A képzelet dicsérete | Jostein Gaarder: A kártya titka

Zemen Annamária |

Jostein Gaardert a ma már klasszikusnak számító Sofie világa kapcsán ismerjük, pedig a most újra kiadott A kártya titka korábban született (igaz, nálunk később került forgalomba). Nem előtanulmány a Sofie-hoz, de ebben már megcsillan az az írói alapállás, ami később szinte dominánssá lett Gaarder életművében: a szerző létezésünk miértjének boncolgatására vállalkozik.

A történet két szálon fut; az egyik valódi világot mutat be, a másik egy ebből táplálkozó, erre épülő képzelt birodalmat fűz fel apránként, de annál magabiztosabban.

Norvégiában vagyunk, ahonnét Hans Thomas és édesapja útnak indul azzal a céllal, hogy Görögországban megtalálja Anitát. Anita, vagyis Hans Tomas identitászavarral küzdő édesanyja évekkel ezelőtt elhagyta családját, és Athénba költözött, mert úgy gondolta, hogy majd ott rátalál önmagára.

Apa és fia: két elmélkedő alkat. Az apát „(v)alójában sohasem érdekelte mások véleménye, ha az életről és a csillagokról filozofált. Beérte a maga gondolataival.” Az elmélkedésen túl az apának van egy másik fura szenvedélye: kártyacsomagokat gyűjt, vagy ami még ennél is fontosabb, jokereket. Képes elkunyerálni a kártyásoktól is a lapot. Miért e mánia? Mert önmagát is jokernek tekinti, azaz úgy érzi, hogy persze, része a társadalomnak, de akármikor kiemelhető onnét, anélkül, hogy bárkinek is hiányozna.

Utazásuk közben a kisfiú egy szokatlan figurával találkozik, aki nagyítólencsét ajándékoz neki. Később meg egy pékmesterrel ismerkedik meg, aki zsömlébe rejtett miniatűr zsömlekönyvvel lepi meg. Az ott leírtakból egy különös alak életútja rajzolódik ki, s ezzel együtt egy hihetetlen, párhuzamos világ tárul fel Thomas előtt: vele együtt csöppenünk bele az életre kelt kártyalapok birodalmába. A kártyafigurák szigorú logika alapján működtetik királyságukat, amelyhez „megteremtőjük” a legnagyobb mértékben alkalmazkodni kényszerül.

• Olvass bele!

A kártyalapok között kakukkfióka a Joker, aki kívül áll a törvényeken, csúfolódhat a többiekkel, nem tűri a panelhelyzeteket, a paradoxakat annál inkább.

A zsömlekönyvben leírt misztikus utazás és Thomas anyakereső odüsszeiája egy bizonyos pontban észrevétlenül, ám annál határozottabban összefonódik, és csak a végén derül ki, hogy a történetekben megjelenített alakok kicsodák, és mi közük van a fiúhoz.

Gaarder a kártyajáték metaforájával és az apa-fia beszélgetésekkel elvisz egy párhuzamos, rejtélyes, fiktív világba, amely azonban támpontok tömegét kínálja, hogy elmélyedjünk Gaarder kérdéseiben: kik vagyunk, honnan jöttünk, miért élünk, hová tartunk, mi lesz velünk.

Lírai, poétikus a könyv hangvétele. Bensőséges a narráció, az egyszerűnek tűnő történet mögött szinte élethimnuszt megjelenítő, csodákkal és csodálatos dolgokkal tarkított modern mesét fedezhetünk fel.

Gaarder a kérdésekre több választ is ad, hiszen egy válasz sohasem elegendő, mert akkor az életnek magának sem lenne értelme. Miközben keressük a feleletet az élet nagy, alapvető és lényegi kérdéseire, ezek összetorlódnak és újabb kérdéseket vetnek fel: ki vezet minket? A végzet talán? Vagy inkább a véletlen? Arra vagyunk ítélve, hogy az események alakította ösvényen bandukoljunk, vagy éppen fordítva, mi alakítjuk az eseményeket, akár már azzal is, hogy kigondoljuk, elképzeljük őket?

Sokszor elveszni látszunk a felvetett kérdések özönében, és a tehetetlenség kerít hatalmába. Nem véletlen ez, hiszen a regény minden apró részlete alaposan kidolgozott, néha még túl is tupírozott (a gyerek olvasók kedvéért nem is kevés az ismétlés), mégis mentes mindenféle öncélú hatásvadász megoldástól. Próbál az intuíciók és érzelmek mélyrétegébe hatolni. Néha Thomashoz hasonló gyereknek gondoljuk magunkat, aki fél a sötétben. Gaarder rávilágít arra, hogy ezeket a félelmeket sokan nem dolgozták fel, úgy váltak felnőttekké, hogy lelkük rejtett zugaiba süllyesztették kétségeiket. Miért rejtettük el a bizonytalanságainkat?

A regényben szereplő törpék bíboritalt isznak, ami végtelen boldogsággal tölti el őket, de elveszítik tőle az értelmüket. „Képesek arra, hogy kifejezzék gondolataikat, de nyomban elfelejtik, amit mondtak, mihelyst kiejtették a szájukon.” Talán mi, emberek sem teszünk másképpen, a mindennapi rutin a mi elbódító és elbutító szerünk. Az ismeretlen, a nagy kérdések megrémítenek, mert féltjük azt a keveset, amit bizonyosan tudni vélünk.

A regény figurái nem véletlenszerűek: Hans Thomas 12 éves; a gyerekeknek még nincsenek prekoncepcióik, még nem képletek szerint élnek. Elméjük szabad, elfogadja az abszurditást, mindazt, amit egy felnőtt elméje kizár, mert áthatja a megszokás és az élettapasztalat.

Anita, az anya egyfajta szellemalak, röpköd a könyvben, és csak a végén materializálódik. Azért hagyja el a családját, hogy Athénban (nem véletlenül a filozófia városában ) lelje meg önmagát. Célja és tevékenysége között érdekes és jelkép értékű ellentmondás feszül. Anita ugyanis gyönyörű fotómodell, ez a szakma pedig töményen kínálja a felszín(essége)t, a külsőségeket, miközben Anita szándéka mélyen bensőséges.

Számtalan ütköztetést fedezhetünk fel Gaarder mesefolyamában, szinte minden konkrét történés és esemény szimbolikus jelentésű is, ugyanakkor még egyet csavar rajta: megvillantja a lehetőségét, hogy a szimbólumoknak – de magának a cselekménynek is – többféle olvasata legyen.

A könyvecske, amelyet Hans egy zsömlében talál, a kenyér – táplálék – test szimbólumláncán keresztül utal a lélek táplálékéra is, mely ezáltal a megismeréshez vezet. Ahhoz, hogy a kisfiú el tudja olvasni a könyvet, nagyítóra van szüksége – mint nekünk, mindennapi embereknek is a megfelelő optikát (látószöget, nagyítást) kell megtalálnunk, hogy megláthassuk az életben a döntő pillanatokat.

A zsömlekönyv története egyre inkább belegabalyodik a szereplők valódi életébe, míg Gaarder rá nem döbbenti olvasóját, hogy ez a történet őse és eredete maguknak a szereplőknek – ám mivel valósággá abban a pillanatban válik, amikor elolvassák, egyben belőlük táplálkozik.

Az élet egy nagy pasziánsz, ez a regény summázata. (Az eredeti cím is A pasziánsz rejtélye [Kabalmysteriet]). Szerepünket úgy játsszuk, mintha egy pakli kártya összekevert lapjai volnánk. Mindenkinek meghatározott feladata van, és ezt egyezményes szabályok (valamiféle forgatókönyv) szerint próbáljuk teljesíteni. Ám annyira belefeledkezünk a szerepnek megfelelés által ösztönzött küzdelembe, hogy közben elfelejtünk gondolkozni. Az élet lepereg, mint a homok ujjaink közül, csak éppen tudatos választások nélkül.

Joker kilóg a sorból. Ő gondolkodik, kérdéseket tesz fel, nincs rajta álarc, nincs rá osztott szerep, nincs rá vonatkozó forgatókönyv. Ő a felforgató, az egyensúlyt megbontó figura – ő a gondolkodó, a filozófus.

Apa és fia a valódi élet filozófusai, ők a Jokerek. „Emeld tekinteted magasabbra a múlékony világnál, és meglátod azt, aminek minden körülötted létező csupán halovány tükörképe.”

Gaarder azt sugallja, olvasóira kacsintva: legyetek egy kicsit ti is Jokerek!

Jostein Gaarder: A kártya titka
Fordította: Szöllősi Adrienne
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016
336 oldal, teljes bolti ár 3800 Ft,
kedvezményes webshop ár 3040 Ft
ISBN 978 615 551 3640

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Jostein Gaarder nevét a Sofie világa című, gyerekeknek írt filozófiatörténete tette világszerte ismertté. A kártya titka is filozófiai kérdéseket boncolgat, s elsősorban arra keresi a választ, hogy kik vagyunk valójában, és honnan jöttünk. A regény kamasz hőse, Hans Thomas Görögország felé utazik édesapjával, hogy megkeressék a fiú édesanyját, aki elhagyta őket. Az utazás egyik állomásán a városka öreg pékmestere négy zsömlét ad Hans Thomasnak, aki az egyik zsömlében titokzatos könyvet talál. A zsömlekönyv rejtélyes családregény, s Hans Thomas lassan rájön, hogy a saját családtörténetét olvassa. Megtudja, hogy kik voltak a nagyszülei, hogyan találtak egymásra szülei, s miért hagyta el őket az édesanyja.

Különös kártyajáték folyik: 52 kártyalap elevenedik meg, hogy Hans Thomas megérthesse, ki is ő valójában, s ki az a titokzatos Joker, aki „túl sokat gondolkodik, s túl sokat tud”. Miközben a fiú maga is résztvevője, szereplője lesz a családregénynek, útjuk is a végéhez ér: de vajon sikerül-e hazavinni a gyönyörű mamát? Ő vajon tudja-e, hogy kicsoda is tulajdonképpen, s tudja-e már Apa, Hans Thomas, s tudjuk-e mi is, mindannyian?