Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni (előzetes, részlet)

Posted on 2017. október 26. csütörtök Szerző:

0


R 209 Vltava

Ugyanazon a napon, amelyen Turkmen megölte az apját, a távolsági vonaton szolgáló Tánya találkozott a fehéroroszországi Bresztben a vasúti kocsik forgóvázát átrakó munkással, Jevgenyij Minutocskával, aki az emelő egyetlen jelentőségteljes mozdulatával adta tudtára vonzalmát. Együtt tűntek el a fűtőház öltözőjében, ahol a Jevgenyij valódi személyazonosságát – felesége és három gyereke fényképét – rejtő lemezszekrények között olyan szenvedéllyel fejezték ki legmélyebb érzelmeiket, hogy a szekrény ajtaja behorpadt. Kész csoda, hogy nem esett ki belőle a családja ölelésében vigyorgó Jevgenyij képmása. Tánya azonban nem firtatta Genya, ahogyan a kirobbanó élményt követően szólítani kezdte, valódi életét, így semmi sem gátolta abban, hogy az inas kis emberben lássa jövőjét. Ettől kezdve mindent megtett azért, hogy felettesei minél gyakrabban a Moszkva–Minszk–Prága útvonalra vagy Nyugat-Európa valamely más városába küldjék. A vonatok forgóvázát Bresztben át kellett szerelni, hogy a szerelvény folytathassa útját az orosz vágányoknál nyolc centiméterrel szűkebb nyomtávú pályán.

Genya pedig olyan bámulatos pozíciókba helyezte a testüket Bresztben, hogy Tánya szinte szégyellt visszagondolni rá. Elvörösödött az arca, valahányszor a vágányok illesztéseihez csapódott a vonatkerék, tehát percenként átlagosan vagy harmincszor, úgyhogy kivörösödve és izzadtan érkezett a célállomásra.

Két nappal ezelőtt leszállt Bresztben a Moszkvából Prágába tartó R 209 Vltava gyorsvonatról, de Genya ezúttal nem volt az átrakóállomáson. A munkások közül, akiket Tánya látásból ismert, senki sem mondta meg neki, hogy megbetegedett a felesége. Nem szoktak hozzá, hogy egy idegen nőt a bizalmukba fogadjanak, pedig hányszor találkoztak már vele az öltözőből jövet. Szemükben csak az irigység csillogott. Csak azt az állatias moszkvai nőcskét látták benne, aki időről időre odaadta magát egyiküknek. Semmilyen más érzelmet nem ébresztett bennük, főleg nem együttérzést. Ezért hallgattak. Tánya csalódottan tért vissza a forgóvázától megfosztott, magasba emelt vasúti kocsiba, és várta, hogy a munkások újat hozzanak és szereljenek alá. A máskor Genyának szentelt szabadidőt azzal töltötte, hogy az utasokat emlékeztette, ne távolodjanak el a vasúti kocsitól, majd kétségbeesésében letorkolta kolléganőjét, Olgát, aki először volt aznap szolgálatban.

A huszonötéves Olga Szergejevnán jól le lehetett vezetni a feszültséget. Tánya szemében eleve leírta magát hatalmas fenekével és nagyvonalúra nőtt szláv combjával. Többet nem is kellett róla tudnia. Abban pillanatban, amikor először meglátta bizonytalan lépteit a fehérorosz állomáson, dühödt szemrehányással hurrogta le, hogy a kalauz nem lehet egy rakás szerencsétlenség, úgyhogy lépjen fel magabiztosabban. Hangnemével és modorával pedig világosan a tudtára adta, viszonyuk nem egyenrangú. Olgának ez mit sem számított. Hálás volt a „nemzetközi” munkáért, és kész volt a jól fizetett szolgálat bármilyen kedvezőtlen körülményét figyelmen kívül hagyni. Nem ellenkezett, amikor Tánya felszólította, hogy útközben óránként ellenőrizze és mossa le a vécéket a kocsiban, míg ő maga a szamovárban főzte az utasoknak a teát, és kekszet árult. A koszos edényekkel viszont természetesen Olgának kellett leszámolnia.

A megállókban Tánya vezette kupéjukba az utasokat, míg Olgára az ágynemű széthordását és az ülések fekhellyé alakítását hagyta. Az erre szolgáló fémkulcs gyakran beszorult a nyílásba és beragadt, úgyhogy a kalauznak hatalmas erőt kellett kifejtenie, hogy a szükséges helyzetbe mozdítsa. Tányához hasonlóan az utasok is tartózkodóan és fölényesen viselkedtek Olgával szemben, férfiak, nők és gyerekek egyaránt. Ezért ő feladatai végeztével inkább bezárkózott szolgálati kupéjába, ahol kedvenc könyveit olvasta, irodalmi alakok életét élte, leggyakrabban nehéz megpróbáltatásokat átélő hősnőkét, akik ádáz harcot folytattak a kedvezőtlen életkörülményekkel, és sohasem adták fel. A könyvekből merített bátorság azonban legfeljebb addig tartott ki, míg ki nem nyílt a kupé ajtaja, mert minden pillantás, amelyet elsődlegesen és félreérthetetlenül hatalmas hátsójának címeztek, megerősítette abban, hogy az emberi előítéletekkel szemben vívott harc eleve kudarcra ítéltetett. Ezen felül pedig a feljebbvalójával való minden egyes találkozáskor azt kockáztatta, hogy magára vonja annak rosszkedvből fakadó rosszindulatát.

Olga álmait, jobb életről szóló álmokat álmodott a szomszédos kupéban Viktor Izmajlovics Donszkij is, a hősi névvel, de a kilétének megfelelően tudós külsővel megáldott férfi, aki egykor jól fejlett testét a laboratóriumokban való üldögéléssel lustálkodásra és leépülésre ítélte. És bár porhüvelye még nem rongyolódott és kopott el teljesen, azt, amit egykor vonzónak tarthattak a testén, piros ing és ballonnadrág alá rejtette. A néhány éve már divatjamúlt szemüvegkerete csúszkált hatalmas orrán, nem bírt megkapaszkodni. Azt, hogy sántít a bal lábára, nem lehetett észrevenni, mert az utazás idejének nagy részében mereven ült a puha ülésen, amelyet a hosszú vonatutakon napközben mindig visszaállíttatott fekhelyből ülő helyzetbe. Itt olvasta el a könyveket, és ide hozatta az erős orosz teát.

Ő is inspirációt és menedéket keresett a könyvben. Méghozzá ugyanabban a könyvben, amelyet Olga is olvasott. Az funérlemezfallal elválasztva ugyanazokon az oldalakon leltek rá arra a megértésre, amelyet környezetüktől nem kaptak meg, és amelyre saját maguktól sem számíthattak. Ha Olga a fekhely lehajtásakor észrevette volna a férfi könyvét, amelyet az szerencsétlenségére el szokott rejteni még saját anyja elől is, rájött volna, hogy Viktor Izmajlovics Donszkij a lelki társa. Csakhogy mindketten, Viktor csakúgy, mint Olga, gondosan őrizték a privátszférájukat, a menedéket az átláthatatlan világban.

Az R 209 Vltava világos nappal robogott a sík Lengyelországon át. Közeledett a fehérorosz határhoz, és Tánya komoran figyelte Bresztet. Aztán, amikor a vonat néhány órával később az új forgóvázon Moszkva felé száguldott, gondolatban nem tudott elszakadni Jevgenyij Minutocska karjaiból, aki váratlanul megjelent az átrakóállomáson. El akarta érni a vonatot, amellyel, mint azt kollégáitól megtudta, két nappal azelőtt Tánya elment Prágába, és amellyel ma éjjel vissza kellett jönnie. A meglepett Tányának elmondta, hogy beteg feleségétől jött el, és bár felesége és gyerekei vannak, csak őt szereti, és ha majd a felesége meghal, ami nemsokára bekövetkezik – a szívszaggató leírás közben tenyere élével könnyező szemét törölgette – elveszi Tányát, hogy a gyerekeinek legyen anyja. A meglepődött Tánya nem tudta, mit mondjon. A Genyával való életről szőtt álmainak eddig csak a szenvedélyes élmények által a lemezszekrénybe nyomódott zavarosan homályos körvonalai léteztek. És határozottan nem voltak bennük gyerekek, főleg nem idegen gyerekek.

A dácsán

A tavaszt kis lakomával köszöntötte. Egy zománcozott tepsiben zapekankát, csalán- és pitypangleveles rakott tésztát sütött a saját tyúkja tojta tojással. Két rubel, ennyire becsülte a tészta árát, amit az ebédhez felhasznált. A többi alapanyagot nem kellett számba vennie. A növényeket a ház mögötti kertben szedte, a tyúkok az elkerített udvaron éldegéltek, és a sóból is épp csak egy csipetnyi fogyott. Mély megnyugvást érzett.

Amikor kint leült a kőlépcsőre, amelyre egy párnát készített, hogy fel ne fázzon, és a kerámia tálkából elkezdte kienni a forró ételt, zajt hallott. A szomszéd kertből, a nyár óta lakatlan dácsából jött a hang. Letette a kanalat, a tálkát letakarta egy vágódeszkával, hogy ebédjét fel ne falják a macskák, amelyek ki tudja honnan bújtak elő a meleggel, és elindult kideríteni, mi zavarta meg.

A szomszéd kert örökösen zárt kapuja egyetlen pánton lógott, és a bejárat, amely most egyszerre csak kinyílt, úgy tátongott a kerítésen, akár a kitört fog helye. A kaputól a tarackbúzán és a bogáncson át egy kitaposott ösvény vezetett. Az elhanyagolt ház verandáján egy hetven év körüli, kigombolt ingű, hanyagul fésült, ősz férfi állt terpeszben, és átéléssel dalolta a Szulikót, inkább harsogta, olyan hangosan, hogy Valentyina, akit kíváncsisága a veranda lépcsőihez vezetett, egészen megrémült, hogy kijön a rendőrség, és megbírságolja a férfit csendháborításért, jóllehet tudta, hogy a dácsatelepen senki sincsen, ez a férfi az első ember, aki a hosszú tél után kijött.

Felelj, hol vagy, ó Szulikóóó! – hagyta abba a csukott szemű férfi az éneklést, kezével befejezte az átérzés utolsó gesztusát és elhallgatott. Egy pillanatig lehunyva tartotta a szemét, a dallam elhangzásával mintha magába fordult volna. Amikor végre felnézett, tekintete megakadt Valentinán.

Valentyina megborzongott. Meg volt róla győződve, hogy a bűvölet a fiatalság csalfa kiváltsága. De most, amikor megérezte az öreg pillantását, zavartan döbbent rá, hogy ez a forró és megfékezhetetlen érzés könnyűszerrel átjárhatja ötvenévesen is. Noha hosszú éveken át boldog házasságban élt, és párkapcsolata kiegyensúlyozottságát megőrizte, érezte, hogy sóvárogva mered az idegenre, és arcába szökik a pír, akár a lánynak, aki babáját félretéve először néz bele egy férfi szemébe.

Az ismeretlen hagyta, hogy a záró hangok elüljenek a dácsa falán és a kerítés lécei között, majd enyhén meghajolt Valentyina előtt. A férfi közvetlen gesztusa megijesztette.

Félreugrott, átkeveredett a kis kapu másik oldalára, és a kerítés mentén, levegő után kapkodva menekült vissza kertjébe. Csak akkor pihent meg, amikor becsukta maga mögött háza fa ajtaját. Az ablakot, amely a szomszéd telekre nézett, elkerülte. Haragudott magára és szeszélyére.

Másnap reggel nem mert megmosakodni a hordó jeges vizében, a konyhaablakot pedig elfüggönyözte, pedig bosszantotta a félhomály.

Csak délután merészkedett ki a kertbe. A nap a felhők mögött pihent, az ágyásokon keresztülfújt a szél, Valentyina pedig letérdelt a nedves földre. Bár voltak még a pincében tartalékai a tavalyi termésből, uborka befőtt, káposzta, krumpli, a homokban répa, de kopott vonalas füzetének számításai szerint minél több zöldséget meg kell termelnie a kertben – egy részét saját felhasználásra, a többit pedig cserére olyasmiért, amit maga nem tud megtermelni. Megelégedéssel vette észre a kerítésnél a csalán élénkzöld hajtásait. Lelkesen mártotta közéjük csupasz kezét, boldogan hunyta le szemét, amint megérezte leveleik égető csípését, és tépett belőlük egy marokkal első tavaszi teájához.

Aztán lépéseket hallott. A kaviccsal szórt úton határozott, katonás léptekkel közeledett az idős férfi a kapu felől. Volt ideje megfigyelni, hogy zöldesbarna inget visel, bő nadrágját magas szárú bőr cipőjébe dugta, rövid ősz haját pedig gondosan hátrafésülte. Dús szemöldöke szálai kefeszerűen meredtek az égnek. Megjelenése egyszerre volt vad és szívélyes.

– Elnézést szeretnék kérni – mondta barátságosan, amikor odaért. – Semmire sem emlékszem, ittam – szabadkozott. Valentyina felállt. – Semmi baj. – Majd elkomorodott, mert felébredt benne a vágy a nyugalom és a magány iránt, amit a férfi megjelenéséig magáénak tudott. A férfi egyik lábáról a másikra állt, de mivel a nő semmivel sem jelezte, hogy igényt tartana a társaságára, meghajolt és megint elment. Valentyina figyelte a hátát, de egyszeriben csak egy közönséges férfit látott, nem azt a szilaj embert, aki szenvedélyesen énekelte a Szulikót.

Nyikita Ivanoviccsal – így mutatkozott be –, azután barátkozott össze, hogy hozott neki sajtot, amit a kertje sarkában füvet csipegető két tyúkja tojására szeretett volna cserélni. Amikor a konyhában kibontotta a sajtot, döbbenten vette észre, hogy az puha, kenhető, és teli van dió darabokkal. A rozskenyérhez nem illett, úgyhogy csak magában ette. A késsel, amit mindig magánál tartott, apró falatokat szelt belőle.

Azokban a napokban, amikor a természet kezdett erőre kapni és a föld gyorsan zöldült, Nyikita átjárt hozzá a kertbe. A lépcsőjén ült, bort ivott, vagy mindkettejüknek töltött a fekete teából, amit egy magas porcelán kancsóban hozott, rajta a behavazott tájon suhanó trojka képével. Sosem beszélgetett vele sem a saját, sem az ő életéről. Legszívesebben filozofált. – Nincsen múlt, sem jövő, csak a jelen – állította. Valentyina próbálta meggyőzni, hogy ez nem igaz. – Minden a múltból ered és a jövőbe tart, minden mindennel összefügg. Az ember háromszor él: harmincéves koráig fiatal, és a saját elképzelései szerint élhet, harminctól hatvanéves koráig a családnak, a gyerekeknek és a munkának kell szentelnie magát, hatvanéves korától pedig az e világról való távozásra, a halállal való megbékélésre kell készülnie – magyarázta neki. – Ez nem így van – nevette ki kihívóan a férfi. – Élni most kell, tekintet nélkül a múltra, nem gondolva a jövőre. Csak a mának van értelme. Előtte és utána nincs semmi.

Fordította: Peťovská Flóra

Dora Csehova

Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2017
176 oldal, teljes bolti ár 2900 Ft,
kedvezményes webshop ár 2320 Ft
ISBN 978 615 576 1072

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Nem akartam Lenin lenni című kötet a nagy irodalmakból ismert módon hozza el nekünk a posztszovjet Oroszországot. A Vörös téren, a Karamisevo rakpart luxus felhőkarcolóiban, a Metro 2 aknáiban, a zagorszkói dácsán – Dora Csehova mindenütt megtalálja azokat, akiknek az élete másként alakult, mint ahogyan tervezték. Csendes bánat, humor, könnyű nosztalgia hatja át írásait. A nagy orosz irodalmi hagyomány folytatója cseh nyelven a mai világban mutatja meg, milyen az orosz asszony a találkán.