Heather Morris: a felkelő nap rabjai (részlet)

Prológus

Szingapúr ~~ 1942. február

Norah Chambers Sally ágyán ül, várja, hogy a lánya felébredjen. Ez a mostani beszélgetés lesz a legfájdalmasabb egész életében. Amikor elmondja neki, hogy a férjével, Johnnal úgy döntöttek, elküldik őt Barbara nénikéjével és az unokatestvéreivel, a kislány pontosan úgy fogadja a hírt, ahogy Norah várta. Szorosan öleli a kétségbeesett Sallyt, aki az anyukájával és az apukájával akar maradni, zokog, hogy nem hagyja el őket, sem most, sem máskor. Még akkor is, amikor a két unokatestvér beront a szobába lelkesen, hogy kalandos útra indulnak, méghozzá a tengeren, Sally alig vesz tudomást róluk.

– Sally, Ausztráliába megyünk! – kántálják. – Egy nagy hajón!

Szingapúr elesik, Norah-nak nincs más választása. John kórházba került tífusszal. Amint jobban lesz apa, utánajönnek, ígéri Sallynek.

A rakpart felé autózva Sally végig sír, elfordul az anyjától, kinéz az ablakon. Elhárítja Norah kísérleteit, ahogy az vigasztalni próbálja. A hajó felé gyalogolva Sally kis karja szorosan átfogja az anyukája derekát. Nehéz lesz elengedni egymást, mindkettejüknek.

Egy közeli robbanástól csak nő bennük a félelem, a rettegés mindattól, ami előttük áll, és Sally kiáltásai rémült sikolyokká válnak. Norah megdermed, elzsibbad a borzalomtól, aminek a szemtanúja lett, a szenvedéstől, amit annak okoz, aki mindennél drágább neki. Miközben a világ szétrobban körülöttük, Barbara gyorsan felemeli Sallyt, és a hajórámpához rohan.

– Apu és én jövünk utánad hamarosan! Légy jó kislány, drágám, pár nap múlva együtt leszünk, ígérem! – kiabál Norah a lánya után.

Sally továbbra is zokog, karját az anyja felé nyújtja. Norah önkéntelenül egy lépést tesz előre, de a húga, Ena megragadja, és visszarántja. Nézik, ahogy Barbara és Sally eltűnnek a fedélzeten, majd már nem látják őket. Nem fog vidáman integetni sem a kislány a hajóról, sem az anya lent.

– Látom még valaha? – sír Norah.

1. RÉSZ / / Szingapúr elesése

1. fejezet ~~ Szingapúr ~~ 1942. február

– Nem akarok menni! Kérlek! Kérlek, ne kényszeríts erre minket, Norah!

Ena Murray kiáltásait elnyelik a nők és gyerekek sikolyai, a körülöttük dübörgő robbanások és a japán harci gépek sivítása a fejük felett.

– Fussatok! – könyörögnek a szülők a gyerekeiknek, de már késő. Egy újabb rakéta csapódik be, és a szingapúri rakparton kikötött szövetséges hajó szétrobban.

Miközben a repeszek záporoznak, Norah férje, John, és Ena férje, Ken Murray a feleségeik mellett guggolnak, védve őket a repülő törmelékektől. De semmi jó nem származik abból, ha itt maradnak. Ken felsegíti a nővéreket, míg John levegő után kapkodva talpra kecmereg.

– Ena, tovább kell mennünk, most azonnal indulnunk kell! – Norah még mindig könyörög a húgának, hogy szálljon fel a Vyner Brooke-ra.

Zűrzavar tombol mindenütt, mindenki rettegve próbál minél messzebb kerülni ettől a káosztól, menedéket keres. Norah egy rövid pillanatra átkarolja a férjét. Johnnak még mindig a kórházban lenne a helye, gyenge, alig kap levegőt, de az utolsó csepp erejével is megvédené ezt a két nőt.

– Ena, kérlek, hallgass a nővéredre – mondja Ken. – El kell menned, drágám. Visszamegyek a szüleidhez, ígérem, hogy vigyázok rájuk.

– Ők a mi szüleink – válaszolja Norah. – Nekünk kellene gondoskodnunk róluk.

– Van egy lányod valahol, Norah – feleli Ken. – Neked és Johnnak meg kell találnotok Sallyt. És vigyáznod kell Enára helyettem is. – Ken tudja, hogy ő az egyetlen, aki Szingapúrban maradhat, hogy gondoskodjon az anyósáról és az apósáról. John kétségbeejtően beteg, ahogy Norah és Ena apja, James is… Ő nem kelhet útra. És Margaret, a felesége nem hajlandó nélküle elindulni.

Egy másik bomba robban a közelben, mindenki lebukik. Szingapúr lángokban áll, előttük a tengeren kisebb-nagyobb csónakok, hajók és roncsok égnek.

– Menjetek! Menjetek, amíg még tudtok! Ha a hajó nem indul el most, nem fog kijutni a kikötőből, és nektek rajta kell lennetek – kiabálja túl Ken a lármát. Megpuszilja Norah-t, megszorítja John karját, és szoros ölelésbe húzza Enát, még egyszer utoljára megcsókolja a feleségét, mielőtt a hajó felé lökné.

– Szeretlek – mondja Ena elcsukló hangon.

– Tűnjetek el ebből a pokolból! Keressétek meg Sallyt! Keressétek meg Barbarát és a fiúkat! Megyek hamarosan utánatok! – kiáltja Ken a távolodó alakoknak.

Norah-t, Johnt és Enát már a hajó felé sodorja az utasok tömege a rakparton.

– Sally, meg kell találnunk Sallyt – motyogja John, miközben a lába megadja magát alatta. Norah és Ena a karjánál fogva támogatják a férfit, és sietve haladnak tovább.

Norah nem tud mit mondani. Lánya sírásának a hangja ott cseng a fülében, ahogy a végzete felé botorkál.

– Nem akarok elmenni! Kérlek, hadd maradjak, kérlek, anyu!

Néhány napja már, hogy Norah a nyolcéves Sallyt hajóra tette, és elküldte.

– Tudom, hogy nem akarsz, drágám – vigasztalta a kislányt. – Ha lenne rá mód, hogy együtt maradjunk, együtt maradnánk. Szeretném, ha erős lennél a kedvemért, és Barbara nénivel és az unokatestvéreiddel mennél. Apu és én utánad megyünk, amint apu jobban lesz.

– De megígérted, hogy nem küldesz el, megígérted! – Sally magánkívül volt, záporoztak a könnyei, az arca csupa maszat lett.

– Tudom, de néha az anyukáknak és apukáknak meg kell szegniük az ígéreteiket, hogy a kislányaik biztonságban legyenek. Megígérem, hogy…

– Ne mondd ki! Ne mondd, hogy megígéred, amikor tudom, hogy nem tudod megígérni!

– Sally, megfognád Jimmy kezét? – szólt közbe Barbara.

Barbara, Norah és Ena nővére gyengéden szólt az unokahúgához. Norah-nak ez némi vigaszt nyújtott. Igen, Sally biztonságban lesz a családjával.

– Egyszer sem nézett hátra – suttogja magának Norah, miközben továbbmegy. – Csak felszállt a hajóra, és már el is tűnt.

Beérnek a rakpart lezárt területére, itt gyülekeznek a jóváhagyott papírokkal rendelkező utasok. Rémült felnőttek és síró gyerekek, akik mindannyian a legszükségesebb holmijuk súlya alatt görnyednek.

Az ausztrál hadsereg ápolónőinek egy csoportja papírokkal integet a tisztviselőknek, és átsietnek az elkerített területen. Oldalra állnak, miközben a többiek elhaladnak mellettük, majd egy másik, ugyanilyen egyenruhát viselő női csoport ront be a kapun. Az ápolónők üdvözlésképp megölelik egymást, mint akik rég nem látott barátaikkal találkoznak. Az újonnan érkezettek között egy vékony nő tolakodik át.

– Vivian, Betty, itt vagyok! – kiáltja.

– Nézd, Betty, Nesta!

A három nő összeölelkezik. Nesta James, Betty Jeffrey és Vivian Bullwinkel nővérek szoros barátságot kötöttek Malájföldön, ahová a szövetséges katonák ápolására küldték őket, mielőtt a japán hadsereg lerohanta a várost. Mint mindenki más itt, ők is kénytelenek voltak Szingapúrba menekülni.

– Úgy örülök, hogy megint találkozunk – mondja Nesta, és boldog, hogy láthatja a barátait. – Nem tudtam, hogy tegnap nem mentetek-e el a többiekkel.

– Bettynek tegnap kellett volna indulnia, de sikerült felszívódnia, amikor fel kellett volna szállni a hajóra. Mindketten reméltük, hogy nem küldenek haza minket, annyi itt a munka – feleli Vivian.

– A főnővér még egyszer megpróbált eljárni az ügyünkben. Még nem vagyunk a hajón, úgyhogy talán a Főparancsnokság belátja, előnyösebb, ha itt maradhatunk Szingapúrban azokkal, akik túl betegek az utazáshoz – mondja nekik Nesta.

– Elindult a beszállás, sietnie kell a főnővérnek – véli Betty a férfiak, nők és gyerekek sorát nézve, akik a vadul ringatózó csónakokba másznak, amelyek a Vyner Brooke-ra szállítják őket. A bombák továbbra is egyre hullanak, hullámosra kavarva a rakpartot ostromló tengert.

Nesta a beszállító rámpákra mered.

– Úgy tűnik, valakinek elkél egy kis segítség, mindjárt jövök. Segíthetek? – fordul Nesta Norah-hoz és Enához, akik próbálják kitalálni, hogyan juttassák le Johnt a meredek lépcsőn és be az egyik csónakba. Az már félig tele van zaklatott utasokkal, némelyikük sír, mások dermedtek a félelemtől.

Norah egy kezet érez a vállán. Megfordul, és egy apró termetű, fehér ápolónői egyenruhát viselő nő mosolygó arcába néz. Olyan apró, hogy Norah arra gondol, vajon hogyan tudna segíteni nekik, hiszen ő, a férje és a húga az átlagosnál jóval magasabbak.

– Nesta James nővér vagyok, az ausztrál hadsereg ápolónője. Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom, és megtanultam, hogyan segíthetek nálam sokkal nagyobb betegeken is, úgyhogy ne aggódjon.

– Szerintem minden rendben lesz – feleli neki Norah. – De köszönöm.

– Menjen le egyikőjük a csónakba, és ketten segítünk az úrnak itt fent, aztán onnan átveszik, jó? – Nesta udvarias, de hajthatatlan. – Kórházban volt? – kérdezi Johntól, és megfogja a karját, amikor Norah elengedi.

– Igen – feleli John, és hagyja, hogy a nővér a csónak felé támogassa. – Tífusz.

Amint Norah megveti lent a lábát a csónakban, Ena és Nesta a karjába segítik Johnt.

– Nem jön velünk? – kérdezi Ena a fiatal ápolónőtől.

– A barátaimmal vagyok. Majd a következő csónakkal megyünk.

Ena szétnéz, egy nagy csoport, hasonló egyenruhába öltözött nőt lát.

Amikor a csónak elindul Norah-val, Johnnal és Enával, énekszót hallanak a rakpartról. Az ápolónők egymás vállát átkarolva, büszkén állnak, és teli torokból énekelnek, elég hangosan ahhoz, hogy elnyomják egy közeli benzintartály lánggolyóvá robbanásának zaját.

Eljött a búcsú órája,
Hamarosan messze hajózol, a tengeren túlra.
Míg távol leszel, ne felejts el engem!
Amikor visszatérsz, én itt várlak majd.¹

Újabb bomba robban a rakparton.

Olive Paschke főnővér elkapja Nesta tekintetét.

– Drummond főnővér még egyszer utoljára megpróbált könyörögni a hatóságoknak, hogy engedélyezzék, hadd maradjunk, hogy gondoskodhassunk az itt maradókról, de a hadnagy közölte vele, hogy a kérésünket elutasítják.

– Megért még egy próbát, nem? Nem tűnik helyesnek, hogy magára hagyjuk őket, amikor valószínűleg szükségük lenne ránk. Mit szólt a főnővér?

– Amit lehetett: egyszerűen felvonta a szemöldökét – válaszolja Paschke főnővér. – Ha elmondta volna, mit gondol, bajba került volna.

– Ami azt jelenti, hogy nem fogadja el, de vonakodva engedelmeskedik. Nem is vártam volna tőle kevesebbet – csóválja a fejét Nesta.

– Menjünk, hívjuk ide a többieket! Azt hiszem, mi megyünk el utolsónak.

A Vyner Brooke fedélzetén Vivian Bullwinkel nővér szórakoztatja őket a hajó történetével.

– A hajó Sarawak harmadik rádzsájáról kapta a nevét, és most HMS, azaz His Majesty’s Ship, őfelsége hajója áll a neve előtt, mert a Királyi Haditengerészet rekvirálta. Csak tizenkét utast szállítana eredetileg, de a legénysége negyvenhét főből áll.

– Honnan tudod? – kérdezi Betty.

– A rádzsával vacsoráztam, nem? Igen, tudom, én, a kis Vivian Bullwinkel nővér Broken Hillből… egy rádzsával vacsoráztam. Nem egyedül, az igaz, voltak ott mások is.

– Ó, Bully, ezt az utolsó mondatot csak te tehetted hozzá, mi annyit mondanánk, hogy a rádzsával vacsoráztam – jegyzi meg Betty a barátnőjén nevetve.

Amikor az utolsó ápoló is a fedélzetre ért, a kapitány parancsot ad a horgony felhúzására és a lassú indulásra. Tudja, hogy brit aknamezőkön kell átkelniük, melyek ugyanakkora fenyegetést jelentenek majd, mint az égboltot uraló ellenség.

Ahogy a nap lenyugszik, az utasok a lángoló Szingapúrt nézik, a pusztító bombázásokat, aknákat, lövöldözést. Egy város halálának lármájától Norah, John és Ena a fedélzeten lévő ausztrál ápolónők édes éneke felé fordul. És egy pillanatig csak a dalt hallják.

 

[1] A Now is the Hour egy közkedvelt 20. század eleji dal, amelynek dallama a maori népzenéből merít ihletet; szövegének és zenéjének leírását több különböző személynek is tulajdonítják.

Heather Morris: A felkelő nap rabjai
Fordította: Moldova Júlia
Sorskönyvek sorozat
Animus Könyvek Kiadó, Budapest, 2026
384 oldal, teljes bolti ár 5290 Ft