Emelie Schepp: Mementó (részlet)

Április 15., vasárnap

– Segélyhívó 112, miben segíthetek?
– Me-meghalt… a férjem…
A kezelő, Anna Bergström, a reszkető női hangot hallva vetett egy pillantást a számítógép képernyőjének sarkába. Az óra 19:42-t mutatott.

– Szabad a nevét?
– Kerstin Juhlén. A férjem Hans. Hans Juhlén.
– Honnan tudja, hogy halott?
– Nem lélegzik. Csak fekszik. Már akkor is így feküdt, amikor hazaértem. És csupa vér. Véres a szőnyeg – mondta szipogva a nő.
– Ön is megsérült?
– Nem.
– Bárki más megsérült?
– Nem. Meghalt a férjem!
– Értem. Ön most hol van ?
– Itthon.
A nő a vonal másik végén nagy levegőt vett.
– Megadná a címet?
– Östanvägen 204., Lindőben. Sárga ház. Előtte nagy kaspók.
Anna keze száguldott a billentyűzeten, közben tekintete az utcát kereste a digitális térképen.

– Küldöm a segítséget – mondta higgadtan. – Kérem, addig is maradjon vonalban.

Nem kapott választ. Megnyomkodta a fejhallgatóját.

– Halló? Ott van még?
– Tényleg meghalt. – A nő megint szipogott. A szipogás egyszeriben hisztérikus zokogásba csapott át, majd a segélyhívóközpont telefonjában csak egy elnyújtott, szorongó sikoly hallatszott.

* * *

Lindőben Henrik Levin főfelügyelő és Maria Bolander felügyelő kiszállt a Volvóból. A Balti-tenger felől áramló hűvös szél belekapott Henrik vékony tavaszi dzsekijébe. Henrik felhúzta a cipzárt, és zsebre dugta a kezét. A kövezett felhajtón egy fekete Mercedes állt, mögötte két rendőrautó és egy mentő. Kissé távolabb a kordontól két további autó várakozott, a reklámfeliratokból ítélve a város két versengő napilapjához tartoztak. Mindkét laptól egy-egy újságíró nyújtogatta kíváncsian a nyakát a kordon mögött, a szalag nekifeszült a vattakabátjuknak.

– A rohadt életbe, de jól megy egyeseknek…

Maria Bolander felügyelő, vagy Mia, ahogy a környezetében hívták, bosszúsan csóválta a fejét.

– És még szobrok is vannak – mondta a gránitoroszlánokra meredve. Majd a mellettük álló méretes kaspókra szegezte a tekintetét.

Henrik Levin nem szólt semmit, csak elindult a kivilágított feljárón az Östanväg 204. alatt álló ház felé. Pici hókupacok gubbasztottak a szürke szegélykő mentén, tanúsítva, hogy a tél még nem fújt visszavonulót. Henrik biccentett a bejárat előtt posztoló Gabriel Mellqvist közrendőrnek. Leverte a cipőjéről a havat, kinyitotta a súlyos ajtót Miának, és beléptek.

Lázas munka folyt a fenséges villában. A helyszínelők módszeresen dolgoztak, keresték az esetleges ujjlenyomatokat és egyéb nyomokat. Az ajtókat és kilincseket már megvilágították, és leecsetelték. Most a falak érdekes támaszkodási felületeire összpontosítottak. A gyéren bútorozott szobát időnként bevilágította a vakuk fénye. A holttest a nappaliban feküdt a csíkos szőnyegen.

– Azt a rohadt – fakadt ki Mia.
– Tudom – mondta Henrik.
– Ki talált rá?
– A felesége, Kerstin Juhlén. Így találta meg, amikor hazajött – mondta Henrik.
– Hol van?
– Az emeleten. Hanna Hultmannal.

Henrik Levin az előtte heverő holttestet nézte. Az elhunytat Hans Juhlénnek hívták, a Bevándorlási Hivatalban vezette a menedékkérelmi osztályt. Henrik megkerülte a holttestet, és az arca fölé hajolt. Nézte az erőteljes állkapcsot, a cserzett arcot, a deres borostát és az ősz halántékot. Hans Juhlén többször szerepelt már a médiában. De az ilyenkor használt régi felvételek cseppet sem hasonlítottak az itt fekvő idősödő úrra. Juhlén vasalt nadrágot és csíkos, halványkék inget viselt. A pamutot átáztatta a növekvő vérfolt a mellkasán.

– Mindent a szemnek, semmit a kéznek.

Anneli Lindgren bűnügyi technikus az ablaknál állt, és jelentőségteljes pillantást lövellt Henrik felé.

– Lelőtték?
– Igen, úgy fest, két találat.

Henrik felegyenesedett, és körülnézett a kanapéval és két bőrfotellel bebútorozott nappaliban. Középen állt még egy krómlábú üvegasztal. A falakon Ulf Lundell-festmények lógtak. Henrik végigsimította az állát, és az ujjai alatt érezte a szúrós borostát. Megállapította, hogy a bútorzat érintetlennek tűnik. Semmit nem borítottak fel.

– Küzdelemnek semmi nyoma – mondta a háta mögött álló Mia felé fordulva.

– Semmi – mondta Mia is, miközben tekintetét egy ovális dohányzóasztalra szegezte.

A tetején barna bőrtárca hevert. Három darab ötszázas lógott ki belőle, és Miának kedve támadt megérinteni a bankjegyeket, csak hogy érezze kicsit a tapintásukat. A legszívesebben kihúzta volna mindet. Vagy csak egyet. Észrevétlenül. De ellenállt a kísértésnek, és arra gondolt, elég legyen. Össze kell szednie magát.

Henrik tekintete a kertre néző nagy ablakfülkére tévedt, majd Anneli Lindgrenre siklott, aki éppen ujjlenyomatokat keresett az ecsetjével.

– Találtál valamit?
Anneli felnézett a szemüvege mögül.

– Még nem, de az asszony állítása szerint az ablak nyitva volt, amikor hazajött, és remélem, a nő ujjlenyomatán kívül más is akad itt.

Anneli folytatta az ecsetelést. Lassan, módszeresen dolgozott. Henrik beletúrt a hajába, és Mia felé fordult.

– Váltsunk pár szót Juhlénnével?
– Menj csak fel, én még körülnézek itt.

Mia rajzolt két kört a levegőbe a mutatóujjával.

* * *

Kerstin Juhlén a hálószobában ült a franciaágyon, pokróccal a válla körül. Kifejezéstelen tekintettel bámulta az éjjeliszekrényt. Hanna Hultman segédrendőr tisztelettudóan hátrált egy lépést, és becsukta az ajtót Henrik mögött.

Henrik, miközben a lépcsőt mászta, egy elegánsan öltözött, apró, takaros teremtést képzelt maga elé. A valóságban egy tekintélyes derékbőségű, erős testalkatú nő ült az ágyon, agyonmosott pólót, vékony kardigánt és kopott farmert viselt. Henrik nem éppen erre számított. A nő arca bedagadt, a szeme vörös volt a sok sírástól. Túlontúl kiszőkített haját bubifrizurában hordta, és a sötét tövek arról árulkodtak, hogy sok idő eltelt már a fodrásznál tett legutóbbi látogatása óta. Henrik tekintete végigpásztázta a hálószobát. Megnézte a komódot, majd a falat a fényképekkel. Középen egy nagy esküvői fotón boldog ifjú pár látszott. A kép kissé már megfakult, nyilvánvalóan évek óta lógott azon a helyen.

Henrik egyszer csak ráeszmélt, hogy a nő őt figyeli.

– Henrik Levin főfelügyelő vagyok – mondta lehalkított hangon. – Részvétem, és a bocsánatát kérem, de fel kell tennem néhány kérdést.

Kerstin a kardigánja ujjával letörölt egy könnycseppet az arcáról.

– Persze, tessék.
– Elmondaná, mi történt, amikor ma este hazaért?
– Hazaértem, és… és… ő csak ott feküdt.
– Tudja, hány óra volt akkor?
– Fél nyolc körül.
– Biztos?
– Igen.
– Amikor bejött, volt más is a házban?
– Nem. Nem, csak én voltam, és a férjem, aki…
Az ajka remegett, az arca elé kapta a kezét.

Henrik tudta, hogy ez nem a megfelelő alkalom az alapos kihallgatásra, ezért úgy döntött, rövidre fogja.

– Nézze, Kerstin, hamarosan jön a segítség, de nekem fel kell tennem pár kérdést, mielőtt nyugton hagyhatnám önt.

Kerstin elvette a kezét az arca elől, és az ölébe ejtette.
– Igen?
– Említette, hogy a nappaliban az ablak nyitva volt, amikor hazaért. Maga csukta be?
– Igen.
– Semmi említésre méltót nem látott az ablakon kinézve, amikor becsukta?
– Nem… nem.

Kerstin kinézett a hálószoba ablakán. Henrik a nadrágzsebébe csúsztatta a kezét, és egy pillanatig eltűnődött.

– Jól van, mielőtt magára hagyom, megkérdezem, szeretné, hogy felhívjak valakit? Barátot, családtagot? Gyereket?

Kerstin reszketeg kezére pillantott. Majd kinyitotta a száját, és alig hallhatóan suttogott.

– Bocsánat, megismételné? – kérdezte Henrik.

Kerstin egy pillanatra lehunyta a szemét, majd elgyötörten a főfelügyelőre nézett. Nagy levegőt vett, és válaszra nyitotta a száját.

* * *

Lent a nappaliban Anneli Lindgren megigazította a szemüvegét.

– Szerintem találtam valamit – mondta a leecsetelt ablakpárkányt vizslatva.

Mia odament, és észrevette a nagyon jól kivehető kézlenyomatot.

– Itt is van egy – mondta Anneli mutogatva. – Gyereké.

Határozottan vonta le a következtetést, és elővette a fény képezőgépet, hogy dokumentálja a nyomot.

Mia próbált elnyomni egy ásítást, Anneli meg az ablaknál állva beállította az EOS 1D gépet a megfelelő nagyításra és élességre. Közben Henrik is lejött a lépcsőn. Öt centire a korlát fölött tartotta a kezét, óvatosan lépdelt a széles, olajozott tölgyfa lépcsőn.

Anneli átdugta a fejét a vállszíjon, hogy a fényképezőgép a hasa előtt lógjon. Biccentett Henriknek.

– Gyere – szólt oda neki. – Találtunk lenyomatokat.
– Érdekes – mondta Henrik, és odaállt Mia mellé.
– Kicsik – mondta Anneli. Ismét az arca elé tartotta a fényképezőgépet, zoomolt, és újabb képet készített.
– Szóval gyereké – magyarázta Mia újabb ásítás kíséretében.

Henriken látszott a döbbenet. Ráncolta a homlokát, a szemöldöke összeszaladt. Az ablaknak támaszkodva közelebbről megnézte a nyomot. Egy rövid ideig így állt, nézte a szabályos mintát kiadó vonalakat. Egy egyedi mintát. Egy kis kézét.

– Különös – motyogta, és felegyenesedett. Me­gint eltűnődött, de ugyanarra jutott.
– Nagyon különös – ismételte. Ezúttal hangosabban.
– Miért különös? – kérdezte Mia.
Henrik ránézett, csak utána válaszolt.
– Nincs gyerekük.

Fordította: Papolczy Péter

Emelie Schepp: Mementó
Libri Kiadó, Budapest, 2016