Eltérő sorsok, közös nevezők, ugyanolyan emberek | 36. Thealter, Szeged

Tóth Anett |

Az idei Thealter fesztivál felhívta a figyelmet arra, hogy végső soron mindannyian emberek vagyunk. Hibáinkkal együtt, de egyenlőnek kellene lennünk – egymás és a törvény előtt is. Erre világít rá két kiváló előadás: Urbán András Utópiája és a Rédei Roland Szaharája. Kimondják, ami kínos, megmutatják, amit elfelejtettünk.

Urbán András Utópiáját mindazoknak ajánlanám, akik szerint a jog száraz és érthetetlen. Még ha az első állítást igaznak is találnánk, az érthetetlenséggel kapcsolatos aggályokat bakancsos lábbal rombolja le  (rövidebben Crnkovity, esetleg MCG) 60 percben. Az előadás az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, betűről betűre. Az utópisztikus mivolta talán épp abban rejlik, hogy inkább egy jövőbeli célkitűzésnek tűnik, mintsem egy 80 éve kiadott, és alkalmazott dokumentumnak. A dramaturg, Vedrana Božinović egy gondolatát idézi az Újvidéki Színház oldala: „Az Utópia olyan mondatokból áll, amelyekről azt hisszük, hogy ismerjük őket, mégis mélyen meglepődünk, amikor halljuk őket. Valóban fájóan zseniális, hogy tudunk nevetni a be nem tartott jogszabályokon, hogy ezek inkább ígéretek, hogy minden egyes cikkely be nem tartására lehetne egy példánk. Kiváló emlékeztető, hogy az élet lehetne jobb is, ne féljünk követelni.”

Crnkovity jobb szó híján a nézők arcába vágja az ENSZ nyilatkozatot. Energiája mindenkit magával sodor, akár dühösen ordít, akár táncol, akár reménykedve suttog. Hiába áll a színpadon, mi pedig ülünk a nézőtéren, mégis eléri, hogy előadása egy nyílt párbeszéd legyen. Fokozatosan bontja le a falakat, még a végén nem is nézőnek érezzük magunkat, hanem cinkosnak – hiszen sokszor némán tűrünk. Felemelő, milyen kapcsolatot alakít ki a közönséggel. Az első cikkely előtt még türelmesen kirúzsoz, megigazítja testhezálló vörös ruháját, ám minél jobban belemerül, annál inkább közel enged minket magához: a gyöngysort csuklójáról levágva, testhezálló öltözetet egyszerű „alvós” pólóra cserélve, elkenődött sminkkel cseppet sem zavartatja magát. Ketten maradnak, szöveg és néző. Harmadiknak a pucér igazság. MCG játéka sokszor provokatív és nyers. A nézők szinte megbabonázva tapsolnak, sorban kántálják, hogy „minden embernek joga van…”, csak kérnie kell. A cigarettaszünetet sem sajnálják tőle.

A minimalista színpadkép sem hagyja, hogy bármi elterelje figyelmünk a lényegről. Csupán egy mikrofon, egy gitár, egy basszusgitár, és a dobfelszerelésnek egy kis pódium árválkodik a színpadon. A dolog pikantériáját az adja, hogy a hangszereken az Újvidéki Színház munkatársai játszanak, nevezetesen Mina Stojanović (gitár), Biljana Šunjka Crnojević (dob) és Aljoša Tasovac (basszus). Vagyis a fénymester, az öltöztető és a diszletmunkás. Lévén hogy, ez  „zenés színházi emlékeztető egy jobb élethez”, akár egy tisztességes punk koncerten, MCG fel is konferálja munkatársait. Katartikus koncertélményt nyújtanak, arcukon általában teljes komolysággal, ami remek kontrasztban áll Gabriella érzelemdús játékával. A zeneszerző Irena Popović Dragović. Olyat alkotott, hogy a bandáról simán elhinnénk, most adtak ki egy új kislemezt.

A jog útvesztője mellett a szegedi tanyavilág mindennapjai is megelevenednek az egyik fesztivál-produkcióban, Rédei Roland darabjában, a Szaharában. Czene Zoltán rendezése olyan világba kalauzolja a nézőket, ahol sokak keményen szeretnek, sokakat pedig csak egyszer életük során. Abba a falusi környezetbe, ahonnan sokan elvágyódnak, és ahol leginkább a kiutat keresik. Ahol folyamatosan szól a rádió, ahol a pálinka a napindító, a szappanopera ismétlése meg az altató. Ez a világ kilátástalan, viszont nem enged el.

Hiába sztereotipikus, több van mögötte: a mindennapok nehézségei. A gazdálkodás hektikus változásai, tényezők, amelyekre nincs ráhatása az embernek, s épp emiatt fájnak nagyon. Esetünkben a madárinfluenza, ami nem kíméli azt a libatenyészetet sem, ahol a heroinról leszokóban lévő Tomika – László Gáspár –, és az otthonról elzavart, a pohár fenekét állandóan tanulmányozó Tibor – Kárász Zénó –, próbál a felszínen maradni. Vagyis megküzdeni a kórral a legkisebb anyagi veszteség árán. Meg persze saját traumáikkal. A szomszéd tanya tulajdonosa Katika – Csorba Kata –, akit egykor szoros kapcsolat fűzött Tiborhoz, bár igaz szerelme a rúdugrás volt. Az ő életét nem a madárinfluenza nehezítette meg, hanem a másik ember kegyetlensége. Mellettük megismerjük a környező falvak és tanyák lakóit is, így a határvédelemben kiégett Fóka Jánost – aki csak a csészét tudja bámulni –, a kapzsi földtulajdonost, de Katika korábbi udvarlóját is, a falu nagydumását. Őket Balog József és Kállai Ákos formálja meg.

Kárász és László párosa kiválóan hozza a zsémbes, már-már összeszokott „házaspár” figurát. László Gáspár karaktere esendő, Kárászé mögött pedig több van, mint amit elsőre hinnénk – szerencsére hagyja is kibontakozni. László Gáspár egyben a darab narrátora is; sokszor egyet hátralép a történettől, és fanyar humorral rántja le a leplet a közösség titkairól. A sors fintora, hogy a saját titkát már nem vallja be, Tibornak kell kimondani a kimondhatatlant. Elvágyódik a Szaharába, pedig a tanyavilágban is legalább olyan sivár az élete, mint a sivatagban lenne. Balog összes poénjában az élet nagy igazságait ismétli, de Kállai is legalább annyiszor mosolyogtatja meg a nézőket. Ezek az epizódszerepek hagyják sokszor levegőhöz jutni a közönséget egy-egy súlyosabb mondat után. A szaharai csapatban Csorba Kata az egyetlen nő, és mindenki valahogyan igyekszik viszonyulni hozzá. Kiválóan viszi színre a már sokszor megrajzolt reménytelen női sorsot, de egy kis csavarral: gyermeki reménykedéssel. Az ő története önmagában is megérne egy színpadi feldolgozást: hogyan veszít el mindenkit maga körül és a hiányt miért pótolja a nem megfelelő emberekkel.

A falusi miliőt végtelenül egyszerű díszlet érzékelteti. A néző szinte a tanya hátsó ajtajánál foglal helyet. Karnyújtásnyira a rozoga tákolmány, csirkeháló tetővel, megsárgult konyhaszekrénnyel, sercegő rádióval. Itt rég megállt az idő, bár bekopog a Netflix, de nem nagyon tűnik úgy, hogy bármi is változni fog. Ebbe a szűk térbe passzírozódik be az a sok indulat és feszültség, amit ez a néhány egyéni történet hordoz.

A Szahara szereplőinek viselkedése olykor súlyosan eltér a társadalmi normáktól, mégis képesek empátiára késztetni – és ez a darab különös erőssége. A drogfüggőség és az alkoholizmus elhanyagolhatóvá válik ahhoz képest, ami a fóliasátrak mögött lapul. Bármilyen szörnyűség is derül ki, valahogy mégis érdeklődve figyeljük: vajon mi lesz a megoldás a nagymértékű állatelhullásra, és vajon hova jutottak Katika múltbéli udvarlói. Ennek a talán nem is egészen érthető kíváncsiságnak az oka, hogy ezek a karakterek nem sajnáltatják magukat, személyes tragédiájukat félretéve mennek tovább, kitartanak. A Szahara emberei csupán kapcsolódni vágynak, pofonok helyett szeretetet akarnak, és mégsem tudják hatékonyan összehozni. Ez pedig megrázó.

Ők az a magyar valóság, ahol nem tudják jól kifejezni az érzelmeket. Minden probléma ellenére elfogadják magukat és egymást, mivel végső soron csak emberek. Ugyanolyan emberek, csak mást hordoznak magukkal. Hiszen mind egyenlőek vagyunk.

Fotók: Utópia: Srđan Doroški, Szahara: Szügyi Tamás