Mindörökké polgár | Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

Tóth Zsuzsanna |

Nyilvánvalóan mindenki mást tart nélkülözhetetlen olvasmánynak. Gyanítom, mégis sok gondolkodó ember véli úgy ma Magyarországon, hogy Márai Sándor Egy polgár vallomásai című könyve a legfontosabbak között van. Ez az 1934-35-ben megjelent regény hozta meg írójának az elismerést, tette egy csapásra népszerűvé.

A személyes hangvételű, őszinte mű nem véletlenül viseli címében a vallomás szót. Ugyanakkor nem tekinthető önéletírásnak, sokkal inkább regényszerűen elbeszélt tapasztalás arról a fura képződményről, amit talán a (hajdani) magyar középosztály életérzéseként, a polgárság közép-európai lenyomatának ismerünk.

A mű új megjelenésének legnagyobb hozama – amellett, hogy ezzel majdnem teljes lett az életmű kiadása –, hogy a teljes, cenzúrázatlan szöveggel ismerkedhetünk meg, méghozzá úgy, hogy a változtatásokat is nyomon követhetjük. Ez sem érdektelen, sőt. (Talán nem ismeretlen az irodalom barátai számára, hogy a mű 1934-35-ben megjelent változatának egyes részletei miatt személyiségi pert indítottak Márai ellen, amely jelentős pénzbírsággal zárult, s ezt követően az író maga cenzúrázta, csonkította meg alkotását.) „A 2013-as kiadás munkatársai (Ötvös Anna kassai történész, Mészáros Tibor, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, az utószót jegyző Fried István irodalomtörténész, és a kötet sajtó alá rendezője, a kiadóvezető) nem az eredeti mű újrakiadásához tértek vissza – írta megjelenésekor a hvg –, hanem betűről betűre egybevetették az 1935-ös és az 1940-es verziót.”.

• Olvass bele!

A regény – nevezzük így, mert bár naplószerű a megformálása, műfajilag mégis inkább regénynek tekinthetjük – méltatását már sokan megtették, nem célom ezeket megismételni, újragondolni. Az Egy polgár vallomásai a 20. század magyar irodalmának kiemelkedő darabja – ezt az elfogult Márai-hívek mellett a kevésbé rajongók is elismerik. Rendkívül tanulságos. Úgy közvetíti egy társadalmi réteg, egy életforma értékeinek folyamatos erodálódását, hogy az már-már szociográfia. És kirajzolódik a bukás is, amelyben nagy szerepet játszik az 1933-as év, az uralomra jutó fasizmus. Mindezt egy felnövekvő ifjú szemével látjuk, aki az „osztály” utolsó, diadalmas pillanatában született; az elkötelezett íróéval, aki felnőtt korára érti meg, hogy hiába várja a világ, csak az anyanyelvén képes igazán alkotni. S mivel az aprólékos leírásokban az emberi történetek különös, gazdag szövedéke mellett Márai számos filozófiai-történelmi, szellemi-etikai kérdést boncolgat, műve a legizgalmasabb olvasmányok egyike egy letűnt, gazdagabb korról. Ha úgy tetszik, a polgári Európáról. A polgári Magyarországról.

Nem véletlenül írja az utolsó fejezetben (legszívesebben az egészet idézném): Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára… tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát.”

Újra elolvasva az Egy polgár vallomásait már megint a hiányt érzem nagyon erősnek; ennek az emberi gondolkodásnak hiányát, ami majdnem eltűnt mai magyar világunkból; a „fehérek közt egy európai” világító jelenlétének a fájó hiányát.

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai
– A csonkítatlan és cenzúrázatlan kiadás
Helikon Kiadó, Budapest, 2013
576 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár 3391 Ft
ISBN 978 963 227 4034

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az író legjelentősebb alkotásában – a két világháború közötti magyar irodalom egyik remekművében – egy városhoz, Kassához; egy osztályhoz, a polgársághoz; s egy életformához, az európai kultúrához való elkötelezettségéről vall. Gyermekévei tájaira, a Felvidékre, ifjúkori élményeinek színhelyeire, Berlinbe, Párizsba, Velencébe kalauzolja el olvasóit.

„S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében… láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát… kaphattam-e sokkal többet az élettől?”