Nógrádi Gergely, Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem (részlet)

Posted on 2017. június 22. csütörtök Szerző:

0


„Szigetvár bosszút érdemel!”

– Nagyhírű Zrínyi kapitány – szólalt meg a bég kisvártatva –, alázatosan kérlek, engedj szabadon mihamarabb. Hatszáz kiló ezüstöt adok neked cserébe. Sőt, váltságdíjul kapsz még tőlem hat remek paripát is!

Zrínyi intett a töröknek, hogy kövesse. A várkapuhoz sétáltak, s ott a következőket mondta a kapitány:

– Nem kell a pénzed, Olaj bég. Van nekem aranyam-ezüstöm több, mintsem gondolnád. Azt mondom neked, Radován hadnagyot kérem a szabadulásodért! Rabságban sínylődik szegény, noha már tíz éve is Szigetváron szolgált. Remek tiszt, megbízható katona. Megértettél, ugye? Radován szabadsága váltsa meg a te rabságodat!

Nem szólt erre Olaj bég, csak lehajolt és megcsókolta Zrínyi Miklós kezét. Aztán kilépett a kapun, a kapitány pedig intett az őröknek, hogy hagyják menni. Olaj sietősen az erdőbe vetette magát és eltűnt a Szulejmán tábora felé futó ösvényen.

No, ha tudta volna, micsoda zűrzavar van a császár táborában, talán nem sietett volna annyira! Megbolydult a tömeg, ahogy szájról szájra terjedtek a Mehmed haláláról és csapata teljes vereségéről érkező hírek. Az idős szultán valósággal tajtékzott.

– Mit fecsegsz? – rivallt sátrában a küldöncre, aki alig pár perccel korábban lihegve érkezett Siklósról a szörnyű hírrel.

– Ó diadalmas Szulejmán, kinek nevét az óceán és az ég határolja, bárcsak jobb hírt hozhattam volna! Mint mondottam az imént, Mehmed nagyvezér, parancsodnak engedelmeskedve, útban volt Boszniába, ám Siklós mellett Zrínyi rajtaütött. Elesett ő, elesett a fia, s más nagyjaink is, én magam is éppen hogy elfuthattam, nem úgy, mint Olaj bég, akik a hitetlenek kezébe került. Uram, a magyarok kardja ellen nem volt fegyverünk.

Szulejmán magában dúlt-fúlt, majd beleszakadt a keserű dühbe. Kifelé azonban nem mutatta az érzéseit. Hogy is mutathatta volna! Egy császár? Csak a hangja mennydörgött, amikor összehívatta a nagygyűlést.
Jöttek a vezérek, tudták, hogy nagy a baj.
– Halljátok szavamat! – kezdte a császár. – Nem megyünk Egernek. Szigetvárnak megyünk. Zrínyinek megyünk. Kiérdemelte a büntetést. Fejével fizet majd a hős Mehmed haláláért! Üzenjetek a Dunán átúsztatott hadtestek után, hogy forduljanak vissza! Ennyi. Mehettek. Szokolovics maradjon!

Szokolovics Mehmed pasa alázattal meghajolt.
– Szólsz a főpapnak, vágasson le ezer juhot! – parancsolta kedvenc vezérének a császár, amikor magukra maradtak. – Fordíttassa ki a tetemeket a bundájukból. Engedje a sasokat leszállni a napon szikkadó húsra, hadd tépjék azt rút, horgas csőrükkel. Hagyjátok a héját és a kányát is lakmározni! Engem csak a fekete óriás sas érdeke]. Figyeljétek meg, mit tesz, és jelentsétek!

Engedelmesen követték a szultán utasításait. Csakhamar a hatalmas fekete sas is feltűnt a tetemek fölött. Széttárt szárnyakkal körözött vitorlázva a levegőben, aztán nagy hirtelen a szélnél is sebesebben lecsapott a prédára, szétkergetve a többi madarat. Fel-alá sétálgatott a leölt birkák között, de egyikbe se tépett bele. Egyszerre felröppent és eltűnt egy sötét felhőben.
Mikor ezt látta, nagyon megijedt a főpap.
– Hallgass ide, uram – fordult Szokolovicshoz –, nem mehetünk Szigetvárnak! Láttad, ahogy az ördögi sas elűzte a többi madarat, mégsem nyúlt a tetemekhez? Így űz majd bennünket is a császár az ostromra, s mi futunk előtte, mint a madarak az óriás sas elől. Hanem Szulejmánnak sem jövendölhetek jót, mert a sas is eltűnt a felhőben. Nagyuram, higgy nekem: Egernek induljunk!

Szokolovics az uralkodó sátrához sietett. Szulejmán nagyot kacagott, amikor a főpap fejtegetéseit hallotta.
– A főpap dolga, hogy okoskodjék. Nekünk, katonáknak pedig a harc a dolgunk. Szigetvár bosszút érdemel! Allah pedig eldönti, segít nekünk vagy sem. Tudod, hogy a fekete sas miért nem evett a birkahúsból? Mert jobb zsákmányra vár! Keresztények hulláiból akar lakmározni! Nos, rajtunk ne múljék! Holnap reggel napkeltekor minden lovas felnyergelve, indulásra készen várakozzon! A gyalogosok pedig fenjék ki a fegyvereiket!

Szokolovics hajlongva távozott. A császár a sátra nyílásához lépett, s kipillantott rajta a szabadba. Megcsapta arcát a langyos koraesti fuvallat. Hosszú, fáradalmas életére gondolt. Vajon miképp emlékszik majd az utókor Nagy Szulejmánra, aki egykoron a fél világot uralta?

– Bármily nagy is a neved, végül egy kő lesz a jeled –suttogta maga elé a jól ismert török szólást, és nagyot sóhajtva visszalépett sátra félhomályába.

Harcra készen

Zrínyi a déli várfalnál állt. A kelő napot nézte, s az éledő sugarak aranyló csillogását a vár körüli tavon. Előrehajolt, így végigpillanthatott a keleti oldalon elterülő síkságon. Hamarosan ott táborozik majd Szulejmán százezernél is több katonája. Lecsapolják a tavat, feltöltik az árkot, és… Igen, a kapitány pontosan tudta, mi történik majd, ha megérkezik a császári had. Hány csatát végigharcolt már! Ismerte jól a törökök harcmodorát. Ott volt, amikor egy vár bevételekor százával döntötték ki a környező erdők fáit és azokkal mentek a falaknak. Ott volt, amikor a falaknak támasztott hosszú létrákon egyszerre tízen indultak fel a várfokokra. Ott volt, amikor egy másik vár tetejéről hajítódárdák ezreit dobta át az Allah nevét kiáltó, sötéten örvénylő tömeg, s aztán úgy rajzottak be az ágyúgolyók ütötte réseken, mint egerek az éléskamra nyitva hagyott ajtaján. Látott mészárszékekké változtatott otthonokat és lángba fúló falvakat. Látott életükért sírva könyörgő, egyetlen suhintással örökre elnémított gyerekeket, s látott verejtéktől csatakos hősöket, akik erejüket vesztve, halálos sebet hordozva szándékosan botorkáltak el a harctér melletti mocsarakig, hogy egy utolsó sóhajjal belesüppedjenek a lápba.
S most Szigetvár van soron.
Léptek zaja hallatszott. Zrínyi megfordult. Hű katonája, Farkasics Péter állt előtte.
– Nem tudtam aludni – jelentette ki, némi bűnbánással az arcán Farkasics, aztán elnevette magát: – Egyedül akarod megvédeni a várat, kapitány?
– Beletelik az még vagy két napba, míg felvonul a kutya török – hunyorított Zrínyi. – Hanem addig nekünk is sok dolgunk van még, Péter.
Farkasics közelebb lépett. Bajtársiasan megszorította kapitánya karját.
– A halálba is követlek, uram! Ugye tudod?
Zrínyi szeretőn-óvón vitéze kezére tette a kezét.
– Korai még erre gondolni, fiam. Most készülni kell a harcra, bátorítani a vár védőit, és Istenhez szólni. Szulejmán a lovasságában hisz, mi a Mennyei Atyában. Még eddig mindig megvédte a magyart! Így van?
– Így, kapitány.
– Most még inkább velünk lesz! Hisz a mi vitézi kezünkben van az egész nagy kereszténység sorsa. A szigetvári várháború megtorpanthatja Szulejmánt, s tán nem lesz már ereje Bécsig menni.
– És ha szabad elvonulást ígér a török? Mit szólnak majd az embereink?
– Hogy járt Amadé, aki odaadta Visegrád várát? Hogy járt Vitéz Losonczi Temesvárott? Várukkal együtt az életüket is odaadták a hazug pogányoknak, csak mert hittek a szép szavaknak. Hihetsz a császárnak, aki ígérete ellenére nem adta át Budát a király fiának? Nincs más út előttünk, csak a győzelem vagy a halál útja. Szigetvár lesz a dicsőségünk helyszíne, vagy a szigetvári madarak gyomra lesz a koporsónk. Akár így, akár úgy, a hírünk mindörökre fennmarad. Nektek pedig nincs mitől félnetek. Zrínyi, amíg a feje a nyakán lesz, veletek marad és mellettetek áll!

– S esküszöm, én sem hagylak el, kapitány, életem utolsó cseppjéig szolgállak, téged, Istenemet és a hazámat! – érintette meg a szívét két ujjával Farkasics, és könny csillant a szemében.

Hosszan kapaszkodtak egymás tekintetébe, majd testvériesen fonódott össze a két vasmarok. Két órával később gyülekezőt fújtak a várudvaron. Farkasics jött elsőként, kétszázharminckét páncélos katonájával.
Utána Novákovics Iván bújt elő, hátán tigrisbőrrel, karján sastollas pajzzsal, egy igen súlyos, a siklósi harcban szerzett lábtöréssel, no meg százötven vitézzel.
Dandó, a haragvó oroszlán száz vitézt hozott, amiként Orsics István is épp annyi katonával érkezett.
Alapi Gáspár kétszáz kardforgatója élén jelent meg a várudvaron, Szecsődi Máté száz legényt vezetett.
Legényből egyet sem, sebből viszont százat hozott magával a kegyetlen vitéz, Radován Adrián, akit Olaj bég szabadsága árán váltott ki a töröktől Zrínyi. Nem szívesen engedhette el a császár: hatszáz törököt vágott le ez idáig, és még úgy ezret tervezett átküldeni a túlvilágra. És jöttek sorban: a rettentő testű Stipán Golemis, a délceg Bata Péter, a haragos Papatics, a fürge Paptatovics Farkas, a furfangos Kobács Miklós, Balázs deák és Győri Mátyás, Medvei Benedek és Bika András (aki egyetlen csapással képes volt megölni egy törököt meg annak a lovát), és Geréczi, és Juranics, és Ostronyi, és Horvát Radivoj, és Bajoni, és Guszics, és velük száz meg száz legény. S végül feltűnt Deli Vid, a magyarság ostora, a hatalmas levente, aki kétszázötven válogatott vitézt vezetett.
– No, itt vannak már a riszálós pogány kutyák? – döndült a hangja, miközben mutatóujját finoman végighúzta a kardja élén. – Megjött a tánctanár, lehet ropni!
Erre aztán elnevették magukat a magyar vitézek.

Egy apa búcsúja

Mindenki Deli Vid szavain mulatott, ám senki se lett volna szívesen a haragosa. Amíg Deli Vid testvér és barát volt, mulatságosan telt vele az idő. Hanem ha megszólalt a csatakürt! Roppant dühvel esett az ellenségnek.

Most is hatalmas vasdárdát hordozott a kezében, és halált a szemében. Testét selyempáncél fedte, fejét nyusztbőr csuklya, s a sarkantyúja, ahogy lépdelt, hasította a földet. Ő volt a szigeti leventék legerősebbike.

Zrínyi láttára persze ő is elcsendesült. A kapitány végigtekintett a seregén. Micsoda méltóság áradt a lényéből! Soha senki sem látta őt elveszteni a nyugalmát. Még a csatamezőn is végtelen magabiztosságot árasztott. Csak ritkán emelte fel a hangját, s akkor bizony igen nyomós oka volt rá. Vitéz és közember, szolga és mesterember, asszony és gyerek mind ott ácsorogtak a várudvaron, mintha érezték volna, Isten hamarosan ítélni fog a sorsukról, és sokuknak bizony halál lesz az osztályrésze.

– Húzzátok fel az ágyúkat a bástyákra! – szólt szelíd határozottsággal a kapitány, miközben a szolgákra pillantott. – Osszátok ki a vitézeknek a fegyvereket és a puskaport! Szükség lesz deszkára, ásóra, kapára, létrára, tűzoltáshoz vízre, égetni fára, és kell salétrom is. Az asszonyok készítsenek elő bort, kenyeret, húst! De eleget ám, mert hosszú harcra készülünk! Az őrök pedig… No igen, az őrök foglalják el a helyüket a bástyákon, és egymást váltva kémleljék a környéket!

Zrínyi ekkor egy percre elcsendesedett. Majd így zárta a mondandóját:
– Most még elhagyhatja a várat, aki fél. Ám aki marad, az esküdjön! Esküdjön meg rá, hogy utolsó leheletéig velem marad a harcban!
Mint mikor a Mátrából kiszakad a viharos szél és zúgva-búgva keresztülnyargal a fenyőerdőkön, úgy szállt fel a torkokból a fogadalom: „Esküszünk!”
A kapitány ezután a szobájába ment. Asztalhoz ült, tintát és lúdtollat vett elő. A magyar királynak írt levelet.

„Felséges Királyom! Két hete már, hogy a török császár Szigetvár ellen készül. Jelentették nekem, és haladéktalanul felséged tudtára adtam. Amit tehettem, megtettem. Az ágyúk töltve, a vitézek fegyverben, s ha Isten úgy rendeli, Zrínyi Miklós megtartja ezt a várat.
Sokszor volt már velünk a Mindenható. Ránk szakadt a tatár, de túléltük, s levágtunk közülük vagy négyezret. Jött az osztrák, jöttek a cseh zsoldosok: tartottuk a hazát. Hát a budai török nem futott-e előlünk, mint por a szél elől? Futott, mert fegyvereinket vigyázta a menny.
Mégis, Felséges Királyom, én azt hiszem, Istennek ezúttal más tervei vannak Szigetvárral és a te hű szolgáddal. Jön a pogány, s annyi van belőle, mint fű a Mecsek nyugati lankáin. Jön vele a halálom is, de örömest adom lelkem, ha téged védhetlek, felséges királyom. Egy kérésem van csupán. Ha elmegyek, vedd kegyelmedbe megmaradó vitézeimet. Megérdemlik.
Búcsúzom most, felséges királyom. Nem tudom, lesz-e még módom írni. Istenhez könyörgök, óvjon téged és a hazát!”
Zrínyi lepecsételte a levelet, aztán fiát, Györgyöt hívatta. Megölelte.
– Utoljára látjuk egymást, édes fiam. Gondoskodtam rólad, semmiben sem fogsz hiányt szenvedni. Halld intő szavamat! Tanulj, fiam! Tanuld meg, hogy félni kell az istent és szeretni, mert nincs nála hatalmasabb! Tanulj apád emlékéből vitézséget és bátorságot! S tanulj hűséget a hazádhoz, mert egy van belőle, s itt élned-halnod kell! Most pedig vidd ezt a levelet a királyhoz, hogy időben felkészülhessen Szulejmán jöttére!
György nem mozdult.
– Kegyetlen vagy, apám – mondta halkan, ám ahogy beszélt, egyre erősödött a hangja. – Elkergetnél magadtól? Hát én hozzak szégyent a Zrínyi névre? Szaladjak el a harc elől? Ez volna a vitézség, amelyre születésemtől tanítottál? Egy nemzet nevessen a nagy apa gyáva fián? Ha nem engeded, hogy veled maradjak, saját kezemmel vágom át a torkomat ezzel a karddal itt, ni!
A kapitány megsimította gyermeke kipirult arcát.
– Az ifjúság heve… – szólalt meg gyöngéden. – Semmi baj, no, voltam én is kölyök, s hányszor elragadott a vakmerőség, épp úgy, mint most téged. György, hallgass az öregre! Senkinek sem használnál most azzal, ha szívedbe kapnál egy török pengét! A lelked Istené. Majd ő dönt róla, mikor rendeli magához. Életedet és erődet pedig tartsd meg szomorú hazádnak. Lesz idő, amikor követheted érte apádat Jézushoz.

Szulejmán ajánlata

A török császár álló nap másra se tudott gondolni, mint Zrínyire. Fel-le járkált Harsány alatt felveretett táborában, s egyre az járt a fejében: ő, a nagy Szulejmán valaha az egész világot akarta uralni, s most egy kis porszem, egy vacak magyar, egy senki kis Zrínyi ellen kell mennie, hogy elvegyen tőle egy isten háta mögötti roskatag végvárat!
Így múlik a világ dicsősége…
– Ide hozzám Halul béget és Demir kánt! – ugrasztotta a szolgáit legbizalmasabb embereiért.
Mikor megérkeztek, végigpillantott rajtuk.
„Halul okos – gondolta magában –, jól beszél, ügyesen kombinál, ravasz róka. Demir… Demir buta fiú, de óriástermetű, vakmerő és kegyetlen. Csak ránéz a magyar, és remegni kezd a lába. Nem is találhatnék náluk jobb követeket.”
– Elmentek Zrínyihez – jelentette ki színtelen hangon Szulejmán. Halul és Demir összenéztek, de nem szólaltak meg. – Átadjátok neki az üzenetemet: a várért cserébe szabad elvonulást kap. Induljatok!

A követek lóra kaptak, és szolgáik kíséretében Szigetvár alá ügettek. Ágyúlövésnyire a vártól leszálltak a lovaikról, és fegyvereiket a szolgáiknál hagyták.
Az őrök jó előre jelentették Zrínyinek a követek érkezését. Mire Halul és Demir a falakhoz értek, a kapitány és a vezérei a várudvaron várták őket, néma tisztelettel.

Demir nem sokat törődött a tisztelettel. Sütött a tekintetéből a gyűlölet. Legszívesebben azonnal nekirohant volna Zrínyinek, hogy kardélre hányja. Eszében sem volt meghajolni Szigetvár kapitánya előtt.
Halul azonban betartotta a formaságokat. Két tenyerét a mellére helyezve alázatosan meghajtotta a fejét.
– Ó, Jézus követőinek legfényesebb csillaga, magyar vitézek legnagyobbika! – kezdte túlcsorduló hízelgéssel a hangjában. – Ott, hol a langyos hajnal pirosan pirkad; hol a hűvös este mélységes sötétbe fúl; hol a végtelen tenger hullámai fehér tajtékot hányva, örvénybe futva tombolnak; ott tudják, hogy Zrínyi Miklós a legtündöklőbb hős. Urunk, a felséges császár is örömmel hallgatja remek bajvívásaid hírét, s ha a hitedet nem is, téged igen-igen szeret. Ezért is vagyunk mi most itt, udvarodban, díszbe öltöztetett szívvel.

Zrínyi egy alig látható, türelmetlen mozdulatot tett a fejével, Halul azonban azonnal észrevette az apró biccentést. Felgyorsította a beszédét, és a mézesmázosságból is visszavett kissé.

– Szeretete és barátsága jeléül egyezséget ajánl neked a nagy Szulejmán, ó, vitézek legjobbika! Add át neki váradat, és megmarad az életetek!
A kapitány arcán rezdülés sem látszott. Mögötte a vitézek fel-felszisszentek, néhányan morogva nemtetszésüknek is hangot adtak, persze csak halkan, nehogy megzavarják gondolataiban csendes mozdulatlanságba dermedt vezérüket. Demir szája széle idegesen rángatózott. Undorral vegyes dühvel méregette a magyar katonákat. Arcát, melyen valamiféle korábbi betegség ragyái barnállottak, lassan egészen elöntötte a vér.
Halul így folytatta:
– Értsd meg jól, amit mondok, méltóságos Zrínyi kapitány: császárunk nem azért kívánja a szigeti várat, hogy a gazdagságát növelje vele. Ugyan minek egy kis kőhalom annak, aki a fél világot birtokolja? A legyőzhetetlen Szulejmán csak isteni parancsot teljesít. Isten útjába állsz hát, ha nem engedelmeskedsz. Végy példát Tahmászp perzsa sahról! Immáron tizenegy esztendeje, hogy békekötésre kérte a császárt, s lám, behódolása jutalmául ma háborítatlanul uralja nagy Perzsiát. Légy hát bölcs, és ne vond magadra az irgalmas Szulejmán haragját! Térj ki a törökök útjából!

Elhalkultak a magyar vitézek. Várták, mit szól mindehhez a kapitány.
Zrínyi azonban továbbra is hallgatott. Moccanatlanul nézte a zavartan pislogó Halult és a paprikavörös fejű Demirt.
– Persze nem ingyen kéri ezt a hatalmas szultán – szólalt meg rövid krákogás után újra az eszesebbik török követ. – Szerencsére megteheti, hogy cserébe bármit felajánljon neked, amit csak szeretnél, hisz mérhetetlen az ő gazdagsága, áldás és béke szálljon érte a proféták fejedelmére, Mohamedre! Lehetnél nagyvezér a seregében, de tudjuk, a mi igaz hitünk nincs ínyedre. Kaphatsz hát kincseket, kaphatsz pénzt, jószágot, arany ékszert. Hidd el, a török császár szavahihetőbb a királyodnál! Te, okos kapitány, hiszel a németnek? Hogy az majd segítséget küld neked? S ha majd életed adod érte, megbecsüli az emléked? A német? Aki legszívesebben a föld alatt látna, nagy Zrínyi? Hisz ezer példát hozhatnék, bizonyítva, hogy milyen nagyon gyűlöli a német a magyar katonát! Bízz Szulejmánban, és megőrizheted nagy híredet, az életeddel együtt!

Szerzők egymás közt: Zrínyi Miklós, Nógrádi Gergely

Zúgtak, lármáztak a magyar vitézek, unták már Halul bég hosszú, hazug bókoktól ragacsos szónoklatát.
Zrínyi magasba emelte a jobb karját, mire azonnal csend támadt. Akkor a kapitány előrelépett egyet, keményen a követek szemébe nézett, és halkan csak annyit mondott nekik:
– Isten veletek!

Nógrádi Gergely, Zrínyi Miklós:
Szigeti veszedelem

Manó Könyvek, Budapest, 2017
Klassz!-sorozat