Újramesélt ősváltozat | Neil Gaiman: Északi mitológia

Tóth Gergely |

Az észak-európai istenek legendái reneszánszukat élik manapság. Ez köszönhető egyrészt a zenének, képregényeknek és filmeknek, másrészt a többé-kevésbé (általában kevésbé) autentikus pogány mozgalmaknak. Az északi mitológia – főként néhány alakja – divatba jött, és ráirányította a figyelmet az eredeti művekre is. Ez vezethette rá Neil Gaimant is, hogy összefoglalja az ismert történeteket, kissé a saját szájíze szerint, de az eredeti Eddákat követve.

Az északi istenekről szóló mítoszoknak két fő forrása ismert, a prózai és a verses Edda, de ezek koránt sem tekinthetők a teljes mitológiának, és az összes szereplőt sem mutatják be. Gaiman rögtön az előszóban leírja, miképp jutott el a könyv megírásának szándékáig, és hogy a mítoszkutató valójában milyen kevés forrásból tud dolgozni. A legendabeli hősök életének számos mozaikját éppen csak megemlítik, de az arra vonatkozó szöveg mostanra elveszett.

Az előszót tizenhat rövid fejezet követi, amelyekben bemutatja a legendák szereplőit, majd Gaiman saját szavaival újrameséli az általa megismert tetteket. Ezzel – még ha hibrid módon, írásban is – régi hagyományt éleszt újra, hiszen az ilyen történetek eredetileg így, szájról szájra terjedtek, és sok mesélő elvett vagy hozzájuk tett, ha mást nem is, de a saját stílusát biztosan.

• Olvass bele!

Szinte valamennyi fejezetben megjelenik Thor, Loki és Odin. Megismerjük erényeiket és hibáikat, hogy hogyan szerezték meg jól ismert fegyvereiket vagy éppen hogyan születtek utódaik. Rajtuk kívül felbukkannak még az északi mondavilág állandó szereplői is, a törpék és az óriások, akik általában nem viseltetnek jó szívvel az istenek iránt – és persze ez kölcsönös…

Jó néhány mítosz nem volt új számomra, de akadt, amit itt olvastam először. A már ismerősként üdvözölt szereplőket Gaiman interpretációja tovább árnyalta. Thor egyszerű, erős, de jóindulatú harcosként jelenik meg, ellenben Loki a nárcizmus olyan nyilvánvaló jeleit hordozza, hogy bátran lehetne elrettentő példaként bemutatni pszichológiai írásokban is. Szöget ütött viszont a fejembe, hogy ha Lokiról köztudott, mennyire önző, a többi isten miért hagyja elkanászodni, és miért csak jókora késéssel fordul ellene. Az istenek nagy gyülekezete a Valhallában* legtöbbször meglepő passzivitást mutat. Általában nem aktív résztvevői, inkább csak elszenvedői az eseményeknek. (Bezzeg a görögök! Azok minden szíre-szóra belenyúltak a halandók életébe. De hát: más éghajlat, más indulatok…)

Gaiman nagy fába vágta a fejszéjét e könyv megírásával, még ha nem is mozog ismeretlen terepen. Hiszen a legendák főszereplőiről – köztük a skandináv mitológia alakjairól – már húsz évvel ezelőtt is írt – a mostanság tévéváltozatban képernyőre került – Amerikai istenek című regényében. Már ebből is kiderült, hogy Észak istenei igen közel állnak hozzá. De az egész (még ha töredékesen is fennmaradt) mitológiát a saját szavaival összefoglalni – mégiscsak merész vállalkozás. A könyv alapján az a benyomásom, hogy ez nem is sikerült neki teljes mértékben. Bennem hiányérzetet hagyott a könyv, hiszen alig kétszáz oldalban ír le mindent, a világ teremtésétől a Ragnarökig, vagyis az istenek alkonyáig. Érezhetően ragaszkodik az eredeti történetekhez, nem csavar rajtuk, saját (korábbi műveiből megismert) karakteres stílusát itt-ott el lehet csípni. Ez alkalommal is igen rövid leírásokkal dolgozik, és lendületes előadásmódja sem toldja meg a szövegek méretét. Pék Zoltán fordítása kellemesen adja vissza a kortárs szerzőnek az eredetinél valószínűleg fanyarabb stílusát.

Nem állítom, hogy a rövidség és hiányérzet Gaiman hibája, hiszen nem ismerem az eredeti forrásokat – igaz, a könyv újabb lökést adott, hogy végre megismerkedjem velük. Mégis úgy sejtem, ez a rövidke könyv nem igazán méltó a témához.

Neil Gaiman: Északi mitológia
Agave Könyvek, Budapest, 2017
208 oldal, teljes bolti ár 3280 Ft,
kedvezményes webshop ár 2460 Ft
ISBN 978 963 419 2329

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Egy új klasszikus: a jól ismert skandináv mítoszok a történetmesélés nagymestere, Neil Gaiman elképesztő átiratában. Az ősi történetekből Gaiman regényszerű ívet kovácsol, kezdve a kilenc világ legendás megteremtésével, majd sorra veszi a félistenek, törpék és óriások tetteit. Például Thor pörölyének ellopását, aki ezután kénytelen nőnek öltözni – ez az ő szakállával és étvágyával nem kis feladat –, és úgy visszalopni. De elmeséli a legmeghatóbb történetet is, amikor Kvasir, a legbölcsebb isten véréből megfőzik azt a sört, amely aztán létrehozza a költészetet. A számtalan kaland Ragnarökkel, az istenek alkonyával, új idők és emberek születésével zárul.

Gaiman keze alatt a régi poros mítoszok újra élettel telnek meg. A regény mesteri és szellemes prózája kiemeli az istenek versengő énjét, megmutatja hajlamukat arra, hogy átverjenek másokat, és őket is átverjék, valamint megismerteti az olvasót azzal a tulajdonságukkal, hogy a szenvedélyt mindig hagyják felülkerekedni a józan eszükön.

*A 19. században (pótlólag) megépített Valhalla a Duna mentén