Márai Sándor: Egy polgár vallomásai (részlet)

Megjegyzés: a félkövérrel szedett, szögletes zárójelben található [szöveg] az 1940-es kiadás, a csak szögletes zárójelbe tett [szöveg] az eredeti, 1934–1935-ös kiadást jelöli.

| 11 |

Hol tegyek pontot, mikor ér az író „végére” az effajta írásnak? Az élet versenyt futott a könyvvel. Egy délben, ősszel, meghalt apám. Erővel halt meg, méltósággal és példásan. Mintha megmutatta volna, hogyan kell meghalni – kezeim között halt meg, s ettől a pillanattól módosult halálfélelmem; nem félek már úgy, s nem a haláltól félek, nem attól az ismeretlentől, borzalmastól; inkább csak az életet sajnálom itthagyni, az élet ízét és illatát követelem a halálon; de abban a pillanatban, mikor apám behunyta szemeit, megértettem, hogy a halál nem rossz és nem jó, nincs semmiféle jellege.

Sokáig szenvedett. Az embereket, kikhez oldhatatlan közünk van, csak a halálban értjük meg teljesen. Idegen városban halt meg, idegen emberek között, csak mi voltunk körülötte, a család, ez a bonyolult szövevény, amelynek – ezt is a halál magyarázta meg – ő volt értelme és tartalma. Az apa halála mindig explózió; a család felrobban ilyenkor, mindenki elindul a maga útján. Utolsó pillanatáig eszméleténél volt; félórával halála előtt behívatta a kórház orvosát, és udvarias mozdulattal mondta: „Intézkedtem, hogy az urak megkapják honoráriumukat.” Úgy halt meg, mint egy nagyúr, aki nem távozhat el tartozással az életből, gondosan, öntudatosan rendelkezett, mindenkinek megadta a magáét, mindenki kapott egy mosolyt, pillantást vagy kézszorítást. „Ez az utolsó napom” – mondta halála napjának reggelén; s az őszi fák lombját nézte sokáig, a fákat az ablak előtt, rövidlátó és fáradt szemekkel. A haláltusát megelőző rövid időben, mikor biztosan tudta már, hogy néhány óra vagy néhány perc múlva meg kell halnia, megrendítően bölcs és nyugodt volt. Mindig bámultam csodálatos [distance-]képességét, ahogy távlatból, a maga tartózkodó távlatából tudta nézni az életet. [Ez a distance-tartás, ez] [Ez] a különös képesség jellemének sajátja maradt élete utolsó percéig.

Utolsó napokban a városról is beszélt, ahol leélte életét, s ahonnan végül el kellett mennie idegenbe. Ezt a válást nem bírta el. Talán e változásba halt bele; teste küzdött volna még a kórral, de szíve föladta az élet becsvágyát, nem vonzotta többé semmi. Hatvan éven túl az emberek nehezen bírják az erőszakos helyzetváltoztatásokat. Utolsó napokban álmodott a régi várossal, ahol született, élt és dolgozott, ahol minden kapualjat ismert. Egy reggel, rövid alvás után, kimerülten, de boldog mosollyal mondta: „Éjjel megint ott jártam. Képzeld, a Bankón jártam álmomban, s mintha a kilátó mellett mentem volna el, láttam lenn a völgyben a várost.” Olyan boldogan mosolygott, mint aki kéjútról tér haza. Ezekben a napokban már nagyon gyönge volt; keveset szólt, de a szeme megtágult, különös fénnyel sugárzott. Mindenkire, aki kórágyához lépett, ezzel a sugárzó pillantással nézett, mintha ebben a pillanatban értené csak meg az ismerős és idegen arcokat igazán, s föl akarná venni a vonások új értelmét, amely valahogy elsikkadt eddig számára az élet kendőző szándékai mögött. De minden arc mögött a „várost” látta valahol; álmodott róla, álmában künn járt a várost környező erdőkben, az Ottilián, a Hradován. Ez a város volt számára a család egyetlen, igazi kerete; mikor el kellett mennie onnan, mintegy az élet kerete is meglazult, szétmállott. Távozása után soha nem beszélt az elhagyott, otthoni emberekről, nem beszélt a házról, ahol laktunk, a régi lakásról; ezeket az emlékeket mély szeméremmel rejtegette, szégyellte fájdalmát, eltagadta önmaga előtt kétségbeesését. De az álom visszahozta, amire nappal gondolni sem akart, a halál előtti álom még egyszer tükröztette az örökké visszavágyott tájakat. Ezekről az álmokról csaknem röstelkedve beszélt; de okos, fáradt szemei nek boldog sugárzása meghazudtolta szavai mellékes, kicsinylő hangsúlyát. Amitől lélekben örökre elbúcsúzott, mikor elhagyta a várost, az víziószerűen, a halál előérzetében még egyszer visszatért hozzá: újra látta, szerette és becézte.

Utolsó éjszaka, éjfél felé, nem volt maradásom az idegen városbeli szálláson; kocsiba ültem s kimentem hozzá a kórházba. Már nagyon [gyöngén találtam] [gyönge volt]; ébren feküdt, a félhomályos szobában anyám ült csak mellette aléltan és a kezét fogta; a háromnapos nappali és éjjeli ápolásban anyám teljesen kimerült, s ez utolsó órákban félig öntudatlanul, gépiesen ápolt és virrasztott tovább. Leültem ágya mellé, és néztem halódó, kedves, szomorú arcát; nagyon halkan, hogy anyámat fel ne ébressze, megköszönte látogatásomat. Mindig ilyen volt: udvarias, korrekt és csöndes. „Köszönöm, hogy még egyszer eljöttél” – mondta, olyan fnoman és nagyvilágian, hogy könny szökött szemembe. Apám ismerte a nagy titkot, az udvariasság titkát. Néha azt hiszem, ez a legtöbb, amit ember embernek adhat. Minden családtaggal úgy bánt, mint nagyon előkelő vendéggel; soha nem érkezett úgy látogatóba, hogy a család nőtagjainak elegáns és becses ajándékot ne hozzon, minden családi és hivatalos ünnepen megérkezett névjegye néhány szál virággal. Szörnyű betegségében ezen az utolsó éjszakán is oly tisztán, mosdottan, előkelően feküdt halálos ágyán, oly rendbe rakott volt körülötte minden, mintha éppen csak nyugovóra tért volna valamelyik hétköznap után. Ebben az éjszakai órában megértettem apám arisztokratizmusát. Élete a jóság és az udvariasság előkelőségének jegyében telt el. Sokáig ültem ágya mellett, nem beszéltünk, csak néztük egymást. Mereven nézett szemembe, tűnődve, később, úgy tetszett, kutató, emlékező pillantással. Álltam ezt a pillantást; jó óra hosszat szótlanul néztük egymást. Mire emlékezett? mit is szeretett volna tudni? Nem mondta meg, soha nem mondta meg, ebben az utolsó órában sem. Hallgatása tapintat volt, nem gyöngeség. Tudta, hogy egymás között, emberek között nem lehet másképp boldogulni, mint tapintattal és diszkrécióval, és napirendre kell térni egymás titkai fölött. Mégis, mereven nézett szemembe. Búcsúzott tőlem, a legidősebbtől, mintha át akart volna adni valamit, egy szót, egy család titkos szavát, valamilyen útmutatást az élethez, egymáshoz – de aztán hallgatott, mint aki tudja, hogy nem lehet senkin segíteni, egyén és család magára marad végzetével. Kutatva nézett, tágra nyitott szemekkel, mintha végre tudni akarná, ki vagyok, választ kérne egy nagyon régi kérdésre. De nem tudtam válaszolni neki. Aztán kinyújtotta fnom, enervált kezét, s kezemet szorította. Nem szólt egy szót sem; behunyta szemeit; egy idő múlva elengedte kezemet. Akkor elmentem.

Másnap dél felé kezdett haldokolni. A szobában sokan jártak és keltek kétségbeesetten. Most már nem ügyelt reánk, fgyelmesen bámult ki az ablakon, a csatakos, halványsárga falombot nézte; fél háromkor azt mondta: „Köd van.” Igen, valamilyen fnom köd ereszkedett szemeire; ködöt látott a szobában is. Csendesen feküdt még egy ideig; majd az orvos lefogta szemeit. Abban a pillanatban nem éreztem semmit. „Igen, hát ez most megtörtént, apa meghalt” – gondoltam szórakozottan; s kimentem a folyosóra, mintha érteném mindazt, ami történt: apa beteg volt, meghalt, most majd el kell temetni, ez mind így van rendben. Később koporsót hoztak és elvitték. Szerettem volna rágyújtani, de sok ember járt a folyosón, s nem tudtam, illik-e „ilyenkor”. Vettem a kabátomat és elmentem. Október közepe volt, esett az eső, a csatakos [allée-n] [fasoron] mentem végig, teljesen üresen, érzés és kétségbeesés  nélkül, egyetlen vágyam volt enni valamit, mert már régen nem ettem. Az út közepén, mely a város felé vezetett, targoncát vettem észre; a szekeret két ázott ló húzta lassan, a temető kápolnája felé mentek s apámat vitték a koporsóban. Lassan mentünk az esőben, lépést tartottam a szekérrel, s ezen a nem nagyon hosszú úton, a kórháztól a temető kapujáig, egyszerre egészen közelről láttam apám életét, olyan nagyításban, olyan ijesztő valószerűségben, ahogy azelőtt soha. A lovak lomposan poroszkáltak a sárban, időnként lassítanom kellett, mert a kocsi a koporsóval elmaradt mögöttem. Ezen az úton megértettem, hogy apám volt az egyetlen ember életemben, akihez „közöm” volt, akivel valamilyen személyes dolgom volt, amit nem lehetett ugyan „elintézni”, amelyet nem lehetett soha „megbeszélni” – s ez az elmulasztott beszélnivaló most már örökre ilyen suta töredék maradt… A kocsi bekanyarodott a temető kapuján és eltűnt a fák között. Álltam, rágyújtottam, utánanéztem és dideregni kezdtem. Abban a pillanatban kezdtem megérteni, hogy apám meghalt.

| 12 |

Apát eltemettük, s úgy éreztem magam, mint aki új sarzsit kapott, előlépett; különös, fojtogató szabadságérzés fogott el, mintha azt mondták volna: most már minden szabad, beléphetsz az anarchista pártba, felakaszthatod magad, minden, minden szabad… Ezzel a „szabadsággal” persze nem lehetett elkezdeni semmit. Egyáltalán nincs más szabadság, csak a szeretet és az alázat szabadsága. De apám halála után észre kellett vennem, hogy az életben csak ő volt önzetlenül jó hozzám, a maga szomorú és kulturált módján – mert a jósághoz is kultúra kell, különben elviselhetetlen –, s mást nem tudok szeretni, szeretet és alázat helyett dölyf, sérülések és bosszúvágy dolgoztak bennem. Az értelem és a belátás csillapítják és [kanalizálják] [levezetik] ez indulatokat; a „gyógyulás”-ban nem hiszek, a békében sem hiszek. Tudtam, hogy feltétel nélküli, emberi viszonyba nem keveredhetem már többé senkivel; át kell adnom magam teljesen a munkának, az „életmód”-nak, s átmenteni abba mindent, ami bennem és világomban emberi maradt.

Mert a világ, amelyben éltem, maga sem hitt többé a „béké”-ben, sem a gyógyulásban. A megriadt kispolgár szűkölt mindenfelé a világban, s nem is akart mást, csak prolongálni és alkudozni. Az élet tájait baljós világítás hatotta át. Rettegő és gyanakvó világban élek, amelyben államférfak időről időre haladékot adnak még az emberiségnek, mintegy hivatalosan biztatják, hogy még az egyszer bevetheti búzával a földeket, írhatmég egy könyvet vagy építhet még egy hidat; ebben a permanens veszélyérzetben telik el élet és munka. Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött. A társadalom, amelyben élek, nemcsak a szellem csúcsteljesítményei iránt közömbös már, hanem a mindennapok átlagának emberi és szellemi stílusával szemben is. A szándék, amely tapinthatóan, érzékelhetően áthatja koromat, kétségbeeséssel tölt el; a kortársi tömegek átlagízlését, szórakozásaikat és igényeiket megvetem, erkölcsüket kétellyel szemlélem, a korszak technikai és rekordbecsvágyait, melyek csaknem maradéktalanul kielégítik a tömegeket, végzetesnek tartom. A szellemi ember magányos jelenség, s mindenfelé katakombákba kényszerül, mint a középkorban a vandál hódítók elől a Betű titkával rejtőző szerzetesek. Az élet minden demonstráló megnyilvánulását félreérthetetlen, tragikus félelemérzet hatja át.

Ebben az időben kell élnem és dolgoznom, ahogy lehet. Nagyon nehéz. Megdöbbenéssel veszem észre néha, hogy hatvanéves emberekhez közelebb érzem magam lélekben és ízlésben, mint a huszonöt évesekhez. Mind így vagyunk, akik az „osztály” utolsó, diadalmas pillanatában születtünk. Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára… tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen-hűtlen módján, hűséges akarok maradni. Igaz, láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát… kaphattam-e sokkal többet az élettől? Úgy, most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.

Vége a vallomásnak

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai
– A csonkítatlan és cenzúrázatlan kiadás
Helikon Kiadó, Budapest, 2013