Celestina Bialetti, Alessandro Barbaglia: Kávéból őrölt álom (részlet)

Prológus ~~ A szerencsénk záloga

Ezernyi ötlet kavarog a fejemben: egyik jobb, mint a másik.
Folyton elveszek a gondolatok zűrzavarában.
Így senki sem fogja megtudni, hogy egy géniusz vagyok.
Renato Bialetti

Crusinallo, 1945. október

A férfi előtt egy fiú áll. Szúrós tekintettel figyeli őt, alig egylépésnyire tőle, olyan közel, hogy egymás lélegzetvételét is hallják. Lassú, meleg lélegzetvételek. Mintha mérgesek lennének egymásra, ám nem azok, épp ellenkezőleg. Szemük örömkönnyben úszik – a meghatottság néha ugyanúgy mozdulatlanná dermeszti az embert, mint a harag.

Így éreznek valójában, látom is őket, válluk, lábuk, karjuk csak lóg az oldaluk mellett. A fiatalabb férfi szakálla és bajusza egybeolvad, inge rongyokban lóg. Olyan pontosan fel tudom idézni a toldozott-foldozott ruhát, hogy le tudnám rajzolni. A „bohócruhának”, ahogyan ő hívta, hosszú története van.

A másik férfit mintha skatulyából húzták volna ki. Göndör haja sűrű, kusza gesztenyebarna bokor, a halántékán kissé hátrafésült. Mint egy felhő a gondolatok vihara felett, amelyek a fejében cikáznak.

Megvan, honnan kell kezdenem írni rólatok: innen. Amikor újra találkoztok. Amikor a férfi és a fiú egymással szemben áll. Élnek. Szinte hihetetlen.

A részletekre fókuszálok, mint a filmekben: egyikük állkapcsára, amely az arcán a bőrt a halántékáig feszíti-húzza, míg a másikuk szeme a könnyektől, a fáradtságtól, a napoktól és évektől kissé feldagadt. Nemrég ért véget a háború. Kitágítom a fókuszt az időpontra: 1945 októberét írjuk, Omegna település tőszomszédságában, Crusinallo-Sant’Anna falucskában vagyunk, éppen csak beköszöntött az ősz.

Akkoriban sokan tértek haza, szinte mindenki megsebesült vagy megbetegedett. Aki elég jól van, az is megviselt és fáradt. Ám ők a legszerencsésebbek, a napokban sok elesettet siratnak.

A fiú, aki épp hazatért, csodával határos módon élte túl.

Kilométereket gyalogolt, majd vonatra szállt, azután felugrott egy Omegnába tartó kisteherautóra. Kéjutazás ez azután, ahonnan jött. Két évet töltött Németországban, egy koncentrációs táborban, az akkori Németország határvidékén, a mai Litvániában.

Otthon már mindenki halottnak hitte. Ám ő mégis visszatért.

Szálfaegyenesen áll, ki tudja, milyen nehezére esik ilyen erősnek mutatkoznia.

Nem szólnak egymáshoz, bár mindketten majd belehalnak, csak állnak ott, megkövülten – egyik se öleli előbb a másikat.

Így hát rajtam a sor. Én is ott vagyok, ám a belépőm nem túl fényes. Meglátom őket, és sírva fakadok, de nem a meghatottságtól, hiszen amikor e jelenet játszódik, még egyéves sem vagyok, éppen csak hat hónapos, és anyám karjából szemlélem mindezt – aki a háborúból hazatért fiú édesanyja is. Sosem találkozott velem, fogalma sincs, ki vagyok én, hiszen még azelőtt a csatatérre vezényelték, hogy anyám méhében megfogantam volna.

Ám nem én érdeklem igazán. Viszont én olvasok a gondolataiban, ahogy egész életünkben ezután. Hallja a nyafogásomat, és anélkül, hogy megfordulna és egy pillantást vetne rám, azt hiszi, a húga gyermeke vagyok, a testvérünké. Anyánk bizony jócskán benne van a korban, meg aztán kilenc évvel azelőtt operálták, és akkor azt mondták, nem lehet több gyermeke… Ráadásul apám, aki egyébiránt az övé is, akár a nagyapám is lehetne. Egyszóval, az, hogy a kishúga lennék, egyelőre meg sem fordul a fejében.

A fiút, akit akkor, nyolcvan évvel ezelőtt megpillantottam, most is világosan látom magam előtt. Néhány arcvonása már abban a réges-régi pillanatban is hasonlított ahhoz, amilyen mindig is lesz. Kerek szem, kissé lehunyt szemhéj, mintha lágyan körülölelné az éppen elé táruló pillanatot, mint függöny, omlik az olívazöld szivárványhártya köré.

Máris elvesztettem a fonalat, koncentrálnom kell. Nem szabad elkalandoznom. Késő van: kezdjük az egészet elölről! Elhatároztam, hogy megírok mindent, és pontosnak kell lennem: fivérem éppen hazatér a fogságból, apánk vele szemben áll. Tekintetük egymásba fonódik, egy darabig mozdulatlanul állnak egymással szembern, majd kitör az öröm.

Boldogság, meghatottság, forró ölelések. Véget ér a csend, kezdetét veszi az ünnep.

Addig-addig, amíg a fiú, a bátyám nagy hangon – ami mindig is jellemző volt rá – megtöri ezt a varázslatos pillanatot. Ránéz a férfira, az apánkra, aki nevet örömében, és meglehetősen szárazon így szól:

– Hová tetted, papa? – Megszólal egy fekete rigó, azután néma csend lesz. Az újra teljes család meghitt csendje ez – az öröm nem illant el, már hogy is ne örülne mindenki a viszontlátásnak –, ám a kérdés mindenkibe belefojtotta a szót. – Papa, hová tetted? – ismétli meg a kérdést a fiú.

Tagoltan ejti ki a szavakat, egyesével rajzolja őket a levegőbe, míg a vele szemközt álló férfi nem válaszol, helyette a távolba mutat. A messzeségben azonban nincs semmi, csupán egy rét, amely elnyúlik egészen a hegyek lábáig.

Karnyújtásnyira állnak egymástól, vagy még közelebb. A rigó elhallgat, én abbahagyom a sírást.

Mellkasuk egymáshoz ér. A fiatal még közelebb lép.

– Elástam – válaszolja a férfi, és kissé odébb löki, majd mennydörgő hangon így folytatja: – Téged már elvettek tőlem a németek, nem hagyhattam, hogy őt is elvigyék.

Őt.

Ő a kávéfőző öntőformája.

A fiú ökölbe szorítja a kezét, leengedett két karjában megfeszülnek az izmok.

Az ásó kis híján homlokon találja. Anyám dobja oda neki, mialatt engem a másik karján tart. A következő pillanatban a rét felé biccent, mintha azt mondaná: „Gyerünk, ássátok ki! Elég a hülyéskedésből, ma ünneplünk!”

– Át kell kutatnunk az egészet – mondja a fiúnak az apa. Már kevésbé feszült, most, hogy újra mosolyogni tudnak egymásra. Majd az asszonyához fordul, és halkan így szól: – A rét innentől odáig igen nagy, és már nem emlékszem pontosan, hol is…

A fiú átöleli.

– Gyerünk, hozzunk egy másikat, papa! – Egy másik ásóra gondol. – Ha ketten nekiállunk, estig biztosan előkerül.

Szorosan magához öleli apánkat. A hazatérés öröme magával ragadja a férfiakat és az egész családot, a lelkesedés átragad a szomszédokra, még a kutyák is ugatni kezdenek örömükben, és mindenki Renato, a fiú hazatérésének csodáját ünnepli. Fivérem ekkor apánk, Alfonso vállára teszi a kezét. Zöld szemével majd felnyársalja.

– Ássuk csak ki azt az öntőformát! Meglátod, apám, az a kis kávéfőző meghozza a szerencsénket!

Renato a bátyám, Alfonso pedig az apánk. Amíg ők ketten átkutatják az egész rétet, a mama és én kissé félreállunk. Anyámat Adának hívják. Úgy szorít magához, mint egy játékbabát, és csak mosolyog. Hallotta már ezt a mondatot, szóról szóra ugyanezt. Hallotta, ahogy a kávéfőzőt „szerencsének” nevezik. Ám akkor, régen Alfonso tette ezt, nem Renato szavai voltak, és bár lehet, hogy mindketten a „szerencse” szót használták, merőben más dolgot értenek alatta. Szóval, nem először hallja ezt a mondatot. Egyszer, réges-régen már elhangzott, pont akkor, amikor őt kis híján elragadta a halál. Akkor, amikor ő, elsőként ezen a világon, megpillantotta a kávéfőzőt. Amikor ez a történet még el sem kezdődött, mégis csírájában már minden bizonnyal létezett.

1 ~~ Szólítsatok csak Tinának

Milánó, Piazza Duomo, 2025

Tegyetek nyugodtan úgy, mint az egykori tanítványaim, hagyjátok a csudába a „kisasszony”, az „ön” vagy a „tanító néni” megszólítást, vagy a „kezeit csókolom, tisztelettel” alázatos formuláját. Eszetekbe se jusson kalapot emelni, amikor arra járok. Kinek néztek ti engem? Holmi élemedett korú asszonyságnak?

És Isten ments, hogy megkínáljatok kávéval. Ha kedvem támad hozzá, leteszem a tollat, kimegyek a konyhámba, és csinálok magamnak. Én ugyanis tudom használni a kotyogóst, halljátok? Meg aztán engem ilyen fából faragtak, már ha értitek, mire gondolok.

Fogjunk hát kezet, és tegeződjünk össze! Helyezzétek magatokat kényelembe, ott és úgy, ahogyan nektek tetszik! Ám ha pont a kanapéra huppannátok le, vigyázzatok Lunára! Általában nem karmol, de ha véletlenül ráülnétek, nem merném tűzbe tenni érte a kezemet.

Mint tudjátok, tanítónő voltam, de nem ám a „Csendet, rendet, hátat kihúz!” fajtából. Már a hetvenes években a saját módszereim szerint tanítottam. Forradalmi tanítónőnek számítottam. Megtörtem az egyhangú, értelmetlen szabályokat, de a „berendezésre” nagyon is vigyáztam.

Elhatároztam, hogy elmesélek nektek egy történetet. Méghozzá nem mást, mint a sajátomét. Apám, Alfonso és a bátyám, Renato, vagyis a családom történetét. És nem holmi nárcizmusból teszek így. Ugyan kit érdekelne egy családregény, hiszen ez a műfaj manapság már nem sok újat adhat, ugyanis minden boldog család hasonlít egymásra. Nem, a családom a legkevésbé sem volt boldogtalan. Kissé bonyolult talán, de boldogtalan semmiképp. Hogy hát akkor miért? Mi mesélnivalóm lenne nektek?

Idehallgassatok, nem azért ragadtam tollat ezekben a napokban, és kezdtem el írni, mert üres fecsegéshez támadt kedvem. Azért tettem, mert hirtelen rájöttem valamire. Ez a történet amennyire a miénk, ugyanannyira a tiétek is. Hozzátok is tartozik. A családom egy darabkája ugyanis mindenkié.

Nos, akkor vágjunk is bele! Ideje, hogy végre rendesen megismerjétek ezt a valamit. Ez a történet egy bizonyos dologról, pár ismerős kézmozdulatról, egy aromáról, egy ötletről, egy mindennapi szokásról szól, vagy inkább egy szimbólumról? Valóban ezt az idejétmúlt szót szeretnénk használni? Tegyük csak bátran, mert a nagy történetek nagy szavakból jönnek létre, ez a szimbólum pedig mindannyiunkról szól. Egy olyan tárgy története ez, amely már biztosan volt a kezetekben, és valamilyen módon bizonyára befolyásolta is az életeteket. Talán ezt teszi még most is.

Nos, ezért írom le mindezt, és ezért engedem meg magamnak, hogy őszinte legyek veletek, mert valójában már ismerjük egymást.

Nézzetek körül nálam, és szólítsatok bátran Tinának! Az olaszországi Omegnában vagyunk. Íme, az otthonom.

Csütörtök van, reggel piac volt a téren, most viszont már csak az Orta-tavat látom a franciaablakból. Azt a tavat, amelyik a hegyek között bújik meg, közepén a San Giulio-szigettel.

Ernesto Ragazzonit, Gianni Rodarit, Guido Boggianit ismeritek? Az idevalósiak mind forradalmi gondolkodásúak. Tán kissé őrültek, de a forradalomhoz egy csipetnyi őrületre is szükség van, nem igaz? Képzeljétek, még a Nigoglia, a településünket kettészelő kis csatorna is visszafelé, a megszokotthoz képest ellenkező irányba, a hegyek felé halad. Forradalmi kis vízfolyás.

Renato fivérem soha nem szerette ezt a kifejezést. Mindig azt mondta, hogy csak én vagyok forradalmi alkat. A dolgozó nő forradalmi eszményével romlásba döntöm egész Olaszországot, mert megengedem a tanítványaimnak, hogy tegezzenek, és azért, hogy jobban és szívesebben tanuljanak, főzni is szoktam nekik az osztályteremben. Emiatt még a közegészségügyi hatóságnál tett feljelentés következményeivel is kész voltam számolni – de a maga idejében ezt is elmesélem majd nektek.

Szóval, szerinte én döntöm romlásba egész Olaszországot, és nem az iparmágnás, aki az egész ország gazdaságát a feje tetejére állította, ahogyan ő. Bizonyos dolgokon naphosszat képesek voltunk perlekedni egymással, mint két igazi testvér.

Ő soha nem nevezte volna magát forradalmi természetűnek, de lázadónak igen. Vagy egyszerűen csak más kifejezéssel határozta volna meg magát, ami jobban tetszik neki, például kóbor lélek.

Mit is mondhatnánk valakiről, aki 1922-ben született, és még abban az évben legalább kétszer majdnem meg is halt?

Renato farfekvéses baba volt, cianotikus, oxigénhiányos, egyszóval, már a születésekor kis híján megfulladt. Hatalmas újszülött volt, több mint öt és fél kilóval jött a világra. Édesanyánk, Ada állva adott neki életet, és a hatalmas erőkifejtéstől majd beszakadt a háta, miközben egyik karjával az apám, a másikkal a bába nyakába kapaszkodott.

Renato tehát csodával határos módon jött e világra, ráadásul épp abban a pillanatban, amikor a házunk közelében elhaladt egy vonat. A vasút tőlünk nem messze futott, elég volt kinézni az ablakon, hogy lássuk. Acél, gőz, puffogás, mozdonyfütty. Amikor a fivérem a napvilágra jött, akkor is tisztán látszott, hogy nagy célok elérésére született.

A második halálközeli élménye négy hónaposan volt. Olyan erős szamárköhögés alakult ki nála, amelyhez hasonlót a mi kis falunkban, a Crusinallo melletti Sant’Annában – ahol abban az időben a családom lakott – addig sohasem láttak.

Az orvos gyorsan túlesik a vizsgálaton.1922-t írunk, ezzel a betegséggel nem sokat tudnak kezdeni, akkoriban szamárköhögésben meghalni szinte divatnak számított. A doktor azonban megemlíti, hogy talán létezik egy módszer, amellyel megmenthetik a bátyám életét.

– Itassa meg! – tanácsolja.

Adának, anyánknak mondja ezt, aki a maga tizenkilenc évével szinte még maga is gyerek. Alig több mint egy évvel ezelőtt ment hozzá apánkhoz, és ha valaki megkérdezné tőle, hogyan kell anyának lenni, azt válaszolná, maga sem tudja. A játékbabái soha nem köhögtek, márpedig ő e játékszerek között élt egészen addig a pillanatig, amíg bele nem vágott a valódi anyaságba. A karjában fekvő baba azonban a legkevésbé sem játék.

– Csak itassa meg, rendben? – erősködik az orvos.

Ada elküldi Alfonsót vízért. Ő kimegy a szobából, és három emeletet lépcsőzik kényelmes, kedves kis házukban, ami egy igazi szerelmi fészek. 1922-t írunk, amikor olajlámpással világítottak, a vízért el kellett menni a kútra, a meleget pedig az öntöttvas kályha adta.

Alfonso odaér a kúthoz, megtölt két üveget. Azután visszatér Adához, elővesz egy poharat Renatónak, és megpróbálja megitatni.

Egyre csak kínozza az a csúnya köhögés azt a szegény beteg gyermeket. Minden újabb rohamnál hétrét görnyed, akár egy rongybaba. A pohár a földre esik, a víz pedig a padlóra ömlik. Renatót olyan erősen rázza a köhögés, hogy kalimpál a karjával, kis kezét nyújtogatja, még az ujjait is megfeszíti.

– Mi lenne, ha tejet adnánk neki? – kérdezi Alfonso, mert Renato egyre csak a pohár tej felé mutogat. Szomjas, és éhes is. A köhögés miatt már napok óta nem eszik. Mihez kezdjen a sima vízzel?

Az orvos megrázza a fejét, felveszi a poharat a földről, és ismét tölt bele egy ujjnyi vizet.

– Vizet, csak vizet – mondja. – A tej túlságosan sűrű, még megfulladna tőle.

Ada bólint.

– Tegyük, amit a doktor mond – suttogja.

Alfonso is bólint, azután pedig a saját elképzelése szerint cselekszik.

Ölébe veszi Renatót, majd határozott mozdulattal a fia ajkához emeli a meleg tejjel teli csészét. Már elveszített egy feleséget és egy gyermeket. Nem idegen számára a halál.

– Nem látja, doktor, hisz haldoklik! Legalább boldogan haljon meg!

Az orvos megpróbálja megállítani, ám Renato ujjacskái szorosan a csészére fonódnak, alig iszik belőle két-három kortyot, amikor az arca hirtelen elkékül, és valóban fuldokolni kezd.

– Renato! – kiáltja Ada. – RENATO! – A gyermek már alig lélegzik. A légszomj miatt a vérnyomása felszökik, bőre lilás színben játszik.

– Renato! – kiáltja Alfonso is, aki már nem először lát ilyet, de ehhez a szörnyűséghez nem lehet hozzászokni. Renato, mint egy fejjel lefelé fordított zsák, egy heves görcsroham után hirtelen felsír, hány és ordít, és köhög, majd mindezt egyszerre. A tüdejéből hirtelen sípoló hang tör elő, mintha eltört volna benne valami, majd a lélegzetvétel lassú és egyre szabadabb. Erre senki sem számított. Kis idő múlva abbahagyja a sírást, és mohón kiissza a csészéből az összes tejet. Nagy szüksége volt rá.

– Csoda történt! – mondja végül anyánk.

– Nagy lázadó! – kereszteli el a doktor.

Csak Alfonso nem szól semmit. Szerencsésen végződött – gondolja magában, és felhajt egy egész pohár kútvizet.

Pár nap elteltével Renato meggyógyult, a tejkortyocskák erejével szembeszállt a halállal. Nos, ilyen fából faragták az én bátyámat. Ő mindig tudta, mit akar.

Fordította: Tekulics Judit

Celestina Bialetti,
Alessandro Barbaglia:
Kávéból őrölt álom.
A Bialetti család története
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2026
288 oldal, teljes bolti ár 7499 Ft