Érzékcsalódások | Totth Benedek: Az utolsó utáni háború

Jeges-Varga Ferenc |

Totth Benedek debütáló regénye, a Holtverseny abszurdan szórakoztató helyzeteivel, lendületes, élőbeszédhez közelítő nyelvezetével pillanatok alatt megkedveltette magát a magyar olvasókkal. Még úgy is, hogy sötét atmoszférájú, rémálomszerű látomása a totális nihilizmus himnuszaként is értelmezhető.

Ezzel a borongós világlátással és az amerikai kultúra által ihletett műfaji megoldásokkal Totth friss hangot csempészett a kortárs magyar irodalomba, jutalma a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díj lett. Komoly várakozás előzte hát meg második munkáját, ami választ adhat a kérdésre: Cormac McCarthy kegyetlen és megrázó regényeinek fordítója vajon válik-e saját történeteinek mesélőjévé.

Az utolsó utáni háború témája sem szívderítő: széjjelbombázott város romjai között találjuk magunkat, társnak szegődünk a testvérét kutató gyermek mellé. Megtapasztaljuk, milyen az, amikor minden és mindenki pusztulásra van ítélve. Totth az állandósult félelem és reményvesztettség érzését az első regényéhez képest sokkal kézzelfoghatóbb kontextusba helyezi. Témája a háború értelmezhetetlen logikája.

Érdemes megemlíteni, hogy a regény alapötletét az a novella adja, amely az 1956-ra emlékez(tet)ő, A másik forradalom – Alternatív ötvenhat című antológiában látott napvilágot. A fekete katona is azzal a gondolattal játszik el, mi történt volna, ha 1956 novemberében az amerikaiak a Szuezi-csatorna helyett inkább a szabadságáért kiáltó Budapestre összpontosítják figyelmüket. Totth elképzelt történelmében a felmentő sereg megérkezése végérvényesen megpecsételi a város, az ország, sőt az egész világ sorsát.

A regényből viszont Totth száműzi az 1956-ra közvetlenül utaló részleteket, ezzel megszabadul a kényszertől, hogy folyamatosan a magyar történelem összefüggéseire reflektáljon. Kilépve az amúgy is kényes téma értelmezési tartományából, egyetemes érvényű gondolatokat fogalmaz meg arról, mi vár az emberi fajra, ha – maradék józan eszét is elveszítve – felégeti az élőhelyéül szolgáló világot. Ha a ruszkik és a jenkik történelmileg kódolt szembenállása is kevésbé hangsúlyozottan jelenne meg munkájában, talán még inkább elvonatkoztathatnánk időtől és tértől, s az üzenet még általánosabb lenne. Persze azzal, hogy az egymásnak feszülő ellenségeket Totth a jól ismert viszonyítási keretek között helyezi el, némi fogódzót ad olvasóinak.

• Olvass bele!

Az utolsó utáni háború kiábrándultságban tehát rokon vonásokat mutat a Holtversennyel, a humor legkisebb szikrája nélkül. A főszereplő fiatal fiú és az égből aláhulló feketebőrű amerikai ejtőernyős találkozása ellenben némi melegséget visz a történetbe, reményt adva, hogy ezen az istentől elhagyott vidéken is pislákol az emberi érzelmek lángja.

Furcsa párosuk erősen emlékeztet Cormac McCarthy Az út című regényének apa-fiú kettősére – Totth nyilatkozataiban nem is tagadja a nyilvánvaló párhuzamot. Ahogy az Átkelés förtelmes szépsége, világvégi időtlensége is érezhetően nyomott hagyott Totth munkáján. Én sosem vetném Totth szemére, ha csak egy McCarthy-hommage regényt tenne le az asztalra. A tízéves műfordítói múlt ismeretében érthető, hogy a számára nagyon ismert amerikai irodalom eszközeihez nyúl.

Ellenben csalódnék benne, ha csupán egy tisztességesen elbeszélt háborús regénnyel ajándékozná meg olvasóját. Az elveszett testvér motívummal viszont megadja a mű különleges alaphangját. Az öccsét mindenáron felkutatni vágyó főhősről nekem már a legelején beugrik a gyermekét megállíthatatlanul kereső Saul alakja Nemes Jeles László filmjéből. A szeretett lény felkutatása mint egyetlen lehetséges emberi magatartás az embertelenségben, tartja össze a mű drámai felépítményét.

A halált, a szenvedést csak a fiú beszűkült tekintetén keresztül látjuk, hasonlóan, mint ahogy Erdély Mátyás kézikamerája fókuszál Saulra. És ahogyan arról sem bizonyosodunk meg egyértelműen, hogy a Röhrig Géza által megformált férfi valóban a saját fia holttestét látja meg a koncentrációs tábor halálkamrájában, úgy abban sem lehetünk biztosak, a szüleit, barátait elveszítő gyermek testvére él-e, hal-e, valóban létezik-e.

Sorolhatnám még azokat a klasszikus kulturális kapcsolódási pontokat, amelyek tudatosan vagy tudattalanul hatással lehettek Az utolsó utáni háborúra. A sugárfertőzöttek Vörös Zónájáról például Tarkovszkij Sztalkere rémlik fel bennem, de egy beszélgetés során maga Totth hozza fel a népszerű televíziós sorozat, a Walking Dead alapélményét. A fájdalom, a magány, a számkivetettség pedig oly érzékletesen árad soraiból, mintha Sebastião Salgado hipnotikus erejű fotográfiáit néznék.

Ha csak ennyit kapnánk Totth új regényétől, már azzal is elégedettek lehetnénk. De a második regény élesen kirajzolja egyéni hangját is. Ebben az emberi létezés elviselhetetlen könnyűségét plasztikusan képes felszínre hozni a tudattalan legmélyéről. Az utolsó utáni háború ezért – csakúgy, mint a Holtverseny – akkor válik igazán izgalmassá, amikor egyre bizonytalanabbul olvasunk, mert nem tudunk rájönni, a főhős által megtapasztalt valóságot látjuk vagy a borzalmak délibábjai jelennek meg előttünk. Ahogy főhősünk mind közelebb jut a Vörös Zónához, egyre inkább elhalványulnak a valóság és a víziók közötti határvonalak.

Az Ibis redibis nunquam per bella peribis címre keresztelt utolsó fejezet nyomasztó és kétségbeejtő zárása a műnek. Totth rafináltan, írásjelek nélkül használja a kétértelmű latin nyelvű mondatot, amelyet a háborúba induló kapott válaszul  az ókori jósdákban arra a kérdésére, a háborúból épségben hazatér-e vagy pedig örökre odavész.

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború
Magvető Kiadó, Budapest, 2017
264 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft
kedvezményes webshop ár 2799 Ft
ISBN 978 963 143 5368

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az utolsó utáni háború posztapokaliptikus kalandregény egy fiúról, aki egy sebesült amerikai deszantossal vág neki a senki földjének, hogy megkeresse halottnak hitt öccsét.
A történet névtelen elbeszélője egy óvóhelyen bujkál a barátaival egy romvárosban, ahol az amerikai kommandósok és az orosz partizánok harcolnak egymással. A civilek élete semmit sem ér. A pusztulás nyomasztóan monoton mindennapjainak azonban vége szakad, amikor a fiú véletlenül összetalálkozik egy sebesült kommandóssal. Ebben a világban nincsenek szövetségesek, csak ellenségek, ám amikor újra záporozni kezdenek a bombák a városra, a fiú rájön, hogy csak akkor van van esélyük a túlélésre, ha összefognak. Elhatározza hát, hogy megmenti az idegent, nem sejtve, hogy ezzel egy különleges barátság veszi kezdetét.
Vajon sikerül élve kijutniuk a városból? Mi vár rájuk a város határán túl? Mi tartja őket életben, ha már minden elpusztult?
Totth Benedek első regénye, a Holtverseny valódi kultkönyv lett. A Margó-díjas szerző új regénye méltán tarthat számot hasonló sikerre. Az utolsó utáni háború egyszerre felnövekedéstörténet, háborús kalandregény, egy békében felnőtt generáció víziója a totális világégésről.