Szabó Magda: Diana tükre (részlet)

Előszó

Titokfejtő sétára, a női szépséget középpontba állító szellemi kalandozásra hívja olvasóját ez a kötet, amely Szabó Magda kiadatlan, kevésbé hivatkozott és ismert írásaiból válogat.

Az első pillanatra meghökkentő témafelvetés a kötet összeállítójában – munkája elején – egy nem is olyan távoli emléket idézett fel, nevezetesen az írónő tárgyi hagyatékának a debreceni emlékházban való elrendezését. Akkor az archiválódobozokból meghökkentő gazdagságban fordultak ki előtte Szabó Magda ezüst- és aranyszállal díszített alkalmi ruhái, színes üveggyöngyökkel ékesített ruhadarabjai, csillogó és hímzett papucsai, s különös formájú fejfedők, amelyek valamiképpen mind azt mutatták, hogy a stílusos megjelenés minden életszakaszban fontos volt a számára. Nemkülönben a részletek: ékszeres és piperés ládikája olyan tulajdonost, a nőiesség mélyebb, titokzatosabb tartalmaira is érzékeny személyiséget sejtettek, aki hihetett abban, hogy az oroszlánfejekkel ékesített nyaklánc, a kígyóformájú karperec, a holdas-halas – később az Álarcosbál lapjain felbukkanó – fülönfüggő viselőjét óvja, védelmezi. S midőn az akkori muzeológus az egyszerű faláda kozmetikai tartalmát is szemügyre és leltárba vette, akkor a csipeszek, szemfestékek, műszempillák és parfümök láttán az egykori személyiség minden tekintetben igényes voltát nyugtázhatta. Zavarba legfeljebb akkor esett, amikor Szabó Magda tükrei előtt megállva azt latolgatta, hogy melyiket válassza az enteriőrbe, hiszen a csaknem másfél száznyi fényképfelvétel áttekintése után a foncsorozott felület előtt pózoló, háttal és szemből egyaránt rögzített képmások kapcsán felcsendült benne a Teréz esztendejének gorgószerű, avatatlanokat hárító részlete: „…reális fénykép rólam nem maradt, nekem csak maszkjaim voltak. […] Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban. A tükör, amelyet a világ felé fordítottam, halálommal széttörik, cserepei nyilván összeilleszthetők és beszoríthatók lesznek valami keretbe, és mégsem azt mutatják majd, ami voltam, vagy amit teremtettem.”

A gondolat akkor is, most is ugyanazt üzente: Légy körültekintő, kedves olvasó, ha ebbe a varázskörbe lépsz! Mert nem adja könnyen magát a műveiben rejtekező, de nem is hagy üres kézzel tovaindulni: kenyeret nyújt, ha megfáradtál, és felüdít, ha szomjazol.

S itt a kezdet, ahonnan ez a könyv indul, és ahol az örökké vágyott szépség gondolata körbejárható mitikus tóvá szelídül. A merengő vándor – a mindenkori olvasó – Róma környékén érintheti a varázslatos tájat, ahol az örökifjú, fürge kutyáktól kísért vadászistennő lépegetett egykor. „Nemi valaha a berki Diana – Diana Nemorensis – szent tava volt, úgy hívták: Diana tükre. [Z]öld tó, fűzöld, kerek, igazi tükör, csak nyele nincs, egyébként éppolyan, mint az ókor csiszolt fémlapjai, forrás zuhog belé a magasból, körötte erdő meg erdő meg erdő, itt vadászhatott az istennő valamikor.”

A kötet összeállítója – vélhetően – alkalmas helyet választott a merengésre, hiszen az, akinek a nyomába eredt, latin szakon pallérozta műveltségét, alig húszesztendős fiatal lányként írta meg szakdolgozatát a római szépségápolásról, amit három évvel később doktori disszertációvá formált. Emlékszik, hogy a vékony kiadvány első olvasásakor elképedt a szerző ismereteinek bőségén, csodálta magabiztosságát, amellyel a részleteket egységbe rendezte, és azt az érzékenységét is, amellyel az ókori alkotókat szövegeik maszkja mögül előléptette. A fiatal klasszika-filológus megejtő könnyedséggel idézte fel Ovidiust, a szerencsétlen sorsú szerelmielégia-költőt, ám az ókeresztény egyházatyák sem riasztották. Magyar–latin szakos középiskolai tanárként ebből a munkából gyakorlatba is átültethető, későbbi prózáját is meghatározó alapgondolatot szerzett, amely szerint a túlzásba vitt testi szépség helyett a természetesség megtartása mellett a lélek ápolására kell gondot fordítani, mert az örökölt és tanult értékek folyamatos szemlélete és számon tartása teszi igazán teherbíróvá a személyiséget.

Nincs új a nap alatt, a nő tetszeni vágyik és a szerelmi kötések idején kerül mérlegre a szépsége. Tűnődhetünk azon, hogy valóban csak a harmónia felől közelíthető-e az, ami bennünket útnak indított. Bizonyosan nem, hiszen amikor a nemi tájat fürkésszük, zöld-arany ragyogását, fügétől, szőlőtől, mandula- és olajfától roskadozó hegyoldalának bőségét csodáljuk, akkor megakad a tekintetünk a forráson, amelynek mitikus története van: a férjét sirató vigasztalan Egeria vált nimfává itt. „A nevető tó, az istennő tükre” az öröm és a szomorúság érzését egyaránt revelálja, s egyúttal a szépség természetének egy kevésbé ismert, a vallástörténet által számontartott változatát is felidézi. Az arany mellett a fekete Aphrodité alakja, s ezzel együtt a női áldozattal kiegészülő szerelem motívuma kétszer is felbukkan Szabó Magda életművében. A pillanat című regény Eszkiesz–Caieta epizódja és az eddig kiadatlan Gaby könyve Boszorkányának átváltozástörténete egyaránt az önfeláldozó szerelemhez kapcsolt lelki szépség születését állítja fókuszba. Az utóbbi, töredékes kéziratban fennmaradt kisregény az írónő utólagos kommentárjaival olvasható e kötetben. Hosszas töprengés előzte meg a közlését, hiszen az 1940-es évek elején keletkezett alkotás az utólagos javítást teljesen nélkülözi. Akadt azonban példa arra (az Egy író indulása című színképelemzés), hogy az írónő egy korábbi írását újra felhasználta, sőt önértelmezése tárgyává avatta: ez adott megerősítést az eredeti ötletet megvalósító – a Pandora- és Pygmalion-történetet a Hermasz Pásztorának tanulságaival egybejátszató – írásmű publikálására. Torzó léte ellenére ez is illeszkedik ama gondolati sorba, amely regényrészletek, esszék és útijegyzetek nyomán arra keresi a választ, hogy megragadható-e a változóban a maradandó, rögzíthető-e az örök szépség, amely önbizalmat és bátorságot ad.

A könyv lapjait nem fehérítették cédrusolajjal, éleit nem simították horzskővel, ám tartalmával lelket fényesíteni akar, s a nemi kút latin feliratával ajánlja magát az olvasó figyelmébe: „Üdítsd fel magadat, utas, kívánjuk jó szívvel!”

* * * * 

Koncentrikus körök

Az Ágyai Szabóknak és Jablonczayaknak az az ága, amelynek egyesüléséből én születtem, egyaránt Arad megyéből származott Békésbe: apám Köröstarcsán, anyám Füzesgyarmaton született. Címereinkben a báránytartó kar, a madár, a medve helyett vadvíznek kellene hullámzania: felmenőim élete alakulását a Sárrét szabta meg. Ott tevékenykedett egyik dédapám, első Szabó János, a geometra¹, a Wenckheimok uradalmi mérnöke, aki özvegyi magányát (felesége a 36-os kolera idején halt meg, s nem nősült meg többé) az Aeneis² meg a Georgikon³ fordításával enyhítette, szép, szabályos betűket rajzolva fakókék papirosra hol Szeghalmon, hol meg Füzesgyarmaton. De ugyanitt járt csolnakján a Sárrét lecsapolási munkálataiban részt vevő másik dédapám is, a szintén geometra első Jablonczay Kálmán, az egykori szabadságharcos honvédtiszt, aki Mezőberényben született, s csak élete későbbi szakaszában került a forradalom után Debrecenbe. Első Szabó János Dabasi Halász lányt vett feleségül, az szülte neki nagyapámat, a számtalan egyházi és világi költemény közt a Fekete szem éjszakája szövegét író, a Vasárnapi Újság-ban sűrűn publikáló Békés-Bánáti református esperest, második Szabó Jánost. Hárman voltak a Dabasi Halász lányok, s művészt szültek valamennyien: első Szabó Jánosné a prédikációt gyakran versben befejező, Arany iskoláját követő, imént említett második Jánost, a nagyapámat, a másik Halász lány az Arany Trombita szerzőjének, Sárosi Gyulának⁴ lett az anyja, a harmadik meg a Tornyai János⁵ által annyira becsült festőt, Szakál Albertet⁶ hozta a világra, s egy népköltőt is, a Cimbalom című verseskötet, a Megkövetem a téns nemes vármegyét íróját: Szakál Lajost⁷. Sárosi Gyula kivételével, aki élete jelentős részét osztrák fogságban, közlegénnyé fokozva, esetleg száműzetésben töltötte forradalmi Trombitá-ja meg a Krinolin-vers miatt, a Dabasi Halász lányok gyerekei a Körösök és a Berettyó vidékén éltek, ahonnan csak iskoláztatásuk parancsolta el őket egy időre. Szakál Albert Münchenben tanult festeni, második Szabó János, a nagyapám meg, miután végigjárta a kálvinista papjelöltek tradicionális útját, mielőtt Svájcba, Németalföldre és Londonba ment volna, a göttingai egyetem hallgatója lett két esztendőre. Ott szerzett barátai közül egyet számon tart a magyar tudományos élet: Budenz Józsefet⁸. Kettejük magyar ruhás fényképét egyetemista koromban ajándékozta apám a Debreceni Egyetem Nyelvtudományi Intézetének.

A Sárrét anyai szépapám, Gacsáry István lakóhelye is, haláláig. Gacsáry István hazafi prédikátor – így írja alá a nevét nagy művében, a Füzesgyarmati Króniká-ban, amelynek eredetijét olvashattam is a gyarmati parókia vendégeként. Szépapám megírta egyházközsége, Füzesgyarmat történetét 1838-ig, s persze nemcsak azt, mindent, amit szűkebb hazájára nézve fontosnak érzett; geológiai, topográfiai, szociográfiai, genealógiai, históriai adatok százai vannak a krónikájában. Döbbenetes leírása a koleráról sokáig kísérti azt, aki ismeri. Mikor ott álltam gyönyörű ámpir templomában, a keresztelőkút előtt, amely fölött dédszüleimet, nagyanyámat, anyámat keresztelték, arra gondoltam, Gacsáry István hazafi prédikátor a kolerában elpusztult halottak között egy Szabó Jánosné Halász Juliannát is anyakönyvezett, és ugyan hogy sejthette volna, hogy ennek a Juliannának az Elek nevű unokája 1916-ban feleségül veszi az ő – Gacsáry István – Károly fia unokáját, a Gacsáry Emma szülte Jablonczay Lenkét, akinek apja, második Jablonczay Kálmán⁹, a földbirtokos, két verseskötet és A puszták világa című, Debrecenben megjelent novellagyűjtemény szerzője, Móricz Pál barátja, a Debreceni Csokonai-kör tagja lesz. Azt se képzelhette, hogy a jogakadémiára Adyval együtt járó, a költőnél két évvel fiatalabb Szabó Elek után kitűnő elbeszélések és egy kötetnyi vers marad, Jablonczay Lenke hagyatékában meg számtalan mese, egy gyerekregény, elbeszélések, kis színdarabok, még publikált művek is. Szabó Elek és Jablonczay Lenke házasságából születtem én 1917. október 5-én Debrecenben.

1917-ben kockázatos volt megszületni a Bábaképezdében, ahol a világra jöttem, mert az épület nemcsak az anyák, a katonaság céljait is szolgálta, az orvosok haldoklóktól, gennyedő sebektől, csonkolt végtagú katonáktól futottak át a szülő nők közé. Anyám megfertőződött, majdnem elvitte a gyermekágyi láz, két évig súlyos beteg, míg valahogy talpra állt. Mint ahogy nem ismertem az anyatej ízét, hanem cuclin, háborús löttyökön nőttem, első emlékképeim is szabálytalanok: egy férfiarc hajlik mindig felém, férfi pólyál, az készíti az ételemet, az etet, hurcol, sétáltat, az kél fel hozzám éjjelente: az apám. Még csak első játszótársam se lány volt, hanem nálam csaknem tíz évvel idősebb bátyám: spárgát kötött a kocsimra, belérúgott, és három szoba parkettjén repültem át, hogy anyám szíve megállt a rémülettől. A szeretettel rám nevető férfiarcok sorát apám hajdúi egészítik ki, csizmájuk fényesítőjének, bajuszpedrőjük szaga máig az orromban. Rajongtam értük, mint ahogy ők is kedvelték a csepp lányt, aki ordítva rimánkodott, ha meglátta őket, vegyék a karjukra, és átölelte izmos nyakukat. (A Freskó Anzsuját, a Zsófika Pista bácsiját mélységesen mélyen élő emlékek ihlették.)

A Kiálts, város! debreceni bemutatóján¹⁰ a kezdés előtti zűrzavarban azzal hívtak ki: valaki keres. Öreg férfi állt a titkári irodában, ünneplőben, vén oroszlánarcán, ahogy meglátott, végigcsordult a könny. János bácsi volt, apám utolsó hajdúja, ismert, mióta élek, de csak aznap este csókolt meg először. Mondatát: „Ha a tanácsos úrék megérhették volna, Magduskám!” – magammal vittem a páholyba, és rá-ránéztem a három helyre, ahol valamikor apámmal-anyámmal ültünk. Sajnos nem érték meg. Elkéstem.

Megérdemelték volna, hogy megérjék, hiszen nekik lett igazuk, nem azoknak a családtagoknak és ismerősöknek, akik égnek emelték a szemüket, ha szóba került az a nem-nevelés, ami Szabóéknál járta. Nézhetik később – jósolták nekik –, mi lesz egy olyan gyerekből, akit nem nevelnek, csak tanítanak és civilizálnak. Megérdemeltek volna mindent, hisz jóvoltukból olyan tündökletesen szép gyerekkorom volt, mint az én ismerőseim között senkinek, s mindez krajcáros, fullasztó gondok között, a húszas évek teljes kilátástalanságában, amelyet átmeséltek, átmókáztak nekem, hogy semmi ne fájjon, hogy lehetőleg észre se vegyem. Hegyeket mozgató szeretetük fényében és biztonságában nőttem, lépten-nyomon átélve, hogy hármunk titokzatos szövetsége csak röpít, sose béklyóz, hogy azt akarják, szabad legyek, bizonyos józan határig még tőlük maguktól is szabad, és tudatában legyek saját szabad mivoltomnak.

Anyám gyerekkorán árnyék feküdt – élete dokumentumregényén évek óta dolgozom, remélem, meg tudom mutatni majd ifjú évei tragédiáját –, apám apja meg, a közéleti férfi – aki nem fogadta el a teológiai kar felkérését: vállalja el a gyakorlati lelkészség tanszékét, mert végtelen aktivitásának más távlatok kellettek –, míg a szórvány gyülekezetek fennmaradása érdekében szinte szüntelenül utazott, hogy is jutott volna hozzá, hogy a tizennégy közül felnőtt tizenkét gyerekét tipológiai szempontból pontosan betájolja. Apám nem volt jogásznak való, őrzöm egy műkedvelő előadáson készített képét, gatyában áll a képen, szájában makrapipa, keskeny mellkasán lajbi, őrzöm rendkívüli utánzóképessége emlékét, amivel egyetlen nevetéssé tette a gyerekkoromat, abszolút hallását, zongorán futó ujjait, egyetemista évei bizarr szórakozását, amíg, mindenféle álarccal takarva arcát, ki-kinézett az elképedt debreceniekre a Kossuth utcai családi ház ablakán, s őrzöm érettebb évei írásos emlékeit, kitűnő prózáját, néha meghökkentően modern verseit. Művész volt szegény, annak született, akárcsak az anyám, aki hogy milyen volt muzsikusnak, a zenei versenyen nyert érme jelzi itt az asztalomon, s hogy milyen volt írónak, ki tudná nálam jobban, aki elsősorban tőle örököltem a fantáziámat, aki maga kitalálta meséivel elűzte az éjszaka félelmét, a rosszullétet, a lázat, s aki csodálatos képzelőtehetsége figuráiból két regényt építettem fel, a Sziget-kéket és a Tündér Lalát. Hogy tudományos pályára is alkalmas lett volna, nemcsak Stillmungus Mária Margittól, hajdani főnöknőjétől hallottam, azt magam is meg tudtam ítélni. Tanárkoromban a tőle tanult módszerrel sikerült kikísérleteznem egy olyanféle nyelvtanoktatást, ami kín helyett örömet jelentett az osztálynak. Ezt a tehetségét is hiába kapta, csak akkor juthatott volna magasabb képzéshez, ha vállalja, hogy apáca lesz – nem vállalta.

Hiába voltak adottságai: miután lánynak született, s nem is a szülei nevelték, ő maga apámnál is inkább rab volt, dédanyám, annak a Rickl nevű patrícius kalmárnak¹¹ az unokája, akiről annyi szó esik a Kazinczy levelezésében, mert ő volt megbízva a Kazinczytól jövő és Kazinczyhoz menő küldemények kézbesítésével, vaskézzel tartotta a maga kijelölte keretek közt. Nem sokkal azután, hogy elvégezte a tanítónőképzőt, hozzáment testvérbátyám apjához. Nem lett tartós ez az első házasság, a második aztán eltartott apám haláláig. Az anyámról szóló könyvben bőven írok erről az első házasságáról, amelynek felbomlása idején már ott sétált szépséges anyám körül, gomblyukában virág, kisujján gyűrű, a szemében mindig mosoly, az akkor éppen polgármesteri titkár kis Szabó Elek, s még nem is volt az anyám a felesége, máris megrendelte tőle, méghozzá egy képes levelezőlapon, melyet őrzök, születendő lányát, engem. Mindkettő hajlíthatatlan akaratú emberek környezetében nőtt fel, egyik sem azt csinálta, amire hajlamai jogosították volna, mikor megszülettem, programszerűen úgy indítottak el az életbe, hogy mihelyt felfogom, mit jelent, tüstént tudjam, magam leszek a sorsom alakítója, igaz, hogy magam is felelek majd érte. Ők minden döntő lépésnél tanácsot adnak, elmondják a véleményüket, de nem kényszerítenek semmire, amit magam is ne akarnék. A gyermekkor, amelyet életrajzomban, az Ókútban ábrázoltam, fényes volt, tökéletes, felejthetetlen.

A hivatkozott jegyzetek csak a könyvben olvashatók.  (A szerk.)

Szabó Magda, Keczán Mariann:
Diana tükre.
Írások a szépségről
Jaffa Kiadó, Budapest, 2026
Szabó Magda életműsorozat
304 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft