Milen Ruszkov: Nyakig a természetben (részlet)

És végül a harmadik és egyben utolsó példa. Az olvasó tekintheti ezt akár a dohány által sugallt bölcsesség szentháromságának is: egy bölcsesség, mely a határozottságban, a kételyek szétoszlatásában és a gyors döntéshozatal képességében nyilvánul meg. Mindemögött ott rejtezik a tisztánlátásnak egyfajta képessége, melyet a dohány kölcsönöz vagy kinyit.

Van nekem egy barátom a hadseregben, aki elhívott katonákat toborozni egy újabb hadjárathoz a hollandok ellen. Ez idénymunka, egy, jobb esetben két hónapig tart, és elég rendesen megfizetik. Ilyenkor az az ember dolga, hogy áll a toborzóirodában Sevillában, vagy járja a város környékét, és önkénteseket verbuvál. Ehhez valamelyest jó beszélőkére van szükség, márpedig a hadseregben, különösen az alacsonyobb beosztásokban a hadfiak olyan kukák, mint a farönk. Számukra én, Monardes doktor tanítványaként, és általában tanult emberként isteni ajándéknak számítottam. Közülük senki, soha még csak nem is hallott Pelletier du Mansról. Érdekes, hogy azzal nem lehet egybegyűjteni az embereket Dos Hermanasban a téren, és meggyőzni őket, hogy lépjenek be a hadseregbe, ha azt mondják nekik, hogy ezzel pénzt fognak keresni. Akinek ez elégséges érv lenne, az már magától elment, és belépett a hadseregbe. Nem, nem így megy ez. Nyilván, ezt is ki kell emelni, de olyanokat szintén mondani kell, hogy a hadsereggel idegen országokat lát az ember, ahova máskülönben az életbe be nem tenné a lábát, hogy kalandokkal és harci diadallal teli élet vár rá, utalni kell arra, hogy ez a foglalkozás messze nem annyira veszélyes, mint amilyennek kinéz, rávezetni őket, milyen felemelő a bajtársi testvériség, meggyőzni, mekkora tekintélyt ad a katonai hivatás, és hogy a hadsereg soha többé nem hagyja őket magukra és így tovább, lárifári mesebeszéd. De még ez sem elegendő, és távolról sem a legfontosabb. A leglényegesebb, amint azt egy magamfajta ember meglepetten tapasztalhatja, a hazafias érzelmek felkorbácsolása. El kell nekik mondani, és ráadásul meggyőzően, mennyire hatalmas a mi nemzetünk, mennyire jók, helyesek és szentek a céljai, mennyire nemes a népünk, hogyan tartozunk elválaszthatatlanul együvé, s hogyan vigyázza egységünket a jóságos király. Szép vagy, gyönyörű vagy Spanyolország, édes hazánk. (Ja, és már teljesen akcentus nélkül beszélek.) Ezzel elképesztő, frenetikus hatást lehet elérni, különösen, ha elég sokszor és ütemesen ismételgeti az ember. Így is tettem. A doktor elengedett két hónapra, és én jártam a falvakat és a városokat a környéken, agitáltam a tereken, miközben toboroztuk a katonákat. Nagy sikerem volt. Ugyanakkor meg odabent eléggé bántott a dolog. Orvosként, természetesen, egyáltalán nem hiszek az ilyesmiben. Súlyos kételyem támadt, folytassam-e. Az volt az érzésem, hogy miközben beszélek, odabent valaki hallgatja, és gúnyolódik, sőt, időnként teli szájjal röhög rajtam. Amennyire tőlem tellett, elnyomtam az illetőt, és egy pillanatig sem hagytam érvényesülni, de ezt nehéz álló napon keresztül, folyamatosan tartani. Ha az olvasónak nincs ezen a téren tapasztalata, nehezen tudja elképzelni, mennyire megerőltető az ilyesmi. Mondom magamban: „Idő kell csak hozzá, megszokom”, de macerás volt megszokni, rettenetesen feszült voltam, és sokkalta fáradtabb, mintha csak az utazásban merültem volna ki, illetve ha valami mást mondtam volna. Mekkora szerencsém van, gondoltam, hogy Monardes doktornál lakom és dolgozom, akinek pontosan azt mondhattam, amit gondolok. Ritka kivétellel, nyilván, de a legtöbb, ami ilyenkor történhet az, hogy felém suhint a botjával, vagy beszól valami cifrát, néha nagyon is cifrát. Csakhogy azoknál a katonáknál ott a hadseregben nem lehet megúszni egy cifra beszólással, de még egy botsuhintással sem. Ott nincs kecmec! Ha egyszer belementél a játékukba, akkor azt fogod mondani, amit mondani kell, máskülönben magad leszel a kutya vacsorája. Ha bolond lettem volna, és azt mondom, amit ténylegesen gondolok, még örülhettem volna, ha úgy végzem, mint Cervantes a sevillai börtönben, kivéve, hogy nem szabadulok egy év után, hanem ott rohadok el helyben.

Tessék, ez állt a kételkedésem, a súlyos bizonytalanságom hátterében. Egyfelől a dukátok; másfelől úgy éreztem, képtelen vagyok folyamatosan olyan dolgokról beszélni, amiket magam sem hiszek el, és még a tetejében lelkesen és meggyőzően is kellett szónokolnom, mintha tiszta szívemből hinnék benne, máskülönben semmi eredménye. Mert ugyanis, ha nincs eredmény, rögtön elkezdenek rám ferde szemmel nézni, és még el is zavarhatnak. Vagyis ezt vagy csinálja az ember, vagy nem.

Egyik este, Carmonából hazafele menet, amikor már csurig voltam ezzel a munkával, rágyújtottam egy cigarellóra, s közben eltökéltem, hogy most aztán eldöntöm végre, folytatom-e, vagy végleg hagyom a fenébe a kampányolást. Inkább arra hajlottam, hogy lelépek. Mi ez a nemzet, mik ezek a hülyeségek! A legnagyobb ellenséged az országon belül található. Ott, ahol élsz, ahol dolgozol, ahol a pénzen osztozkodsz. Ahol a pénzen osztozkodsz, ott vannak a legnagyobb ellenségeid. Valaki az utadban áll, és te is valaki útjában állsz. Ott vannak a legádázabb ellenségeid, és ez rendszerint a saját országod, talán a saját városod, nem pedig a távoli Hollandia. Mit ki nem találnak ezek a gazemberek, gondoltam dühösen. A nemzet, a keresztény világ… Te meg egy állat vagy, mely magányosan tengődik a földön. Lehet családod és rokonságod, ez az egyetlen valós kapcsolatod a többiekhez. Ezt a természet hozta létre. A többi tiszta vétetlen, én nincs különösebb jelentősége. Tartozhatnál egyik vagy másik nemzethez. Beszélhetnél egyik vagy másik nyelven. Merő véletlen. Semmi sem köt össze azokkal, akik ugyanahhoz a nemzethez tartozónak mondják magukat, vagy egy nyelvet beszélnek veled. Az égvilágon semmi. A világ nagyon, de nagyon egyszerű, szokta mondogatni Monardes doktor. Ezek viszont nem tudják elviselni ezt az egyszerűséget, és folyamatosan kitalálnak mindenfélét, hogy vakítsák vele az embereket. És, persze, vannak a svihákok, akik hasznot húznak belőle. Kitalálják a hülyeségeket, amiket, jelzem, az esetek túlnyomó többségében már ezerszer kitaláltak előttük, majd úgy hirdetik jobbra-balra, mintha az lenne maga a meztelen igazság. Pedig dehogy az. És semmiféle nemzet nem létezik, csak az emberek képzeletében. Nincs nemzet. Nincs semmi. Csak te, a természet és a pénz. Ez az igazi tudományos világszemlélet. Az orvosi szemlélet.

Miután elszívtam a cigarellót, és végiggondoltam mindezt, hirtelen megkönnyebbültem. Tényleg ekkora ökör lennél, hogy lemondasz a dukátokról, amiket egyszerűen azért kapsz, mert sületlenségeket locsogsz fennhangon a téren. De hiszen, világosodott meg előttem, ez elég könnyű pénz! Sokkal könnyebb, mint az, amit Monardes doktornál keresek. Isten volt olyan rendes, hogy ellátott beszélőkével, én meg tudom használni. Honnan került elő, gondoltam magamban, most hirtelen ez az igazságmánia? Az igazságmánia, orvosi szempontból, minden más mániához hasonlóan betegség, egy ostoba nyavalya. Én személy szerint mindig tudtam annyira józanon gondolkodni, hogy ne essek ennek áldozatul.

Ettől a perctől kezdve semmiféle bizonytalanságot nem éreztem. Folyattam a kampányolást, és végigcsináltam. Az a valaki ott bennem gúnyolódott, erre én kiröhögtem. A végén még az is felmerült bennem, hogy elkezdünk barátkozni, meg-megveregetjük egymás vállát. Már csak úgy, nevetés közben.

Mostanra már semmi kétségem afelől, hogy helyesen cselekedtem. A dukátokat félretettem. Az úgynevezett kételyeim elosztottak, a dukátok megmaradtak. Orvosként, a tudomány embereként helyesen cselekedtem. Tökéletesen biztos vagyok abban, hogy Monardes doktor, ha egyáltalán bátorkodnék előállni nála kisded aggodalmaimmal, határozottan helyeselné a döntésemet. Ez valami miatt annyira világos volt a számomra, hogy feleslegesnek is tartottam megkérdezni. És úgy gondolom – ha már ennyire elmélyültünk a témában –, hogy ezek a kételyeim – a „lelkiismeret hangja”, ahogy mondani szokták – szintén a természetből erednek. Ez az elpuhultságnak, a szellemi restségnek egyfajta megnyilatkozása, mely egyértelműen jelzi, amikor az ember nem akarja felhasználni az akaratát arra, hogy egy bizonyos módon beszéljen és cselekedjen. A természet márpedig előszeretettel igyekszik elkerülni azt a kényszert, hogy az ember latba vesse az akaratát. A természet kiszámíthatatlan és rest, cseppet sem szervezett és akaratos. De a dohány képes ezt leküzdeni. A dohány segítségével a természet megtörhető. Abba az irányba terelhető, amerre el kell indulnia. Pontosan úgy, olvasóm, mint a gyógyítás esetében. Erre talán azt feleled: „Hagyjátok békén a természetet!” Hát igen, de utána majd jössz hozzánk, hogy kikezeljünk.

Fordította: Krasztev Péter

Milen Ruszkov: Nyakig a természetben
Typotex Világirodalom
Typotex Kiadó, Budapest, 2016