Stációk a zöld pokolban | Morris: A felkelő nap rabjai

kistibi |

Minden idők legeredményesebb vadászpilótája, (352 légi csata győztese) Erich Hartmann azt mondta a háborúról: „A háború egy olyan hely, ahol egymást nem ismerő és nem utáló fiatalok ölik egymást olyan öreg emberek döntése miatt, akik ismerik egymást, de nem ölik egymást.” A háború az emberi lét, az emberiség történelmének legabszurdabb helyzete. Elég, ha arra gondolunk, hogy békében a legfőbb érték az emberi élet, legsúlyosabb bűn az ölés, az elkövetőre súlyos ítélet vár. Háborúban ugyanezért kitüntetés jár, a társadalom a katonát hősként ünnepli. Talán ez az abszurditás az oka annak, hogy sok-sok remekművet olvashatunk a háborúkról.

A háborús regényeket nagy vonalakban két csoportba osztanám. Az egyik elképzelt polcon azokat a műveket találjuk, amelyek konkrét háborús eseményeket mutatnak be. Csak néhány a legjobbak közül: Oroszlánkölykök (Irwin Shaw), Most és mindörökké (James Jones), Nyugaton a helyzet változatlan (Remarque)… Ha konkrétan a japánok elleni szigetháború a téma, akkor elsők közé venném a Meztelenek és holtakat (Norman Mailer), illetve az ausztrál Eric Lamberttől A zöld árnyak szigetét. Igazán nagy, ide sorolható magyar regényt sajnos nem tudnék ebbe a csoportba illeszteni.

A másik polcon olyan regények vannak, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a háborúhoz (hadifogság, munka- vagy koncentrációs tábor, súlyos erkölcsi problémára épülő események), de nem konkrét hadszíntéren játszódnak. E kategóriából bőven van klasszikussá vált magyar mű: Sorstalanság (Kertész Imre), Az ötödik pecsét (Sánta Ferenc)… Érdekes, hogy igazán jó szovjet/orosz munkát csak egyet tudok említeni: Valentyin Raszputyin regényét: Élj és emlékezz! Természetesen a felsorolt példák nagyon szubjektívek, szabad velük/velem vitatkozni. Azonban éppen ehhez a vonulathoz tartozik Heather Morris regénye: A felkelő nap rabjai.

Heather Morris igen rendhagyó írói pályát futott be. Nagyon szokatlan, ha valaki 65 évesen mutatkozik be, és első regénye rögtön jogos nemzetközi sikert arat. A szerző nem is állt meg ott: Az auschwitzi tetováló trilógiává bővült (a Cilka utazása, majd a Három nővér követte). Egy melbourne-i kórház valamikori irodavezetője pályát változtatott, kreatív írást tanult és a náci meg a japán fogoly- és koncentrációs táborok túlélőinek történeteit jegyezte le, majd formálta regénnyé. Ez hozta meg a világhírt.

A felkelő nap rabjai a Távol-Keletre viszi az olvasót. Valóságosak az események és a fontosabb szereplők, az írói fantázia csak az esetleges hézagokat tölti ki. Történészek, muzeológusok szemrehányást tettek Morrisnak, hogy pontatlanok a történetek részletei, és hogy hatvan év után kétes eredményre jut, ha csak az emberi emlékezetre támaszkodik. A szerző az egyetlen logikus és lehetséges választ adta: nem történelmi szakkönyvet írt, hanem regényt…

Előbb egy mondatot a helyszínről: a délkelet-ázsiai Indonéziához tartozik Bangka szigete. Az ónbányászatáról híressé vált szigetet a második világháborúban átmenetileg japánok foglalták el, majd Szingapúr bevétele (1942. február 15.) után a hajótörött ápolónőket és katonákat a tengerbe hajtották, és golyószóróval lemészárolták őket. A mű a vérfürdő túlélőinek története. Évekkel később derült ki, hogy a tömeggyilkosság előtt az ápolónőket meg is erőszakolták. A túlélők egy csoportja a háború végéig a dzsungelbe rejtett táborokban raboskodott.

• Olvass bele!

A regény az ausztrál ápolónők és társaik ott töltött három és fél évének a balladája. Ez idő alatt a folyamatosan romló körülmények között szinte kilátástalan harcot vívtak az életben maradásért. Közben öt tábort jártak meg, mert ahogy közeledett a front, mindig mélyebbre kellett menniük a dzsungelbe, nehogy a szövetségesek felfedezzék őkett.

Minden ellenük dolgozott. Az őrök brutalitása, a betegségek, az időjárás, a folyamatos éhezés. Hogyan lehet ezt kibírni?

Éhezés. Mindenért büntetés járt, a legáltalánosabb a fejadag megvonása volt. A hatéves kis June meséli „tábori anyukájának”: „Bekúsztunk az őrök kunyhója alá, a padlón kis rések vannak, és amikor az őrök eszek, a rizs egy kis része a padlóra esik, és átgurul a réseken. Ott fekszünk nyitott kézzel, és ezt én kaptam el – mondja June egy vadász büszkeségével aki visszatér a barlangjába.” De a felnőttek is megragadnak minden lehetőséget. A tábor kerítésén túl, nem is messze kis település fekszik. Házakkal, temetővel.

„…Vivian látta, hogy egy temető van ott. Éppen eltemettek valakit.
– És?
– Láttam, hogy egy sírnál hagytak némi élelmet és gyümölcsöt. – meséli Vivian.
– Úgy gondoljuk, hogy a halottaknak szánt áldozat lehet – mondja Nesta –, és egyszerűen elrohad vagy az állatoké lesz. Ezért mindennap, ugyanabban az időpontban az egyikünk a kórház mögé lopakodik, és megvárja, hátha újra van egy temetés. Ma én voltam soron, és éppen most zajlik egy.”

Betegségek. Tífusz, több fajta. A hastífuszt a szennyezett ivóvíz okozza, a kiütéses tífuszt tetvek terjesztik. Ezek hátterében a gyalázatos higiéniás körülmények állnak. De a patkány vagy egér harapásának elfertőződött sebétől is elkapható.

„Betegek vagyunk, és olyan gyengék, hogy leterítenek minket a fertőzések. Tudtad, hogy az egerek a lábujjainkat rágják, amíg alszunk? A szél leszakította a tetőket, az eső beömlik a kunyhókba…”

Beri-beri, vagyis vészes vitaminhiány. Károsítja a szívet és az érrendszert, egy másik fajtája meg az idegrendszert. Dengue-láz, népiesen csonttörő láz, ami nagyon magas lázzal és elviselhetetlen csont és ízületi fájdalommal jár. Szúnyogok terjesztik, mint a maláriát. Normális körülmények között ezek a betegségek természetesen gyógyíthatók. De hol vannak ilyen körülmények?

Az őrök brutalitása. Kézzel, puskatussal verik a nőket, kiszámíthatatlanul. A tábort nekik kell rendben tartani, a rendszeres trópusi viharok által lerombolt tetőket újraépíteni, a vízlevezető árkokat kitakarítani – mindent megfelelő szerszámok nélkül. Az elvesztett társak temetésekor jóformán kézzel kaparják ki a sírgödröt, az erdőben talált fából kerül a hantra kereszt, a nevet és a dátumot felizzított csavarhúzóval égetik rá.

A tábori élet mutatja meg, kik a legalkalmasabbak vezetőknek. Így lesz Nesta a gyakorlati dolgok irányítója, Norah pedig a lelkeket ápolja, acélozza, amennyire lehet. Hamar megmutatkozik mindkettőjük emberi nagysága. A táborparancsnok engedélyezi, hogy a falusi árusok bejöjjenek be a táborba, és akinek lenne valamilyen értéke, élelmiszerre cserélheti. Az addigi egyenlőség gyorsan romba dőlt volna, ha Nesta nem lép közbe. A vásárolt élelmiszereket egy kupacba hordták, és úgy osztották el, hogy jusson mindenkinek.

Norah Londonban, a Királyi Zeneakadémián végzett… Ott szerzett tudását állítja a túlélés szolgálatába. Kórust szervez, és rendszeresen énekelnek a táborlakóknak. Aztán Norah kitalálja, hogy ne csak kórusműveket adjanak elő. Zenekari műveket ír át énekhangra. Megszólaltatják (a cappella) a Bolerót meg az Újvilág-szimfónia egy részletét! Amikor társuk, Margaret betegen, önkívületben fekszik az egyik kunyhóban, Norah odaviszi a kórus legjobbjait, és énekelnek neki. Amikor magához tér, ezt kérdezi: „Valaki talált egy lemezjátszót? Olyan homályos emlékem van valami gyönyörű zenéről.”

A táborparancsnok is meghallgatja az egyik koncertet, és azt kéri (de az is inkább utasítás), hogy egy japán művet is énekeljenek – és Norah kerek-perec megtagadja. Büntetésként kiállítják egész napra az udvarra, a napsütésbe. A gyilkos hőségben kiszárad, arcáról leég a bőr, és a sorstársai nem segíthetnek – de hajlíthatatlan marad.

Heather Morris visszafogott stílusban, érzelmi kitörések nélkül meséli el ennek a három és fél évnek a történetét. Csak tényeket közöl, ehhez illesztette a kívülálló történetmesélő szerepét. Nem beszél arról sem, hogy milyen nyomokat hagyott az ausztrál nővérekben ez az időszak. Inkább szituációba illeszti:

„– Uram, az ausztrál nővérekről van szó – kezdi Bates. – Megtaláltuk őket, de rettenetes állapotban vannak. … Gillam pedig elvesztette az eszét, uram. Azzal fenyegetőzik, hogy lelő minden japán őrt.”

Nincs értelme hasonlítgatni, hogy az auschwitzi vagy a szumátrai pokol a rettenetesebb. Mindkettő a maga módján volt az… Heather Morris többek között ezt mondta a regényéről: „Megtiszteltetés számomra, hogy ezeknek a hihetetlen nőknek a családjai megbíztak azzal, hogy elmeséljük történetüket.”

Heather Morris: A felkelő nap rabjai
Fordította: Moldova Júlia
Sorskönyvek sorozat
Animus Könyvek Kiadó, Budapest, 2026
384 oldal, teljes bolti ár 5290 Ft,
online ár a kiadónál 4760 Ft
e-könyv változat 3490 Ft
ISBN 978 963 614 9413 (papír)
ISBN 978 963 614 9420 (e-könyv)

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

1942-ben a japán hadsereg belépett a második világháborúba, meghódította a csendes-óceáni szigeteket, elérte Malájföldet, és 1942. február 15-én elfoglalta az akkori brit gyarmatot, Szingapúrt.
A Vyner Brooke kereskedelmi hajót, ami kétségbeesett evakuáltakat szállított Szingapúrból, bombákkal támadta meg a japán légierő. Néhány órán belül romokban hevert a tenger mélyén. Sok túlélő eljutott az indonéziai Szumátra egy távoli szigetére. A japánok hamarosan elfogták őket, a férfiakat, nőket és gyerekeket szétválasztották, és a dzsungel mélyén működő hadifogolytáborokba küldték, a megszálló hadsereg által összegyűjtött több száz másik emberrel együtt.A táborokban a foglyok éheztek, brutálisan bántak velük, tomboltak a betegségek. Több mint három és fél évet töltöttek ott, táborról táborra járva, a túlélésért küzdve. Ez az ő történetük…