is ki kell emelnem. A saját nevén szereplő első alany esete ugyanis megadja a könyv alaphangját. Plasztikusan ábrázolja a jelenséget, a folyamatot, s a lehetséges (ritka) pozitív végkifejletet. Szücs Zoltán felépülő függőnek mondja magát. Egyszer (15 éve!) sikerült kijózanodnia, de tudja, ez még nem jelenti azt, hogy bármikor ne zuhanhatna vissza. Gyűlésre jár, mert élete része lett ez a megtartó közösség.

Míg olvastam, ráébredtem: mivel körön kívüli – tehát tudatlan – vagyok, nem tudtam pontosan értelmezni Zoltán, a drámaíró pozitív példát jelentő szövegének egy részét. Ő xanax-kokain kombón élt – már ha az előidézett állapot életnek nevezhető. Az orvosok figyelmeztették, nehogy bármivel is leálljon, mert belehal. Majd mikor RLR azt kérdi, a fokozatos megvonás nála miként zajlott, így válaszolt: „azonnal elvették a drogokat, a Xanaxot, amint bementem.” (Az érintettek bizonyára feloldják magukban ezt az ellentmondást, de a szerkesztőnek kellett volna az olvasóra is gondolnia.) A hosszú folyamat 14 éves korában indult. Szorongó gyerekként eleinte „piciket tolt”. Ha szipuzott, úgy érezte, „egész vagyok. Tudok beszélgetni emberekkel.” Apja, a kontrollvesztő alkoholista, fiatalon meghalt füstmérgezésben (részegen az ágyban cigizett). Nem tudott jól kijönni az anyja új társával. Az ’utolsó’ 4-5 évben már csak a halált várta. „Igazi betorzulás, nem voltam képben. Leépültem szellemileg, idegileg, lelkileg. Elfásultam.” A traumatikus gyerekkor másnál is része a képletnek: „Szoros a kapcsolat a traumatizálódás és a függőség között. Tartós szorongást, feszültséget okoz a trauma, s megoldatlansága nagy eséllyel hív elő függőségi magatartást.”

A segítők válasza ilyenkor: „csak a mai nap van. Azt kell kibírni!” Egyesek elszánják magukat a változtatásra, hogy kitörjenek a szerek rabságából. Van, akinek sikerül, mások örökre elvesznek. Szücs Zoltán erről írta színdarabját – címe: Addikt, műfaja: tragikus függőségeink komédiája. 2026 márciusában mutatta be a Magyar Színház. Üzenete: „mindenkiről szól, aki nem találja magát. Mindnyájan függők vagyunk. Ki-ki másképpen. A függés tárgya: alkohol, drog, szex, nikotin, adrenalin, munka, társ, pénz, kütyük…  Sírjunk és röhögjünk magunkon ezen az estén. Aztán majd csak lesz valahogy…”

• Olvass bele!

RLR könyvében hét (7), nevét nem vállaló, mellettük hat (6) saját nevén szereplő függő jelenik meg. A dráma- és forgatókönyvíró, színházi szakember mellett kedvenc megszólalóm a nagyon bátor, őszinte Murinai Angéla (tanár, író. publicista), aki itt alkoholproblémájáról beszél. Épp oly leplezetlen nyíltsággal, ahogyan az anyaság nehézségeiről, kudarcairól írt őszintén – de egyben önironikusan – nagyszerű, fontos könyvében (Anya szív).

Bár lenne hozzá kedvem, terjedelmi okokból nem ismertethetem sem a névtelen, sem a nevesített alanyok történetét, sem a neves szakértők következtetéseit. Néhányat mégis kiemelek, bár helyenként vitába szállok a könyv kiváló szerzőjével. Nem tartom szerencsésnek, hogy olyan eseteket tár az olvasó elé, amelyekhez az interjút 2-3 évvel korábban rögzítette. Igaz, a könyv kiadásakor alanyaitól friss jóváhagyást kért, rákérdezve, hogy még mindig tiszták-e. Mindegyik igen bizonyára őszinte volt. Mégis úgy vélem, a könyv alcíme kicsit félrevezető. Az ott említett mélypont elég plasztikusan rajzolódik ki, de a felépüléseket nem éreztem elég meggyőzőnek. Az legfeljebb az én személyes gondom lehet, hogy a címben jelzett észrevétlen függőségeket nem ismertem fel. Habár… végül annyiban vettem magamra, hogy alighanem tényleg függő lehetek, hiszen kis felületre akarok kényszeresen belesűríteni hatalmas mennyiségű információt, s ettől a késztetéstől alig bírok megszabadulni. Talán magánügy, de jó darabig nem értettem, milyen észrevétlen függőségeinkre utal a könyv címe. Erre azonban választ adott az egyik megszabaduló alany megállapítása: „A szolgálat, a hasznosság érzése tart az absztinenciában.”

A szerzőnek címezem a következőket: módszertanilag nem tartom szerencsésnek, hogy beavatja az olvasót saját életeseményeibe, azaz érintettségébe, bár ez kérdés formájában jelenik meg. Elfogadom, hogy az interjú során a kérdést kulcsnak szánhatta, hogy egy zárt ajtót próbáljon megnyitni vele. Ez gyaníthatóan fontos, mert eredményes eszköz volt – magát is az érintettek közé helyezte, így sikerült közel kerülnie alanya életéhez. De nem értek egyet azzal, hogy ez belekerül a szövegbe: „Aki bántalmazásban nő fel, elhiszi, hogy problémás, selejtes, értéktelen. Én is elhittem magamról, hogy nem vagyok szeretetre méltó,  mert én is abban nőttem föl, hogy egy szardarab vagyok.” Nem biztos, hogy az olvasóra tartoznak RLR saját élményei: „ebben nőttem fel: olyan vagy, mint a hülye apád” de az  anyjáról szóló ezen emléke sem: „én jó anya voltam, mert járhattál németórára.”

Az olvasó ért és átérez mindent, nem szükséges, hogy az interjúzó minősítse a beszélő alany élményét (ráadásul kurziválva, mintha a kérdés része volna): „...rettenetes. Tőled valóban elvették a gyerekkorodat. Nagyon korán szülői szerepbe kényszerítettek, olyan feladatokat kellett ellátnod, ami nem egy gyerek feladata. Számomra ez is ismerős. És az a döbbenet, hogy mindezért egyetlen jó szót sem kaptunk, sőt, csak bántásban volt részünk.”

Ezek ellenére szeretnék dicséretet is megfogalmazni. Rácz Laura Rebecca folytatni kívánja ezt a lelkileg megterhelő, küzdelmes és nehéz munkát. Felhívást tesz közzé ugyanis a könyv függelékeként, és ebben arról beszél, hogy további alanyokat keres. Azt kívánja megkérdezni tőlük, mi növeli a „rácsúszás” veszélyét. Mitől és hogyan alakul ki a függőség, hogyan lehet kijönni belőle. (Talán még azt is megtudjuk, hogy végül miért nem lesz mindenki függő.) Meg hogy mit kell tudni a viselkedési függőségekről. RLR harcolni kíván a függőséggel és a függőkkel kapcsolatos téves információk, előítéletek, a megbélyegzés ellen. Ezt a nemes munkáját pedig szívesen támogatom én is. Tehát aki szívesen megosztaná vele tapasztalatait, történetét, írjon az info@kozelito.hu címre. A szerző teljes diszkréciót ígér a jelentkezőknek.

Rácz Laura Rebecca:
Észrevétlen függőségeink.
Történetek mélypontról és felépülésről
Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2026
256 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft,
online ár a kiadónál 4950 Ft,
e-könyv változat 3899 Ft
ISBN 978 963 609 1972 (papír)
ISBN 978 963 609 2412 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Mindennapi függőségeink húsba vágó történetek gyűjteménye. Embereké, akik eljutottak oda, ahol már nincs tovább: ahol a test felmondja a szolgálatot, és a halál nem elvont fogalom, hanem reális lehetőség. A kötet azonban nem ragad le a szélsőséges élethelyzetek bemutatásánál. Nem minden függőség látványos, és nem mind rombol hangosan: van, amelyik csendben épül be a mindennapokba. Sokan évek óta ,,jól funkcionáló” függőként élnek: dolgoznak, gyereket nevelnek, látszólag rendezett az életük.
Rácz Laura Rebecca több tucat mélyinterjún és szakértői beszélgetésen keresztül rajzolja fel a függőség ezernyi arcát: a szégyent, a tagadást, a mélypontokat. A megszólalók között aktív és felépülő függők, valamint hozzátartozók mesélnek veszteségről, visszaesésről és felismerésekről. A könyvben olyan emberek történetei olvashatók, akik életük egy pontján munka-, szex-, szerelem-, pornó-, testedzés-, versenyzés-, szerencsejáték-, alkohol-, kábítószer- vagy gyógyszerfüggőséggel, valamint étkezési zavarokkal vagy kodependenciával küzdöttek.
A kötet nem áll meg a mélypontnál, hanem megmutatja a felépülés törékeny, mégis reményteli útját is. Az interjúalanyok őszintén beszélnek arról, mit jelent együtt élni a sóvárgással, hogyan válik a józanság napi munkává, és miként lehet a pusztító függőséget kapcsolódássá, alkotóerővé vagy akár szolgálattá alakítani. A személyes történeteket szakértői megszólalások egészítik ki, amelyek segítenek tágabb összefüggésbe helyezni a hallottakat.
A könyv az érintettek és hozzátartozóik mellett szól azoknak is, akik szeretnének árnyaltabban, empatikusabban gondolkodni a függőség és a szerhasználat témájáról, ami napjainkban komoly társadalmi problémává nőtte ki magát, és amivel kapcsolatban mindannyiunknak van valamilyen tapasztalata.