Marton László, Orosz Ildikó: Összpróba (részlet)

Várkonyi Zoltán az egyik legfontosabb személy az életemben: mesterem, igazgatóm, később barátom – és egy „szellemi” apafigura számomra. Egész pályafutása alatt megőrizte villódzó, szabad, rakoncátlan, az ismert megoldásokat megvető és elvető természetét. Sokoldalú művész: kiváló színész, ihletett színház- és filmrendező. 1945-től 1949-ig – politikai-ideológiai okból történt feloszlatásáig – a legendás és progresszív Művész Színház igazgatója. A Vígszínháznak főrendezője, majd 1971-től haláláig direktora.

Különleges személyisége és munkássága ma már sajnos kevéssé ismert. Fiatalságát erőteljesen meghatározta, hogy valódi baloldali értelmiségi volt: számára ez kínálkozott az egyedüli lehetséges döntésnek a két háború közt a fasizálódó Európában. Szoros barátság fűzte Gobbi Hildához és Major Tamáshoz – ők hárman fiatalon, kerékpárról röpcédulát terjesztettek, illegális postát szállítottak az ellenállóknak, és sokszor az életüket kockáztatva, meggondolatlan vagányként követték el a leghajmeresztőbb hőstetteket. Várkonyi már népszerű és elismert színész, túl a Hamlet és Pirandello IV. Henrikjének alakításán, amikor Gobbival és Majorral rendszerkritikus költői esteket szerveztek. Tódult a publikum, és szomjasan hallgatta a kor rémségei ellen tiltakozó verseket. Előfordult, hogy Várkonyi úgy adott elő egy betiltott művet, hogy kijött a színpadra, elmondta a költőt és a mű címét, majd meghajolt, és kiment. Óriási taps fogadta, mindenki tudta, hogy ez mit jelent, nem csoda, hogy végül betiltották az esteket.

A nyilas korszakban Várkonyira zsidó származása és ellenállói tevékenysége miatt is halál várt. A „kis Madách” (a mai Örkény Színház) színpadán IV. Henriket játszotta éppen, amikor érte jöttek, hogy letartóztassák. Az előadás félbeszakadt, Várkonyi az öltözőablakon keresztül, egy háztetőn át menekült. Néhány perccel később autóval jött érte gróf Károlyi István, aki a fehérvárcsurgói kastélyába vitte, és elrejtette. Az újabb elfogatóparancs után Budapestre szökött, és a Vígszínház színpad alatti forgó kamrájában – egy olyan szűk helyiségben, ahol felegyenesedni sem lehetett – bújtatták jólelkű, bátor díszítők. Itt érte meg „a felszabadulásnak nevezett tragikus közjátékot”, ahogy Márai fogalmaz, hogy azután egy rövid, euforikus időszak után, Rákosi kerüljön hatalomra.

A Várkonyi vezette, progresszív Művész Színházat 1949-ben bezárták. Várkonyi ezzel kapcsolatban így fogalmazott: – Major beleszúrta a hátamba a kést. De nagyon rendes volt, mert nem vette ki – ezzel ugye arra utalt, hogy nem véreztették el teljesen, ahogy Rejtő Fülig Jimmyje sem a „valami matrózt”.

Várkonyi többször elmesélte nekem ebből az időszakból azt a történetet, amikor egyszer Révai József, a teljhatalmú „négyes fogat” kultúrpolitikusa felhívta telefonon, és közölte vele, hogy két nappal később, a központi vezetőség november 7-i ünnepségén József Attila A Dunánál című versét kell elmondania. Várkonyi hiába szabadkozott, hogy a vers Major repertoárjának része, Révai nem tűrt ellentmondást.

Várkonyi két napig éjjel-nappal tanult, de amikor az ünnepségen a színpadra lépett, a szöveg egyszerűen nem jutott eszébe. A zsebéből elővette a kézzel leírt szöveget, megpróbálta felolvasni, de izgalmában összekeverte a lapokat. Ekkor a nézőtéren megpillantotta Rákosit, aki a mutatóujjával intett neki, hogy menjen le a színpadról, és üljön mellé. Lement, elfoglalta a Rákosi melletti széket. A pódiumon Révai beszélt. Egyszer csak Rákosi ránézett, és jellegzetes hanghordozásával a következőt kérdezte:

– Ném tánultuk még a verset?
Várkonyi ezután hetekig, hónapokig várta, hogy az ÁVO érte jön, és letartóztatja.
Ennél is meredekebb helyzetbe került egy másik esetben. Még a Művész Színház igazgatójaként összebarátkozott az angol követségen egy fiatal kultúrattaséval, aki folyamatosan hozott neki új, egyébként beszerezhetetlen nyugati színdarabokat. Ennek a fiatalembernek a telefonszáma ott volt az íróasztalán.

Egyik éjszaka Gobbi Hilda csöngetett Várkonyi ajtaján.
– Gyere velem! Most azonnal! – mondta ellentmondást nem tűrve. – Később megmagyarázom.
Lent, már az autóban elmondta Gobbi, hogy Péter Gábor, az ÁVH rettegett főnöke arra a következtetésre jutott, hogy Várkonyi angol kém, hiszen hiteles információik szerint ott van az íróasztalán az angol követség telefonszáma. Hilda még abban az órában elvitte Várkonyit az Urológiai Klinikára, Babics Antal professzorhoz, és befektették a frissen műtött betegek közé. Még infúziót is kötöttek rá. Heteket töltött ott – és valahogy ismét megúszta a letartóztatást. De hol volt már akkor az a hit, ami az 1930-as évek végén az antifasiszta Várkonyit mozgatta?

Különleges érzékkel ismerte fel a tehetséget, több kiváló színészt ő indított el a pályán. Egyszer egy művész színházi próba végén egy nagydarab, kopasz fiatalember várt rá, úgy nézett ki, mint egy vízvezeték-szerelő. Színésznek mondta magát, és kérte, hogy Várkonyi hallgassa meg. Nem akart vele foglalkozni, de másnap ismét ott várta a nagydarab fiatalember. És harmadnap is. Addig-addig, hogy Várkonyi ráhagyta: jó, mutasson valamit.

A fiatalember elővett egy ceruzacsonkot, az orra alá szorította, és úgy, „bajuszosan” elkezdett egy erős karaktert játszani. Ezután a ceruza a füle mögé került, és egy zsidó szabót elevenített meg. Majd a szájába vette a ceruzát, és úgy tett, mint aki elképesztő fogfájással küzd és földagadt az arca. És így tovább, előadott a ceruzával nyolc különböző karaktert. Várkonyi tíz perc múlva leszerződtette, és azonnal adott neki egy szerepet (Dulac színigazgatóét) Jean Anouilh Eurüdikéjében. Ez 1946-ban történt, az ismeretlen fiatalembert Pécsi Sándornak hívták, és – mint köztudott – a következő harminc évben az egyik legnagyobb magyar színésszé vált.

Ugyancsak az Eurüdikében főszereplőként tűnt fel Várkonyi egy másik felfedezettje. A fiatal színészt Rátkai Márton (táncos-komikus, a Nemzeti művésze) mutatta be Várkonyinak, mondván, nagyon tehetséges, de már többször is kihullott a Színművészeti Főiskoláról. Sápadt, borzasztóan sovány fiatalember állt Várkonyi előtt. Darvas Szilárdnak hívták, éppen úgy, mint az ismert kabarészerzőt.

– Ilyen névvel nem lehet színész, ez a név már foglalt – közölte vele Várkonyi.
– Akkor tessék nekem másik nevet adni!
Így lett a fiatal színész neve Darvas Iván, ami anyai ági származására és oroszos megjelenésére is utalt.
– Mit hozott, mit akar előadni? – kérdezte még az első meghallgatáson Várkonyi.
Darvas a Cyranót választotta – egy olyan szerepet, amit épeszű fiatalember nem akar előadni az első meghallgatáson. „Egy barom voltam”, kommentálta Darvas a választását sok évvel később, amikor felidézte nekem ezt a történetet.
– Igen? És melyik jelenetet? – érdeklődött Várkonyi malíciával.
De Darvas tudta fokozni a meglepetését:
– A Roxane-nal való kettőst.
Ami, ugye, az egyik legnehezebb jelenet a darabban.
– És ki lesz Roxane?
– Talán én – jelentkezett Rátkai Marci bácsi, más jelölt nem lévén.
Ez megint egy színháztörténeti pillanat: elképzelni is nehéz, milyen groteszk kettőst alkothattak ők ketten aznap, mégis, Várkonyi azonnal leszerződtette a fiatalembert. Darvas másnap már Orpheusz szerepében próbált a kor legnagyobb dívája, a nála tizenegy évvel idősebb Tolnay Klári oldalán, akit később feleségül vett.

Jó másfél évtizeddel később, az 1960-es évek elején az Ódry Színpadon vendégszerepelt a debreceni színház Anouilh Romeo és Jeannette című produkciójával. Várkonyi – ekkor már a Vígszínház főrendezője – berobogott az erkélyre, és felfigyelt a színpadon egy meglehetősen zárt szájjal beszélő (nem Romeót játszó) fiatalemberre. Megkérdezte az Ódry Színpad fővilágosítóját, hogy ki ez a színész. Baches úr némi utánajárással kinyomozta, hogy Latinovits Zoltánnak hívják. Várkonyi behívta a Rádióba az ekkor még ismeretlen fiatal színészt, hogy személyesen megismerkedjen vele, majd a következő évadban Rómeót osztotta rá Ruttkai Éva partnereként.

Orosz Ildikó, Marton László: Összpróba
Múzsák és mesterek, avagy egy rendező emlékezései
Park Kiadó, Budapest, 2017