Énekelt balladák | Arany-óra / Kováts Kriszta estje

Posted on 2017. július 18. kedd Szerző:

0


Bedő J. István |

Teljesen különleges és szokatlan – mondanám, de aztán utánagondolok, és kicsit elszégyellem magam. Miért lenne különleges, ha a balladákat eléneklik? Hiszen a balladákat századokon át mindig énekelte valaki, csak ebben az iskolábajárós, fülhallgatós világban szoktunk le róla. Így aztán Arany János balladái már csak magyarórán, ünnepi alkalmakkor vagy vizsgán hangzottak el – legalábbis az esetek igen nagy részében.

De most Arany-kor van, kétszáz éve született a költő, szóval megint sokat foglalkozunk a műveivel. Így kerített sort a Petőfi Irodalmi Múzeum, hogy a szép Károlyi kertben (ti. a múzeum belső udvarában) vendégül lássa Kováts Kriszta Arany-óra című balladacsokrát. A műsornak volt már korábban egy bemutatója a Müpában, de alighanem ez a mostani tekinthető igazi premiernek, már csak a helyszín okán is.

Mindenekelőtt a háttérről valamit. Nem Arany balladaköltészetéről, hiszen az közismert (vagy megtekinthető a neten), már amennyire az efféle ódonságoknak tekintett dolgokkal a középiskola foglalkozni tud… Kováts Kriszta olyan koktélt állított össze, melynek komponenseit eddig (még?) talán senki nem merte házasítani. A megzenésített művek mögé nem zenekar került, hanem egy azzal egyenértékű a cappella férfikórus, a Fool Moon. A popzenében igen járatos öt férfihang gyakorlatilag teljes zenekari alapot képes adni. De talán kicsit gyenge lenne így (egyetlen bőgőszólammal) a ritmusszekció – ezért Kriszta beleszervezett két tapasztalt beatboxost is (Keönch László Farkas, Jammal). Most már csak a zene kell, ezt Szirtes Edina Mókus szerzé (hogy stílszerűek legyünk az igeidővel is).

Farkas Gábor Gábriel (jobbra) rajzolja a varjúvá váló Vörös Rébéket

Mellbevágó – az egyébként lemezre is rögzített – koncert. Az újrafelismerés öröme találkozik a kevéssé ismert művekre csodálkozásáéval. Már az indító Mátyás anyja szinte a teljes fegyverzetét bemutatja az estnek. A zene esengő (anyai) és drámai, a megszokott – vagy inkább várt – feszült párbeszédek a szólista és a férfiszólamok között hangzanak el, majd térnek vissza a narrációba. És az egészet kiegészíti a vetített háttér: ugyanis az eddig nem említett művésztárs, a sokoldalú Farkas Gábor Gábriel digitális rajztábláján születik és mozdul meg a történeteket illusztráló grafika.

Majd következnek sorban: az összebűvölt, de rossz házasságról szóló Vörös Rébék (Szörényi Levente zenéjével) és a kevésbé ismert Árva fiú (a kikapós özvegyet csak zavarja a házasságból származó nem kívánt gyermek). Ez utóbbiba már belemuzsikál Mókus, valami elviselhetetlen fájdalmat hordozó, karakteresen magyar (talán erdélyi stílusú), gyönyörű hegedűszólóval.

A Margit híd (akkor: Margithíd) átadására írott, Gábriel verklis pantomimjával induló Hídavatás sajátos képe annak, hogy a kilátástalan élethelyzetekben sokszor csak az öngyilkosság tűnik megoldásnak. Mostanság nem a vagyon elkártyázása, az elmaradt esküvő vagy a leányanya elhagyása az ok – de ilyen helyzet azért akad épp elég ma is. A megbicsakló keringődallam kísértetiessé teszi a hídavató kísértetek látszatvidámságát.

Az Éjféli párbaj és a története nem iskolai tananyag – Bende vitéz esküvőjére eljön az új asszony egykori szerelme, akitől Bende elrabolta a lányt, a vetélytársat pedig párbajban megölte: most újra meg kell vívni a párbajt. A narrátor Kriszta, és persze ő a parlagon hagyott feleség is, a tömérdek fájdalmat kevés szövegbe sűrítve jajongja el, Gábriel pedig elképesztő drámai (és hang-) erővel szólaltatja meg a visszavágót követelő vitézt.

Szirtes Edina Mókus

Zách Klára balladája inkább csak címéről ismert, hiszen a közös emlékezetben (meg a Nemzeti Galériában) apjának, Zách Feliciánnak a király elleni merényletéről tudunk, azt örökítette meg a Képes Krónika is.

No ez a rémes történet, amint hallgatjuk, elég nehezen követhető, pedig Arany szövege valóságos konteó, van benne megszeplősített udvarhölgy, mármint a Klára, és az ezt megbosszuló apa. A családirtást Mókus bartóki hangú, ismét csak fájdalmas, bevezető hegedűszólója indítja, megelőlegezve a szörnyű véget.

Mivel a számok megszólalása előtt már láthattuk a kivetítőn a következő címet, a Tetemrehívást feszült várakozás fogadta. Bárczi Benő halála és Kund Abigél felbujtókénti bűnössége ebben az Arany-balladában a legközérthetőbb. A teljes csapat szólaltatta meg, a két ritmusverővel erősítve. Kund Abigélként pedig Kováts Kriszta megindítóan süvöltötte világgá a kacér leány bűnhődését, a kacagó, táncoló-daloló őrületet.

Hasonlóan várva várt mű A walesi bárdok. Bevallom, annyira lenyűgözött ez is, akár az előző – mindkettőt Gábriel filmszerű grafikája kísérte –, hogy még jegyzetelni is elmulasztottam. Csak arra emlékszem, hogy levegőt sem kaptam a végén. Melódia, énekhangok, harmonizálás és kíséret, torokszorító párbeszédek a király, a velsz urak és a bárdok között – tökéletes volt az egység. Úgy hittem, ez zárja a programot, de hátra volt még Ágnes asszony a véres leplével, meg a visszatérő fohásszal: Oh, irgalom atyja, ne hagyj el! (Lásd a nyitó képet.)

A teljes Fool Moon, középen Kováts Kriszta, jobb szélen Jammal

És itt kell összefoglalólag Kováts Kriszta munkájáról beszélni. A most elénekelt Arany-versek e formában leginkább a sanzonokhoz állnak közel: néhány perc alatt kell drámát teremteni, tragédiát elmondani, hátteret fölvázolni, persze a vég másmilyen. Nem feloldás jön, hanem nagy kő zuhan a hallgató mellére. Ott is marad. Kriszta mint zenés színész és mint drámai színész (egyszóval: színész) megteremti az atmoszférát, és még a két dal közötti szünetben sem engedi el a nézőt. Másfelől ez a kísérlete, hogy a világzenét, meg a jazzt, meg a nagyon távoli eszközöket közös színpadra és közös műbe állítja, akkora truváj (na, majdnem), mint a kórus legelső szerepeltetése a szimfónikus zenekar mögött.

Nem gondolom, hogy kizárólag Mókus zenéje az egyetlen adekvát párosítás a balladákhoz, de ahogy korábbi muzsikáival is bizonyította, minden lélegzetvétele, énekhangja és dallama a népzene bartóki és kodályi folytatása. A nagyon nem könnyű szólamokat pedig Kriszta (a Játékok és szerelmek előadásán megcsodált) pontosssággal énekelte le, akárcsak Mókus – de hát végül is ez a szakmájuk…

A rendezés minimalista, amiben Kriszta vörös ruhája és a többi művészen egyre sűrűbben föltűnő piros sál csak utal a történeteket át- meg átjáró vérpatakra. Nem is kell ennél több.

Meglehet, más nem gondolt rá, de az előadás szerkezete, a választott balladák egy-egy sora rémisztő áthallást kínált a mára. Akinek vannak szemei a látásra és fülei a hallásra, olvassa el Arany balladáit – fájdalom, igen aktuálisak.

Utóirat: A múzeum az Arany-év alkalmából körbejárja Arany-200 nevű buszával az országot; kiállítással, játékos Arany-idézéssel – aki csak teheti, próbáljon találkozni vele valamelyik megállóján. Ha pedig az Arany-óra is turnézni kezd – amit nagyon remélek –, mindenkinek csak ajánlhatom, hogy megnézze, meghallgassa.