Ingar Johnsrud: Követők (részlet)

Posted on 2017. október 27. péntek Szerző:

0


8. FEJEZET

– Fredrik Beier! Itt van Fredrik Beier?
A sátor ponyváját félrerántották, és egy kerek szemüveges, fehér overallos fickó bámult be rá.
– Itt vagyok.
– Gyere!
A férfi keresztülrohant a gyepen, a pajta rámpája körül felállított sátor irányába, és csak akkor állt meg, amikor már ott álltak bent, a holttestek előtt. A látvány gyomorforgató volt. Andreas levegő után kapkodott.
Egy férfi feküdt pont előttük, a felső testével a rámpa szélén lógva. Jobban mondva Fredrik feltételezte, hogy az egy férfitest. Még életében nem látott ennyire szétlőtt embert. Csontszilánkok, bőr- és húsfoszlányok szakadtak ki a testből. A rajta lévő kapucnis pulóvert vér és hús kásás egyvelege borította, az arcából pedig nem maradt semmi.
– Legalább húsz találat. Közelről, automata fegyverrel. Rendkívül agresszív – szögezte le visszafogottan a technikus.
Fredrik hosszasan bámulta a megcsonkított testet, mielőtt sikerült elfordítania a tekintetét.
– Te jó ég!
Andreasra nézett. A kollégája sápadtan meredt a tetemre.
Egy sokkoló pisztoly feküdt a halott combja alá szorítva. – Használták?
A technikus tétovázott.
–  Nem tudom biztosan. Még nem készültünk el a fényképezéssel.
Fredrik lehajolt a keresztüllyukasztott lábak közé. Az elektromos pisztolyt elsütötték. Felnézett a másik két férfira. A szemüveges fickó átlépett a többi hulla fölött.
– Gyertek, tulajdonképpen mást akartam mutatni nektek.
Leugrott az ágyásba a pajta feljárója mellé. Fredrik követte. A technikusnak mindkét kezére szüksége volt, hogy félretolja a masszív betonlap egy részét. Az erős fémzsanérok egy hangot sem hallattak, amikor a szilárd szerkezet feltárult. A betonajtót kövekkel borították, így szinte egybeolvadt a feljáróval. Mintegy harminc centiméter vastag lehetett, majdnem egy méter széles és olyan magas, mint Fredrik.
– Mi az ördög ez itt – tűnődött Andreas, aki fentről figyelte őket.
A technikus is kérdőn lesett Fredrikre. – Igen. Mi a jó fene ez itt?
Az érdes betonajtó mögött még egy ajtót találtak. Egy fénylő acélajtót. Fredrik találkozott saját meglepődött tükörképével. Az acél sima volt, egy karcolás sem látszódott rajta. Nem volt rajta kilincs vagy fogantyú. Volt azonban a fémen egy bemélyedés az ajtó közepén.
– Nyitva van?
– Úgy tűnik – felelt a technikus.
Fredrik gumikesztyűt húzott. A mélyedésen nem volt semmilyen kapaszkodó az ujjaknak, így megpróbálta az ajtót befelé nyomni. Meg sem mozdult. Aztán rájött, nem zsanérral van rögzítve. Tolóajtó.
Elég volt egy laza nyomás a mutatóujjával a mélyedésben. Egy dugattyú felnyögött a szerkezetben, és az ajtó lágyan oldalra csúszott, akár egy japán papírfal. Az ajtó kétszer olyan vastag volt, mint egy normál ajtó, és láthatólag erős acélból készült. A szoba, amibe nyílt, kör alakú volt, alig egy méter átmérőjű, de nem volt padlója. Helyette egy alumínium létrát rögzítettek a fehérre mázolt betonhoz, és az vezetett le a mélybe. Egy neoncsövet szereltek a falra. Össze volt törve.
– Fogd meg ezt.
Andreas egy zseblámpát nyomott Fredrik kezébe. Azzal világított le a sötétbe. Messze lent úgy vette ki, hogy van alja.
– Lemegyek.
Fredrik a szájába vette a zseblámpát. Már néhány lépcsőfok megtétele után elhalkultak a felszín hangjai, és nem hallott mást, mint a létra nyikorgó dallamát. De az aljához közeledve megváltoztak a hangok. Először halk, fémes morajlás. Majd egy kattanás és a sűrített levegő sivítása. Tíz-tizenegy másodpercenként megismétlődött a hang. Még néhány lépcső, és megvan. Kemény padlót érzett a lába alatt. Ösztönösen összekuporodott. Kezébe vette a lámpát, és körbenézett. Körülbelül hat méterrel felette lehettek a többiek. Jobbra tőle egy bejárat nyílt a betonfalba, és egy folyosó vezetett a sötétség felé. A hang arról jött. Furcsának tűnt a gondolat, hogy egy pajta pincéjében tartózkodik. Nem érezte sem a föld, sem a trágya vagy a penész szagát. Mégis terjengett valamilyen szag. Betegszag, mint egy kórházban. Száraz volt a levegő. Legalább húsz fok volt odalent. Mielőtt közelebb lopódzott volna a folyosón lekapcsolta a zseblámpát. Az ugyanis kiváló célponttá tette. Kénytelen volt abban bízni, hogy az éjszakai sötétség a segítségére lesz. Tíz-tizenkét lépés után a folyosó élesen elkanyarodott. Hallgatózott, és kikandikált a saroknál. Koromsötétség mindenhol, kivéve egy keskeny fénycsíkot. Mint egy résnyire nyitott ajtó.
Várt. Úgy tűnt, mintha a fény a hanggal egy ütemre lüktetett volna. A padlón szaggatott vonal jelezte a fény és a sötétség váltakozását. Fredrik döntött. Előrerohant.

Ingar Johnsrud

Egy vákuumos működtetésű ajtó adta ki a hangokat. A szerkezet vinnyogott, mert megakadályozták, hogy a feladatát teljesítse. Nem tudott bezáródni. Valami útját állta. Egy kupac. Egy emberkupac. A nehéz fémajtó újra és újra nekicsapódott egy véres fejnek. Fredrik matatott valami után, amibe belekapaszkodhatna, és megragadta lent az ernyedt vállakat. Fogta, amit ért, és arrébb vonszolta a testet az ajtóból. Az ajtó becsapódott. Sötét lett. Fredrik előrehajolt, a kezével tapogatózott és hallgatózott.
A francba!
Felkapcsolta a zseblámpát, és rohant vissza a létrához.
– Küldjétek le a mentősöket. Most! Van egy túlélőnk!

Ingar Johnsrud: Követők
General Press Kiadó, Budapest, 2017