Csak a pigment számítana? | Jodi Picoult: Apró csodák

Posted on 2017. július 16. vasárnap Szerző:

0


Bodó Viktória Booklány |

Sokszor leírtam már, hogy Jodi Picoult valamit nagyon megtanult azon a bizonyos kreatív írás szakon. Korunkban ő az egyik legszakavatottabb képviselője a minőségi szórakoztató irodalomnak: az érdekes, újszerű tartalom és téma mindig ügyes cselekményszövéssel párosul. Gyakorlatilag ontja magából a könnyen olvasható regényeket, amik éppen csak annyira mennek bele a kényes témákba, hogy az még kényelmes maradjon az olvasónak. Ne kezdjen el feszengeni, de ha befejezte az aktuális regényt, kénytelen legyen elgondolkodni rajta.

Viszont azt is könnyedén észreveszi a vájt fülű olvasó (rémes ez a képzavar…), hogy mi az, amit szinte ujjgyakorlatként vetett papírra, a könnyű siker érdekében, vagy azért, mert érdekelte a téma, de nem volt benne egy könyvre való, és mi az, ami valóban foglalkoztatja a szerzőt. A történet, ami őt magát sem kíméli, és hosszas vajúdás után születik meg, hogy aztán az olvasóban, a társadalomban éljen tovább.

Nos, az Apró csodák éppen ilyen könyv. Vajúdást említettem, de mi mást is mondhatnék, ha a könyv egy szülész szakápolóról szól. Ruth Jefferson két évtizede van a pályán, és még mind a mai napig örömmel megy a munkába. Rutinos veteránnak számít a szakterületén, és a munkahelyén egyaránt, ahol diplomája megszerzése óta dolgozik. Éltanuló fiát egyedül neveli: az afganisztáni háború miatt özvegyen. Az élete nagyon amerikainak, sikeresnek és kiegyensúlyozottnak tűnik, addig a percig, míg egy napon, miközben rutinvizsgálatot végez egy újszülöttön, ordítani nem kezd vele a gyermek apja. Ő maga sem érti, mi történhetett, amíg meg nem jelenik egy cédula a gyerek kartonján, jelesül: Az állomány afroamerikai tagjai nem gondoskodhatnak a babáról. Ruth Jefferson afroamerikai. Az egyetlen fekete bőrű a szülészeti osztályon.

Ezen a ponton veszi kezdetét a történet maga. Tragédiával, mert a csecsemő fulladni kezd, miközben Ruth áll mellette az osztályon. Gondoskodjon róla az esküjének megfelelően? Esetleg a felettese utasítását követve ne nyúljon a gyermekhez? Mindkét esetben az állásával játszik. Egy fekete nő, egy fehérek lakta környéken, egy hitellel terhelt lakásban, melyet egyedül kénytelen fenntartani.

Az ez után következő négyszáz oldal nem más, mint Jodi Picoult mesterdarabja. Diadalmenete egy sikeres, befutott írónak, aki hosszú évek adatgyűjtése, kutatása, önbizalom-erősítése és vajúdása után világra hozta, könnyek között a legszebb gyerekét. Minden során érződik a precizitás, a maximalizmus, és valami más, még tőle is szokatlan dolog: az, hogy valamit nagyon el szeretne mesélni. Be akarja mutatni, hogy milyen is a velünk élő rasszizmus, és itt nem a fehér hatalom híveire gondol. Sokkal inkább mindarra, ami körülvesz mindannyiunkat: őt ott, az Egyesült Államokban, és minket itt, Európában, sőt: Magyarországon. El akarja mesélni, hogy milyen lehet úgy élni, hogy a bőröd a bélyeged. A pigmentációd a végzeted, a sorsod és a veszted okozója is lehet, hacsak nem vagy észnél életed minden pillanatában.

Távolinak tűnik a történet? Helyettesítsd be a fekete szót a cigánnyal vagy a menekülttel, és máris helyben vagyunk. Tudom, te nem vagy rasszista, több eszed van ennél. Én is ezt szeretném hinni magamról. De akkor miért mondja a szerző, hogy rá kellett döbbennie: ő maga viszont az, még akkor is, ha egész életében az ellenkezőjét hitte magáról?

Picoult hatalmasat alkotott ezzel a könyvvel. Kétségkívül a legpontosabban megalapozott munkája ez, mind tartalom, mind a hátterek feltárása, mind forma tekintetében. Minden sora pontosan kiérlelt, és tökéletesen alkalmas is arra, aminek valójában szánta: hogy betöltse egy társadalmi párbeszéd felütésének, indításának szerepét. És ugyanakkor kiváló bírósági regény született, pedig azt kevesen tudnak jól írni. A szó klasszikus értelmében ez sem lett az, de jól illik abba a nagyívű vonulatba, amelynek darabjait a kilencvenes években láthattunk a filmvásznon. Bizony, mert filmszerűen pergő, elképesztően izgalmas, sokszoros fordulatokkal teli a történet. Nem nagyon lennék meglepve, ha film készülne belőle hamarosan, még ha ez a film bennem már világosan lepergett. Ahogy minden olvasójában.

Privátka (copyright: Görög Ibolya): a fordító, Babits Péter munkája most először érződik számomra akadozónak. Megbicsaklik itt, nem konzisztens amott, néhol fésületlen. A kölyök, kölyköm, kölyke szót pedig, bár az angolban használjuk, de a magyarban nagyon nem, olyan kontextusokban pláne nem, ahogy itt szerepelnek. S bár ez a munka egy közepes fordítótól csodás teljesítmény lenne, tőle nehezen elfogadható és idegen volt.

Az írás teljes terjedelem­ben elolvasható a Booklány szereti… oldalon

Jodi Picoult

Jodi Picoult: Apró csodák
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2017
480 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár 3199 Ft,
ISBN 978 963 293 6543

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ruth Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe?

Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is –, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek.